Istentelen világunkban ugyancsak iparkodnia kell annak az embernek, aki szeretné röpke élete alatt a legtöbbet abszolválni abból a bizonyos hét főbűnből, már ugye ha szempont, hogy az élet nevű társasutazás tényleg végig élvezetes legyen a számára. Szerencsére elég jól beosztható, hiszen mire az ember kiöregszik a bujálkodásból kellően megérik ahhoz, hogy értőn nekiláthasson a következőnek, a falánkságnak. Külön öröm, hogy bizonyos belső ellentmondások miatt (aki lusta, az rest komolyan kapzsinak lenni, például) szükségtelen a teljességre törekedni, így bőven marad idő egy-egy bűnt az indokolt alapossággal kiélvezni. Falánknak lenni jó. De lehet-e úgy falánk az ember, hogy a falánksága idejére felfüggeszti az egyéb főbűnök szakszerű gyakorlását? Lehet-e tisztességgel falánknak lenni például a kapzsiság nélkül? Mit faljon a középosztály?

Pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy Brezsnyev-szendvicset. Ugye emlékeznek még, hogy milyen is az? Két ígéret között egy lófasz. Mostanság mintha egy hasonlóval lennénk megkínálva, Orbán által újratöltve.

Nem teljesen ötletszerű ez a zabálós felvezetés, engem tényleg leköt, illetve lekötne mostanság valamelyest a falás. A mennyiségi szempont idővel meghaladható, az csak abban a szakaszban tud érdekes lenni, amely közvetlenül követi az állandó nélkülözést. Ha már mennyiségileg bőven jut a többségnek is, ott és akkor idővel már nem lesz érték a púpos asztal, a státuszunkat nem a pocakunk kerülete, nem a roskasztottra pakolt asztal az étteremben és nem is a minél ducibb feleségünk (-ségeink) fogja reprezentálni, hanem a minőség. Ami már keményebb dió, hiszen a mennyiség az viszonylag könnyen értelmezhető (lelógott a rántotthús a tányérról, bazze!), de a minőség, az már egy veszélyes kategória. Tessen kipróbálni a kedves olvasónak is: jó napot, idegen vagyok ebben a városban, tudna ajánlani egy jó éttermet? Nos, ez az a kérdés, amit nem szabad feltenni, mert teljesen értelmetlen, így a kapott válasszal se nagyon fogunk tudni mit kezdeni. Az ugyanis, hogy mit tekintünk „jó”-nak leginkább arról árul el valamit, hogy mi mely csoportnak a normáit, értékítéletét fogadjuk el, tehát a kérdést helyesen úgy lehetne feltenni, ha egyúttal elmondanánk, hogy melyik az a csoport, amelyikhez tartozni szeretnénk, szükség esetén kellő alapossággal körülírva. A társadalmi rétegződés vizsgálatakor is lassanként megkerülhetetlen lesz a fogyasztás (mennyisége, de leginkább milyensége), mint strukturáló tényező egyre intenzívebb figyelembe vétele.

Szóval falnák –nék, de nem nagyon találok mit.

Ha a jövedelmem alapján a Lázár-osztályba tartoznék nem lenne semmi problémám. Ahogyan S8-as Audit kapni, ugyanúgy hozzá lehet jutni csúcskategóriás eszem-iszomhoz is. A napokban álltam meg szájat tátani egy budai bevásárlóközpontban, a hentesipar Rolls-Royce szalonjában. Gyengém a mindenféle sült húsok, országomat egy jó sztékért!, és tényleg valami hasonló volt az árfekvés. Bocikák, barikák, malackák kívánatosnál-kívánatosabb tetemcafatai, de ismétlem: Lázár-osztályú árakon. Húsz-ötven-százezer forint. Nem, nem a bolt nagy tételben, nem egy darab jószág fülétől a farkáig, nem. Egy kiló hús. Amivel nekem amúgy nincs semmi bajom, normális körülmények között egy picit irigylem (főbűn, figyelni!) is a felső tízezret, és reménykedek, hogy hátha egyszer nekem is jut. Egyszer, mondjuk ha lesz valamiféle különleges alkalom. Jó az, ha van ilyesmi, lehet miről álmodozni. Ami zavar, az az, hogy nálunk a felső tízezer eléggé, hát, hogy is mondjam, Lázár-osztály konform. Butább, tehetségtelenebb, alkalmatlanabb, mint az alattuk lévő osztályokból sokan, csak egyetlen dologban különb, de abban nagyon: a gátlástalanságban. Javaslom felvenni a főbűnök közé.

Tehát azoknak, akik elmulasztottak maguknak havi néhánymilliócskányi jövedelmet kigátlástalankodni maradna valami szerényebb, valami olyasmi, amit boldogabb országokban egy középosztály nevű izé fogyaszt. Maradna, de nem marad, mert nálunk középen nincs semmi. Lófasz, az van. A szendvics tetején ott a százezer forintos, tényleg csodálatosan márványozott marhahús, az alján a gasztronómiailag nehezen értékelhető, teszkógazdaságosként elhíresült, de valójában a legszélesebb hozzáférhetőségű (igen, még a CBA is olyant árul, finnyáskodva rámondják, hogy „importszemét”, de ettől még árulják, mert hát a profit, az szent dolog – Baldauf úr szíves közlése nyomán, in: Magyar Narancs, XXIV. évfolyam, 5. szám) hogyismondjamcsak, dolgok. Alapanyagok egy átlagos dögfőzelékhez: íze semmi, de jól lehet lakni tőle. Megtankoltunk, járhat tovább a motor. Amivel nekem újfent nincs semmi bajom, elfogadom, hogy a szendvics alján mások a csoportnormák, mások az értékek. Aki a Lázár szerinti rétegződésben az „annyit is ér” osztályban tengődik, akinek az életét olyan dilemmák töltik ki, hogy fűtsek-e vagy egyek, azok joggal és okkal küldik el az ilyen importszemetező Baldaufokat a picsába, hiszen nekik létszükséglet, hogy minél olcsóbb legyen, a minőséget pedig az adja, hogy: van. Ha tegnap nem ettem semmit és valószínűleg holnap se fogok, akkor a mai ebédem már pusztán attól is minőségivé válik, hogy: van. Ezt is ki lehet próbálni, érdekes élmény. Nem, nem két napig az Avason, hanem legalább olyan egy-két évig, úgy van sportértéke.

Ott, ahol van középosztály ott megtalálható a két véglet közötti szegmens is. Sőt, szinte találomra fellelhető. Ha egy boldogabb társadalmi rétegződésű országban találomra bemegyek egy első ránézésre étteremnek látszó étterembe, akkor szinte biztos, hogy amit elém tesznek, az egy tisztes középszer lesz. Minimum. Nem nagyon lehet hibázni, ha az embernek a tisztesen középszerű fogyasztás a célja. Sajnos ez Magyarországon pont fordítva van: ha találomra bemegyek egy első ránézésre étteremnek látszó étterembe, akkor szinte biztos, hogy ott a Brezsnyev-szendvics közepét fogom kapni. Már ugye ha a minőséget valami középosztály-konform módon gondolom el. Ez az „elgondolás” viszont jó kis táptalaja a hazai értelmetlen vitáknak. Jó napot, köszön oda a vendég a pincérnek, mondja, teknősbékalevesük van? Evett már olyant az úr, kérdez vissza a pincér. Még nem, feleli a vendég. Akkor van! – vágja rá a pincér. Mivel nálunk nincs középosztály ezért nincs is egy kiforrottabb, elterjedtebb vélekedés, elgondolás arról, hogy milyennek is illene lennie annak a „minőségnek”, amelyre az ember hivatkozhatna, ha úgy döntene, hogy ő a középosztályhoz szeretne tartozni, és erre a vagyona/jövedelme is meglenne.

Teknősbékaleves van, fogalmatlanoknak.

Például ráírjuk az „importszemétre”, hogy „Magyar Árú” (így, igen, pontosan így), és boldogan dagad a kebel, hogy itten kérem ezennel meg lett teremtve az áhított minőség. Alternatívoknak: mondd, hogy bio, és már kész is a teknősbékaleves. A kettő keresztmetszete: piacon árult, echte magyar vidéki, ökológiailag miafaszommódon termesztve. Hogy íze jó eséllyel ugyanúgy semmi, hogy gasztronómiailag ugyanúgy értékelhetetlen, azt nem szabad felvetni, mert olyan hitvita lesz belőle, hogy tán még meg is lincselnek a végére. Pedig legtöbbször lenne mód ilyen viták eldöntésére is, például azzal, ha ezekből a termékekből vásárol párat az ember és egy vakpróba során összeveti a hiperből találomra vásárolt bármikkel. Bioparadicsom, „Magyar Árú”-paradicsom, teszkókban a polcról találomra levett paradicsom: tessen a kedves olvasónak egyszer bekötött szemmel végigkóstolni, és ha néhány próbából üzembiztosan meg tudja állapítani, hogy melyik-melyik, akkor lehet továbblépni. Jelentem, én kipróbáltam, többször is, és arra jutottam, hogy hájp van, íz nincs. Illetve amikor van, az véletlenszerű, és nagyon nem a beszerzési forrás határozza meg.

Étteremben néhány külsőséggel igyekeznek minőségibbnek láttatni a silányt, plusz ugye az „óriási adagok”, mert úgy gondoljuk valamiért, hogy a középosztályban a tekintélyt még mindig a pocak mérete adja.

Az elszomorító az, hogy még az esélye sem látszik valamiféle középosztály kialakulásának, így teljesen értelmetlen arról beszélni, hogy hogyan, milyen módon is alakulhatna ki egy olyan norma, egy olyan értékrend, amelyet egy, a fogalmakban járatos emberke is középosztályszerűnek bírna felismerni. Az orbáni társadalompolitika ugyanis egy kifejezetten Lázár-konform társadalompolitikának tűnik. Felül egy gátlástalanul gazdag réteg, kiszolgálva S8-asokkal, prémium marhahússal százezer forint/kiló áron, testhezálló, rájuk szabott adópolitikával, alul pedig a szinte totálisan depriváltak egyre vastagodó rétege, akik örülnek, ha máról holnapra nem döglenek éhen. Középen van az a nagy bizonyos lófasz, olyan réteg, amelyiket nem a polgárosodás, nem a középosztállyá válás morális, esztétikai és normateremtő aspektusai foglalkoztatnak, hanem a nyüszítés a félelemtől. A félelemtől, hogy ha csak egy icipicit is csökken a jövedelmük, akkor ők is pillanatokon belül lecsúszhatnak a depriváltak közé, és nagyon nehéz lenne amellett érvelni, hogy a félelmeik teljességgel alaptalanok. Ha a kedves olvasó mondjuk történetesen éppen pont pedagógus, akkor ugyan, vessen már egy pillantást a januári bérjegyzékére. Nem szeretném azzal irritálni, hogy hány kiló prémium minőségű szték-alapanyagra futná belőle, de elmondanám, hogy azért lenne a Lázár-szektoron túl egy középosztály-konform minőség is, középosztály-konform áron, viszont rossz hír, hogy még ott is olyan öt-hatezer forint a kilónkénti ár. Abból mennyire futná? És hány könyvre, folyóiratra, színházra, mozira, koncertre? Hogyan várjuk el, hogy majd a pedagógus, majd ő lesz az, aki segít megteremteni a középosztályt, ha a feladatához, a kultúraátadáshoz, horribile dictu a kultúrateremtéshez hiányzik a legfontosabb elem, az erőforrás, ami nélkül ő sem fér hozzá a kultúrahordozó javakhoz?

Kik fogják itt a középosztályt megteremteni, és miből? Abból a lófaszból, amit az orbáni társadalompolitika a középosztálynak időről-időre ígérget? Hányszor kell még nagy naivan megvegyük, hazavigyük, és rádöbbennünk, hogy akárhogyan is rakjuk össze, a végén mindig Lázár lesz belőle? Vagy Simicska. Időnként Csányi. De leginkább: ne mi nyerjük a legtöbbet. Ki magyarázná már el végre nekem érthetően, világosan, hogy hogyan kéne nekem összeraknom ahhoz, hogy a végén mégiscsak középosztály legyen belőle?

Például Selmeczi Gabriella? Esetleg egy eszmetörténész, aki éppen ráér, mert nem bulizik a minisztériumi haverokkal állampénzen? Ki kéne írni erre egy jó kis pályázatot, tanulmány arról, hogy hogyan lesz a lófaszból teknősbékaleves, nem igaz, hogy valamelyik Százalék Gazdaságkutató zéertének ne lenne erre egy olyan ötlete, amelyikért nevetséges összegnek tűnhetne az a szokványos 29 és félmillió forint. Csődbe ne jusson már az a budai hentes, az isten szerelmére!