Bármennyire is nem így tűnik (tűnt, tűnni fog?), a jelenlegi magyar társadalom egy polgári értékeken nyugvó, civil közösség. Már nem szocialista-kommunista proletártömeg, már nem, vagy még nem harcos fasiszta nemzet, hanem minden gyengéjével együtt s annak ellenére valamiféle konszolidált, békés alapokra helyezett berendezkedésű népesség.
Ennek az apropóján szeretném megvizsgálni az állami/nemzeti ünnepeinket, mivel egy társadalmat az ünnepei jellemzik leginkább. Az első ami megfigyelhető, hogy például Franciaországgal vagy az Egyesült Államokkal szemben három van belőlük. Az említett országokban egy nagy állami ünnep van egész évben, s az hordoz minden nemzeti együttérzési tartalmat. Ez egy egyszerű modell: kiválasztódott egy-egy igen fontos esemény, ami meghatározó volt az adott nemzetállam megalakulásában (Bastille lerombolása és a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása), és ezen az emléknapon egyszerre ünnepelnek megalakulást, létezést és fennmaradást. Nem így Magyarországon, ahol van egy ünnep egy tizenkilencedik századi forradalom és szabadságharc emlékére, van egy egy közelmúltban lefolyt forradalom emlékére és egy az ezeréves Magyarország meglétének az örömére, és államalapítónk respektálására. Mivel három esemény lett kiválasztva, három, nagyjából különböző tartalommal, felmerül a kérdés: miért ezt a három történést, és három apropót választottuk ki? Egyértelműen valahogy társadalmunk történelemfelfogásához, általános ideológiai vagy még inkább attitűdbeli jellegzetességeihez kell hogy kötődjön, ez nem lehet másként. De ha a mai magyar népesség tényleg egy polgári közösség, mint ahogy erről fentebb írtam, miért ünnepel két forradalmat és egy abszolút uralkodó munkálkodását? Mielőtt bárki heves, és elsőre jogosnak tűnő tiltakozással sietne a kommentboxhoz, megpróbálom kifejteni, mire is gondoltam.
Először október huszonharmadika helyzetét szeretném tisztázni, mert ez a legérzékenyebb megítélésű emléknap a három közül. Természetesen nem bagatellizálom el a jelentőségét, az ötvenhatos forradalom valóban egy formáló és meghatározó esemény volt a magyar nemzet huszadik századi történelmében. Ez viszont nem változtat azon, hogy egy kegyetlen, véres és embertelen esemény volt. A forradalmárok nem hősök voltak, hanem egy kilátástalan helyzet által utcára kényszerített elkeseredett bosszúállók. A mészárlásra és bosszúra pedig nem lehet dicsőítve gondolni, ezt nem lehet ünnepelni, sőt, maga az egész emléknap úgy kap magasabb értelmet, hogy párhuzamba helyezzük a forradalmat a harminchárom évvel későbbi rendszerváltással.
Az üzenet a következő kéne legyen, polgári, humanista gondolkodás szerint: „ Az ötvenhatos forradalom egy borzalmas esemény volt, egy groteszk történelmi folyamat csúcspontja, a magyar nép egyik legsötétebb korszakának legsötétebb hónapja. Gondolkozzunk el azon, hogy milyen nagy kell legyen az elnyomás, milyen sanyarú kell legyen az élet ahhoz, hogy az emberek rendőröket kezdjenek el a fára akasztgatni, és gondoskodjunk arról, hogy ilyen helyzet ne alakulhasson ki még egyszer. Egyrészről ne hagyjuk az államhatalmat odáig korcsosulni, hogy ekkora erőszakot gyakorolhasson, másrészt különösen figyeljünk arra, hogy közvetlen demokratikus megnyilvánulásainkat és gyülekezési jogunk érvényesítését az emberiesség határain belül gyakoroljuk. Emlékezzünk továbbá ezerkilencszáznyolcvankilencre, arra az évre, amikor Magyarország elnyerte a szuveneritását és lehetőséget kapott egy tartós, jóléti liberális demokrácia kiépítésére. Emlékezzünk arra, hogy ennek a lehetőségnek a megvalósításba való átültetése minden állampolgár felelőssége.”
Ehelyett a városi, iskolai, óvodai és pártünnepségeken egyoldalúan dicsérjük az utcák hivatásos forradalmárait, és teljesen elfeledkezünk a mögöttes mondanivalóról. Eddig sem volt túl sok szó a (szerintem) fontosabb és aktuálisabb tartalomról, a köztársaság és demokratikrácia értékeiről, de most már az alkot… alaptör… nemzeti nemzeti igazságkönyv...? na, szóval AZ is lazán kihagyja a rendszerváltásról való megemlékezést, és az ünnepnap apropóját csupán a „forradalom és szabadságharcra való emlékezésként” határozza meg. Természetesen mi sem kedvezőbb a kormánypropagandának mint az, hogy az ő ténykedésük előtti idők eseményeit és jelentőségét a legfelsőbb szinteken tussolják el.
Augusztus huszadikával alapjában véve nincs bajom, az ünnep és tartalma vállalható. Magyarország történelmén húz mindig egy ívet, a kezdetektől a jelenig, és mindig lehetőséget ad az áttekintésre (ezzel évente egyszer megspórolva a témán való töprengést a bloggernek). Az persze külön posztot érdemelne, hogy (hasonlóan a többi megemlékezéshez, fesztiválhoz) belepi a szocreál elemekkel ötvözött nemzeti giccs és a tömény undorító bullshitelés. Az ünnepelés mikéntjét viszont most nem taglalnám.
Végére hagytam március tizenötödikét, azért, mert ezzel kapcsolatban van a legnagyobb ellenérzésem. Nem értem ugyanis, hogy hogyan ünnepelhetünk egy véres szabadságharcot (mert lássuk be, nagyrészt erről szól a dolog), dicsőíthetjük valamiféle kurucos romantikával a kőszívűemberfiú huszárlegényeket akik oly’ de csodálatosan vagdosták fel a csúnya labanc Windisch-Grätz katonáit, és hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül az ezt megelőző reformkort, ami a valódi fejlődés és felvilágosodás időszaka volt, amit valóban csak bezzeg-emlegetni lehet és pozitív időszakként tekinthető, olyan lendületes és lelkesítő szellemi konjunktúra, ami azóta is páratlanul maradt, s aminek megismétlésére azóta is szükség lenne. Könyörgöm, felejtsük már el a harcos macsó, nemzetisoviniszta, esküszünkesküszünk asztalcsapkodást. Sokkal nagyobb érték a függetlenségi szablyasuhogtatásnál az egy hónappal a forradalom napja után elfogadtatott törvénykönyv. Egy csomó feudális ócskaság eltörlése (úriszék, egyházi tized), jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, polgári szabadságjogok (cenzúra eltörlése, vallási egyenlőség), még tömegekre kiterjedő szavazati jog is (igaz, hogy csak vagyoni cenzus alapján, és nőket és zsidókat kizárva…): mindezek a dolgok a hiányosságokkal együtt hatalmas ugrást jelentettek Magyarország polgári fejlődésében. Abban a fejlődésben, melynek még korántsem vagyunk a végén (nézzenek szét), de amelyben az utóbbi százötven évben annyira előrehaladtunk, hogy Magyarországot polgári liberális demokráciának nevezzük. Ha ez így van, tényleg nem értem (vagy csak nagyon nem akarom megérteni), hogy miért hallgatunk ezekről mélyen, és miért hangoztatjuk az elbukott függetlenségi harcunk tragikus-dicsőséges-nemzetinépi emlékörömgyászát.
Én, személy szerint, tiszta szívvel és örömmel ünnepelném április tizenegyedikén a reformkor törekvéseinek eredményét, a polgári fejlődés hatalmas mérföldkövét: az áprilisi törvényeket.
