A legutóbbi kifakadásom farhullámait lovagolnám meg, jelesül ezt a számomra soha értelmet nem nyert mániákus pöcsösszemérést, mely szerint ha adódik nekünk egy preferenciánk, akkor vagy valamiféle rettegésétől annak, hogy gondolatunk mert lenni nekünk, önállóan, vagy valamiféle mácsó küzdeni vágyástól hajtva, de mindegy is, hogy miért, a lényeg, hogy ha mi elkezdünk kedvelni valamit, akkor ezt szinte pillanatokon belül megfejeljük azzal, hogy ennek a kedvelésnek az az oka, hogy az a valami objektíve is különb. Mint. Különb, mint. Persze adunk néha az udvariasságnak, a többi dolog is jó, éldegéljen ám békében ezer virág, de a csúcsragadozó akkor is az, amit mi kedvelünk. Például a természettudományos gondolkodás. És ugye akkor már maga a természettudomány is. A lelkünkben poroszos rendnek kell lenni, nem ám csak úgy belehajigálva fetrengenek ott szanaszét a tudományok, nem, hanem szépen, hierarchikusan el vagyon minden rendezve, van a természettudomány, vannak a másodlagos frissességű tudományok és vannak azok a dolgok, amelyeknek még csak a neveit sem írjuk le, legfeljebb utalunk rájuk, ha elkerülhetetlen.
Jöjjön tehát egy rövid megmondás a süketek párbeszédéről a homeopátiás és a mindenféle egyéb természetgyógyászati ezmegazokról.
Ezek a dolgok, de leginkább a homeopátiás szerek erősen irritálják azokat, akik felesküdtek a természettudomány egyisteni lényegére. Szabályos keresztes háborút folytatnak a szóban forgó szer ellen, az érvük az, hogy a homeopátiás készítmények nem lehetnek hatásosak, mert nem is tartalmaznak semmi hatóanyagot, és így értelemszerűen nem lehet természettudományos igényesség mellett kísérletileg sem kimutatni, hogy ezek a szerek tényleg gyógyítanának. A másik erős érvük az igazságosságra épít, azt mondják, hogy nagyon helytelen dolog az, ha mindenféle pénzsóvár entitások ilyen szerekkel csalják ki a pénzt a naiv, megtévesztett emberekből. Nos, mindez igaznak is tűnik, de mit látunk akkor, ha szakítunk végre ezzel a teljesen értelmetlen pöcsösszeméréssel, és egy időre eltekintünk attól a nemlétező kényszertől, amely szerint ezt nekünk csak és kizárólag természettudományos megközelítésből szabad megmázsálnunk?
Ebben az esetben már ott adódnak problémák, ahol el szeretnénk dönteni, hogy kit is fogadunk el betegnek. Két megközelítés feszül egymásnak, naná, hogy az egyik a természettudományos, ez azt mondja, hogy a kérdés eldöntésére az aktuális kánonok szerint képzett és felesketett szakember a hivatott, aki szigorúan természettudományos alapon tapogat, ütöget, nyomogat, vért és egyéb nedveket vesz, különböző sugarakkal pásztáz, esetleg egy kicsit szét is kap minket, a vizsgálat tárgyát, és a végén közli a szigorúan tudományosan megalapozott verdiktet: beteg. Jobb esetben: nem beteg. Ha pedig jobb este van, akkor a tárgy szíveskedjen távozni a rendelőből, rá itt, ebben az üzemben többé szükség nincs.
A társadalomtudományok ennél azért valamivel humanistábbak, ott elfogadják a tárgy felháborodását azon, hogy őt tárgyként kezelik és megengedően beletörődnek abba, ha a tárgy mégiscsak inkább emberként, élő, gondolkodó, érző entitásként óhajtana viselkedni, tehát a dolog vége az lesz, hogy rábízzák magára az emberre annak az eldöntését, hogy ő beteg-e vagy sem. Ha az ember azt mondja, hogy beteg, akkor a társadalomtudomány erre bólint egyet, rendben, tekintsük ezt alapnak, és lássuk, hogy mit bírunk ezzel kezdeni. A természettudományok elsőbbségére hivatkozó technokrata orvos hallani sem akar arról, hogy az ő munkatárgya vissza merészel pofázni, így mindazokat, akiket ő a tapi, a szuri, a trancsír és az egyéb eszközök bevetése után nembetegnek nyilvánított lazán kizárja a további lehetőségekből, így az ember a betegségtudatával ott áll a természettudományos paradicsom kapujában, kiűzettetve.
Amint azt a piacról tudjuk ha valamire adódik kereslet akkor már csak idő kérdése, hogy megteremtődjék a kínálat is.
Tehát jönnek olyanok, akik nem annyira hisztérikusak a természettudományok előbbrevalóságát illetően, és elkezdenek ők foglalkozni a magát betegnek érző emberrel. És láss csodát, elég sokat közülük meg is gyógyítanak! Ettől persze a keresztesháborút folytatók idegrángást kapnak, na, ilyen nincs, nem létezik, mert nem volt benne hatóanyag, meg különben is, tessék kettős vak kísérlettel bizonyítani, satöbbi. Holott az ellentmondás feloldása itt is kézenfekvő: mivel a beteg nem úgy volt beteg, ahogyan a technokraták szerint beteg illő lenni, így a gyógyulása sem úgy történt. Hanem bizony az ember igen sokszor szarik a természettudományos elvárásokra és mer bátran irracionálisan viselkedni, például igenis betegnek érezni magát olyankor, amikor erre neki amúgy természettudományos oka nincs. Hanem csak olyan piti, emberi. Például azt érzi, hogy nem túl rózsásan mennek a dolgai, és jót tesz az a lelkének, ha erre talál valamiféle elfogadható külső magyarázatot. Azért boldogul az élettel nehezebben, mert beteg lett. Érez mindenféle szúrásokat, nyomásokat, el is megy vele a technokrata intézménybe, ahonnan rövid úton elhajtják, tipikus estben öt szónál többet hozzá nem szólva, és ott áll elkeseredetten, hogy most mi legyen. Ekkor eljut egy homeopatához vagy más alternatív gyógyítóhoz, aki a technokratákkal szemben hosszan és megértően elbeszélget vele. Elfogadja a betegségtudatát, és ad is rá valami szert, plusz újabb félóra beszélgetés arról, hogy no, majd ettől a szertől meggyógyul és sokkal, de sokkal jobban fog teljesíteni, olyan lesz, mint régen, ha nem egyenesen jobb! Az emberke pedig hazamegy, benyeli a szert és jobban fogja magát tőle érezni. A homeopata pedig az otthagyott ezresektől, win-win szituáció, a szkeptikusok meg hadd rázzák a lándzsájukat, kit zavarnak.
Nyilván, vannak azért átfedések, van úgy, hogy az ember tényleg beteg, de valamiért inkább mégiscsak előbb az alternatív orvoslásban keresi a gyógyulást, és azért azt is lássuk be, hogy ez a "valamiért" is egy elég súlyos dolog tud lenni. Ki a fenének van kedve bemenni tárgyként egy egészséggyárba, passzívan végigszenvedni a futószalagot, a tapit, a szurkát, a sugarazást, a nyitogatást, szóval valahol azért az is megérthető, ha igyekszünk a hagyományos gyógyítás intézményeit elkerülni. Azt is nehéz lenne elvitatni, hogy jó eséllyel léteznek olyan alternatív gyógyítók is, akik látják jól, hogy a beteg tényleg hagyományos orvos segítségére szorulna, de hát ott a könnyen megszerezhető ezresek tudata, nagy a csábítás, persze hogy sokan lesznek, akik elcsábulnak. Mint ahogy minden egyéb relációban is vannak tisztességtelen emberek, ha jól hallottam tán még olyan egzaktnak és tényleg tökre technokratának gondolt szakmákban is, mint az autójavítás.
Szóval a szkeptikusok, a természettudomány-fétisiszták abban tévednek, hogy elvitatják az embertől, a test tulajdonképpeni gazdájától és tulajdonosától azt a jogot, hogy ő dönthesse el a porhüvelye hogylétét, valamint abban is tévednek, amikor az alternatív gyógyítók sumákságait, csalásait kiemelik az összes többi létező sumákság és csalás közül, és célirányosan csak azok ellen indítanak pusztító hadjáratot, plusz ugye magát a csalás tényét is olyasminek tekintik, ami pont elégséges bizonyíték arra, hogy miért is nem jó, mit nem jó, egyenesen üldözendő bűn az egész alternatív gyógyászat, de pláne a homeopátia. Mindeközben persze az alternatív gyógyászat virágzik, lassan már majdnem akkora szeletet szakít ki az egészségügy piacából mint a hagyományos orvoslás, az emberek lelkesen használják, és legfeljebb csak legyintenek olyankor, amikor valamelyik központibb fekvésű utcasarkon a szkeptikusok a lándzsájukat rázzák.
A természettudományokat a tudományos pöcsösszemérésben bajnoknak kihozók pedig nézik, nézik, és egyre ingerültebbek attól, hogy nem értik ezt az egészet, pedig azzal vannak, hogy övék a módszerek legmódszerebbike, és mégsem.