A férfitól a nő ugyan mit áhít?
A Kielégült Vágyak arcvonásit.
A nőtől ugyan a férfi mit áhít?
A Kielégült Vágyak arcvonásit.
William Blake: A megválaszolt kérdés

Amikor nagyon próbál valaki győzködni valami nagyon elvont ügyet illetően hajlamos vagyok eltöprengeni azon, hogy valójában tényleg azt akarja, amiről beszél? Néha igen nehéz ezt elhinni, arra meg legtöbbször sem idő, sem mód nem adódik, hogy aprómunkával kifilézzem a manifeszt nagyonakarást, és eljussak a valódi vágyig. Pedig sokszor az az érdekes, hogy az mire irányul. Kedvenc filmjeim egyike az Amerikai szépség. Különösen a vége felé, amikor a manifeszt elmebeteg, a fiát ridegen tartó, náci relikviákat gyűjtögető, véresszájú homofób szomszéd egy sor félreértés következtében a szakadó esőben megpróbálja lecsőrözni Kevin Spaceyt. Nem, nem gondolok arra, hogy minden homofób látens homoszexuális lenne, számomra ez a film, ez a jelenet nem erről szól, hanem inkább arról, hogy a nagyon ügy ügyeink mögött milyen sokszor lapulnak meg apró, ilyen-olyan okok miatt kielégületlenül maradt vágyaink.

Időnként aztán bizonyos fátylak fellibbennek, villantódnak vágyak, és az ember csak néz ki a fejéből nagy csudálkozva.

Vannak mindenféle testi vágyak, ezeket egyszerűbb átlátni, megérteni, és többnyire ezek esetében még az is megérthető, hogy a tulajdonosaik miért nem azt mondják, amit valójában szeretnének, hanem a nagy, löttyös lózungot. Engem különösebben nem érdekel a nagy emberek magánélete (hehe, nagy emberek), de ez nem opció, tolul elém, ha akarom, ha nem. Most is nézem, hogy mi a répa ez a Deutsch-Lázár hiszti? Lyuksógorok összevesztek? Már ráunhattak a ménage á trois-ra is? Inkább vicces, mint érdekes, hiszen Deutschról tudjuk, hogy leginkább a szabad promiszkuitásért harcol, míg Lázár se nagyon titkolja, hogy neki viszont az S8-as Auditól lesz orgazmusa. Nyilván, ha mindketten a tényleges vágyaik kielégüléséért agitálnának azzal a mi kellően farizeus társadalmunkban nem jutnának közelebb a céljukhoz, és én azt is gyanítom, hogy Deutsch Franciaországban a „Szaporítsd a titkárnődben az idegen anyagot!”-programjával nem a program, hanem a személyi alkalmatlanság miatt nem lenne képes mandátumot szerezni, míg Lázár „american dream”-je az újvilágban lenne úgyszintén igen nehezen eladható, már ugye Lázárral együtt.

De látszanak a kielégületlenség miatti elkeseredés jelei a nagyonjobboldalon is. Toroczkay permanens forradalmár, antiszemita, homofób és nagymagyar szájában is megkeseredett a kumisz. Hát lehet ezekkel, kérdi, és joggal. Megszerezték a buziktól a Klub64 szórakozóhelyet, kidobálták a Freddye Mercury képeket, raktak helyettük betyárosat, vesszentrianonosat, meg még ami a nagyonmagyar nagyonnemzeti kellékbazárban éppen kapható, és várták, hogy no, majd most, majd az igaz magyarokkal egy igaz magyaroknak való helyen, most aztán megmutatjuk! És mi lett belőle? Csőd. Az igaz magyarok valami mást akarhattak, nem feltétlenül kuruc búsongó nótákat énekelni és végre szabadon magyarnak lenni egy ex-buzibárban, hanem csak a szokásosat: szétverni a berendezést, az amúgy ingyenes rendezvényekre a szomszédos kisteszkóban vásárolt sörrel bevonulni, vígan garázdálkodni, ahogy általában. Toroczkay pedig duzzog és nem érti. Miért nem próbálta meg némi aprómunkával kideríteni, hogy a ria-ria-hugária-meghajtásúak valójában mit szeretnének? Mire vágynak a lelkük mélyén?

Ezt a SoDi-dolgot meg már nem is nagyon firtatnám, pláne, hogy fogalmam sincs ki az illető, melyik szubkultúrából bukkant fel. Meg nem is különösebben érdekes, nőt akar, vagy férfit, mindegy is, ennek manapság egyre elfogadottabb eszköze az, ha társkereső szájtokra magunkról recskázós videókat teszünk fel, és az arra ráizguló, feltehetőleg mélyen népnemzeti, keresztény-konzervatív fehérnépekkel kicsit összekacérkodunk. Nagy ügy, ha közben egy másik imázst kell ápolgatnunk, mert az hozza a megélhetést? Ugye, hogy nem!

No, de el is értem a lényeghez, ami a bevezetőhöz képest kifejezetten rövid lesz, mert valójában csak az értetlenkedésemnek szeretnék hangot adni.

Olvasom a Heim Péterrel készült interjút. Olvasom, és nem igazán értem, hogy ő mit akarhat, mi lehet az ő vágya, vágyai. Egy árulkodó sort látok:

Orbán Viktor nem közgazdász, nem hiszem, hogy a gazdaságpolitikai ballépések az ő számlájára írhatók. A miniszterelnök feladata nem az, hogy megmondja, milyen gazdaságpolitika legyen, hanem az, hogy kijelölje, milyen társadalompolitikát folytat a kormány. Ő ezt elmondta, többször, világosan. A középosztályt akarja felemelni, helyzetbe hozni. A felelősök mindig azok, akik a gazdaságpolitikai tanácsokat adják, és így jelentősen befolyásolják, milyen döntés szülessen. Nem értek egyet azokkal, akik a felelősséget Orbán Viktorra lőcsölik.

Kiemeltem, mert engem most ez érdekel. Orbán felelősségének az elsikálásáról jotunder már megírta, amit érdemes megírni, engem az foglalkoztat most, hogy mit is szeretne Heim, amikor a középosztály felemeléséről beszél. És nem csak ő, sokan vannak még az országban, akik rendre valamiféle polgárosodás, egy nagyon nehezen megérthető, felfogható konzervatív ideál után sóvárognak. Fiatalok, középkorúak, idősebbek, kétkezi népművelők és egyetemi polgárok, mindenféle marginális ismertségű folyóiratok, blogok, virtuális közösségek tagjai. Láttam fiatal barátom csillogó szemeit egy-két évvel ezelőtt, az áhitatot az arcán, amikor kiejtette a szót: közösség! Meg: érték! És a grimaszba torzulót is, amint rögtön ezek után ráétért arra, hogy: a komcsik! És én mind a mai napig nem értem, hogy ő, személy szerint mit szeretne. Mire vágyik?

Olyan furcsa ez, hiszen ott van sokszor az is, amikor egy vágyunk, egy célunk eléréséhez valamiért leragadunk egyetlen eszköznél, és ha túl sokáig rögzül a tekintetünk erre az egy eszközre idővel maga az eszköz válik céllá, már apránként el is feledjük, hogy valójában mit szerettünk volna elérni, marad a görcsös ragaszkodás az eszközhöz. Attól tartok, hogy sokan járhattak így Orbánnal az utóbbi elmútnyócévben. Annyian elhitték, hogy ahhoz, amihez el szeretnének jutni, legyen az bármi is, nemzeti középosztály, polgárosodás, gyarapodás, labdarúgó EB-győzelem, bármi csak és kizárólag egyetlen eszközzel érhető el: Orbánnal. Nehéz lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy ezért a hitért a nevezett is rengeteget tett, sikeresen győzött meg egy csomó embert, hogy az a cél, ami az egyén előtt lebeg csak és kizárólag Orbánnal érhető el.

Mostanra annyira félrecsúsztak a dolgok, hogy az eszköz miatt már nem is látjuk a célt.

Ez időnként furcsa gondolattársításokhoz vezet. Konzervatív, polgári, a nemzeti büszkeség iránti vágyat sűrűn manifesztáló blogon ilyesmiket olvashatunk:

[…]hiszen az öreg keze mégiscsak két olimpiai győzelemben és egy világkupában volt benne a nemzet nagyobb dicsőségére, ilyenkor pedig a lószart nem érdekli, hogy hány lábjegyzetet írt a doktorijába, vagy hányadán áll az alapítványi gyakornok sunák bociztatásával

Milyen vágyai lehetnek az ilyen szerzőnek valójában? Mit akarhat? Mi állhat e mögött a roppant erős „nemzeti büszkének levés” mögött, ha azért, hogy Magyarország plusz egy darab olimpiai aranyéremmel verheti a mellét már minden további nélkül elfogadhatónak tart amúgy pont a polgárosodott, a konzervatív értékek iránt sokkal fogékonyabb társadalmakban elfogadhatatlan dolgokat? Vajon elgondolkodott-e a szerző azon, hogy ha történetesen az ő lánya is ilyen alapítványi gyakornok suna lenne, akkor is érvényes a díl, mely szerint ha valaki olimpiai aranyat szerzett a Hazának, az bociztathasson csak nyugodtan, mert megérdemli?

Jó lenne, ha megint elővennénk a vitákat a célokról, ha megpróbálnák a valamit nagyon akarók közérthetően, kevesebb Oakeshottal megspékelve és lehetőleg őszintén elmondani, hogy mit szeretnének. Ha magukba néznének, és beszélnének a vágyaikról. Polgár akarok lenni!, mondaná az egyik. Oké, de mit értesz ez alatt? Mit szeretnél konkrétan? Büszke akarok lenni a nemzetemre, mondhatná egy másik, és a válaszom ugyanaz. Újra át kéne gondolni a célokat, elbeszélgetni róluk, mert könnyen kiderülhet, hogy azok a célok egynél számosabb eszközzel is elérhetőek, és hogy pont az az eszköz, amelyikbe oly görcsösen kapaszkodnak, pont az nem alkalmas arra, hogy azzal célt érjenek. Sőt, még az is könnyen kiderülhet, hogy nem is eszköz az, hanem sokkal inkább akadály.

És ha kiderülne, akkor jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy: mi a fontosabb? A cél, vagy az eszköz?