Kevés országnak adatik meg az a sorscsapás, hogy kényszerektől alig háborgatva, a polgárok csöndes ásítozása közepette néhány csésze haboskávé mellett pár alapító atya átírja a teljes szmsz-ét. Magyarország szerencsésen behúzta ezt is, ’89-re nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi hobbink, az a nehezen megnevezhető izé, a krumplileves, vagy mi nem folytatható. Akkor már nem azért, mert az impprrrrrlistáknál a helyzet fokozódott, hanem sokkal inkább azért, mert egy Gorbacsov nevű ember azt mondta, hogy nem, és ő azért elég nagy ember volt ahhoz, hogy a szava számunkra is ha már nem pont parancs, de legalább egy erős kérés legyen, amely elhangzása után nem igazán érdemes megvárni a lófejet is, szóval váltottunk.

Összeültek tehát az alapító atyák a kerekasztal két sarkához, hozattak a sarki Ápiszból fél raklapnyi skiccpauszt és  sűrű kávékavargatás mellett felvázoltak egy rendszert, majd miután végeztek hozzávágtak egy pezsgősüveget, eriggy, rendszer, tedd a dolgod, vidd el a mi népünket a liberális paradicsomba! Az alapító atyák délután még megünnepelték magukat, az elvégzett munkát, de estére már közülük többen is ráuntak erre az egészre és hagyták a fenébe. Eltelt húsz év és valahogyan mégsem jutódtunk el abba a bizonyos liberális paradicsomba, így érthető, hogy sokan toppantottak egyet a lábukkal: anyám, én nem ilyen lovat akartam!

Na jó, de akkor most mi is van? Mégsem volt jó az, amit ’89 tájékán felskicceltek? Rossz a liberális demokrácia, ki kéne dobni? Mert hogy a rendszerváltáskor lerajzolt rendszer igencsak egy fullextrás liberális demokráciának nézett ki, monddmár, pénzünkbe nem került, így érthető, ha mindenből a legjobbat igyekeztek belepakolni a lelkes és a liberális demokráciát igencsak kedvelő atyák. A skicc tehát teljesen pöpec, sőt, azt is láthattuk, hogy ugyanerre a skiccre alapozva más országokban is építettek rendszert és az működött. De hát akkor nálunk miért nem? Tán csak nem a lányokkal lenne mégis a probléma? Á, az kizárt dolog, harminc éve párttag mindegyik, a lányokkal semmi baj sem lehet!

Ahogyan én az eddigi olvasgatásaim alapján megtudtam a baj a koktél keverésével volt. Amikor a részek megpróbáltak összeállni egésszé, nem tudom, a kedves olvasó csinált-e olyant, mint amilyet sok mutáló kamasz a maga idején, hogy egy buliban mezei nagyképűségtől vezéreltetve elkezd koktélt keverni, összeönt mindenféle amúgy önmagában tényleg finomságokat és ahogyan egyre több mindent önt bele egyre elkeseredettebben, úgy válik az egész lötty egyre ihatatlanabbá. Az tehát, hogy milyen is az a skicc, hogy milyen is az az eltervezett rendszer, amelyiket jónak gondolunk bevezetni önmagában még távolról sem garancia arra, hogy jól is fog működni. Ehhez szükséges még az is, hogy az a bizonyos rendszer képes legyen beágyazódni a társadalomba és persze fontos, hogy legyen olyan emberanyag, amelyik képes hatékonyan működtetni a rendszert.

Nos, a liberális demokrácia az speciel nem pont egy olyan skicc, amelyik nálunk csont nélkül, eredményesen implementálható lenne. Ennek pedig az az oka, hogy nekünk, magyaroknak vannak bizonyos értékeink, gerjednek bennünk mindenféle attitűdök, és ezek pechünkre olyanok, amelyek egészen komolyan akadályozzák azt, hogy mi egy liberális demokrácia nevű berendezkedést képesek legyünk hatékonyan működtetni. Már az egésznek a gazdasági alapjait, magát a kapitalizmust sem tudjuk befogadni, hiszen a többség azzal van, hogy a gazdaság az egy zéróösszegű játszma, ahol csak úgy képzelhető el egyéni gyarapodás, hogy az egyúttal másoknak szükségszerűen veszteséggel jár. 2009-ben a polgártársaink 82%-a egyetértett azzal az állítással, hogy ebben az országban becsületesen nem lehet meggazdagodni. 75% pedig azzal értett egyet, hogy ha valaki vinni is akarja valamire az rákényszerül arra, hogy bizonyos normákat áthágjon. Csoda, ha ezek alapján nálunk a „vállalkozó” az körülbelül az anyagyilkos szinonimája lett? Csoda, hogy napjainkra oda jutottunk, hogy a fiatalok egyenesen irtóznak a vállalkozástól? Csoda, hogy a nagyfokú kockázatkerülés jellemzi az embereket, és a vállalkozással kötelezően együtt járó kockázat helyett nagyon sokan a langymeleg állami kebel biztonságát óhajtják? Csoda, hogy alig bírjuk elviselni a jövedelmi egyenlőtlenségek tudatát, és szinte üvöltve követeljük, hogy az állam vonjon el és osszon újra, tehát az egyenlősítő államot?

Történelmileg is és az értékeink által meghatározottan is egy nagy, erős, tőgymeleg érzést adó államot szeretnénk. Ennek az államnak szépen létrehoztuk az intézményeit, azokkal szemben óriásiak az elvárásaink, de mindeközben szinte egyáltalán nem bízunk meg bennük. Sajnos a liberális demokrácia nevű berendezkedés egyik rákfenéje, hogy pont a bizalomra épít. Hogyan lenne képes egy ilyen rendszer beágyazódni egy olyan társadalomba, amelyikben az emberi interakciók zöme a bizalom helyett pont hogy a bizalomhiányra alapoz? Ráadásul nem csak az intézményeinkben nem bízunk, hanem egymásban sem. A bizalmi rádiuszunk talán még a törzsi szintet sem éri el, korlátozottan megbízunk a családunk tagjaiban, valamelyest még a szomszédokban is, de itt vége. Mitől és hogyan lennénk képesek hát ekkora bizalmi deficit mellett működtetni egy olyan rendszert, amelyiknek pont a bizalom az alapja?

Ugyanígy vagyunk a normakövetés normájával is. Hisszük, hogy kellenek normák, hiszen azzal vagyunk, hogy ezeken keresztül fog az állam minket megvédeni a kockázatoktól, de ugyanakkor azt is hisszük, hogy a normák áthághatóak, hiszen ezt mondatja velünk az az attitűdünk, miszerint itt boldogulni csak némi normasértés árán lehet. Ez a meggyőződés pedig pont a liberális demokrácia szempontjából oly fontos normakövetés normáját erodálja, hiszen ha azzal a tudattal indulunk, hogy mi ugyan nem sértenénk normát, de másokról igen nagy százalékban feltételezzük, hogy igen, akkor előbb-utóbb az egyéni stratégiáinkat is ehhez fogjuk igazítani. „Minek legyek én tisztességes, amikor mindenki csal?”, gondoljuk, és elkezdünk mi is csalni. Egyrészt, másrészt pedig komoly költségekbe verni magunkat azért, hogy a felénk irányuló vélt vagy valós csalásokkal szemben valamiféle vélt vagy valós védelmet szerezzünk.

Nehéz tehát nem megérteni azt az indulatot, amelyik 2010-re ébredt a liberális demokráciával, mint berendezkedéssel szemben, hiszen ez lényegében véve abból a tapasztalatból táplálkozott, hogy húsz évnyi üzemeltetés után sem tudtuk rendesen belakni és hatékonyan működtetni. Érthető az a forradalmi hevület, amelyik a helyesen felismert fiaskó miatt valami mást, valami régiújat, valami bármit szeretett volna, akármit, amiről legalább egy kis ideig elhiszi, hogy az működőképesebb, hatékonyabb lenne, mint az eddigi. Érthető, ha sokan eljutottak arra a meggyőződésre, hogy ha sem a skicc nem jó, sem annak a beágyazódására nincs esély, akkor csak a rendszert üzemeltető embereken múlhat minden, tehát ide nekünk rögvest egy jó királyt, aki majd hozza a megfelelő embereket és ettől jó is lesz majd minden. És persze az is érthető, ha sokan azzal vannak, hogy a liberális demokrácia az egyedüli legitim demokrácia, így ők inkább ragaszkodnának hozzá még akkor is, ha sokszor csak a látszata van meg és teljesen nyilvánvalóan nem bírjuk hatékonyan működtetni.

Mindez érthetőnek ugyan érthető, csak éppen nem vezet sehová. Ha a „mit kéne?” kérdést nem kezeljük egységben a „mit lehet?” kérdéssel, és ha hajlandóságot mutatunk ignorálni azt a harmadikat, hogy „kikkel?”, akkor cseszhetjük, mert rendre hibás válaszokat fogunk találni. A problémánkat nehezíti az is, hogy abban a régióban, amelyikben mi letáboroztunk nem nagyon van olyan túl sok döntési lehetőségünk, kábé kapjuk a liberális demokráciát, és eszi, nem eszi, de ez van. Ha be is látjuk, hogy ez nem igazán illik ránk nem nagyon tudunk mit kezdeni, legalábbis őszinte, transzparens módon nem, mert a világnak az a szeglete, amelyikkel valamiféle sorsközösséget vállaltunk egy lilaködös pillanatunkban ezt nagyon nem nézi jó szemmel, így kénytelenek vagyunk fű alatt pofához igazítgatni a rendszert, trükkök százaival és unorthodox módon, mikor melyik. Amitől persze még frusztráltabbak leszünk, hiszen nem elég az, hogy mi, önszántunkból lelkesen átbasszuk saját magunkat ráadásnak még azt is el kell viselnünk, hogy ugyanezt külső kényszerre is kénytelenek vagyunk elkövetni.

A változáshoz leginkább az kéne, hogy felismerjük végre, miszerint nem önmagában a jól kitalált rendszer hozza el azt a bizonyos paradicsomot, hanem az, ha sikerül azt a bizonyos rendszert beágyazni is a társadalmunkba, és ennek az a feltétele, hogy az értékeink és az attitűdjeink ezt a beágyazást lehetővé tegyék. Ha ezt felismertük, akkor már csak azt kéne látni, hogy mitől, kitől, milyen tényezők hatására és igen, milyen várható időtávon belül, milyen mértékben változhatnak meg az értékeink, melyek azok a tényezők, amelyek formálhatják az attitűdjeinket, és mindezt az egyén szintjére is alkalmazva találni valamiféle individuális választ arra a kérdésre is, hogy én, a közügyek iránt érdeklődő, az országomért, és ezáltal a saját és a gyerekeim jövőjéért tenni is hajlandó állampolgár mit tehetek, mi szerep jut mindebben nekem. Meg persze a gyerekeinknek, akiket - ezt jó lenne időnként nem elfeledni - mi nevelünk, mi készítjük fel arra, hogy idővel átvegyék tőlünk a rendszer üzemeltetést. Mi nem ilyen lovat akartunk, mondják most néhányan közülük, és mit tehetünk, sül a pofánkról a bőr, hát, igen, elkúrtuk, bocsika. Talán el kéne töprengenünk végre azon, hogy mi mindent kúrtunk el, mi mindent gondoltunk rosszul, és hogyan tudnánk magunkat kicsit feltuningolva odaállni a gyerekeink mögé, lássuk, arany csimotáink, mit segíthetünk mi nektek abban, hogy legalább ti ne kapjátok meg a ti gyerekeitektől azt, hogy ők sem ilyen lovat akartak.