(Töprengtem egy keveset a címen, nem azon, hogy mi legyen, hanem inkább azon, hogy maradhat-e ez, amit még pénteken adtam neki, amikor még nem volt hír, hogy fél Európát elmossa az ár. Persze jobb lett volna még pénteken megírni, de nem jött össze mert egy kicsit belénk csapott a villám és a hétvége ráment a műszaki cikkeink kikukázására, a menthetők mentésére, valamint az infokommunikációs hálózatunk szinte teljes újraépítésére, kezdve az adsl-modemtől, végezve az egérrel. Na, mindegy, úgyse valószínű, hogy csehek, osztrákok, németek olvasnák ezt a blogot, mondjuk magyarok se, így végső soron mivel szinte már csak saját magamnak írom ezért marad a cím, ha mégis félreérteném akkor majd jól leosztom saját magam.)

Most éppen Schilling Árpádon röhögök. Hozzáteszem rögtön: nem valami felszabadult ez a röhögés, sokkal inkább az a vállvonogatós, amikor már nem marad más, mint vagy sírni, vagy röhögni, és akkor már inkább vagy. Szóval itt ez az ember, pár éve még érdeklődve figyeltem rá, mondogatott valamiket, illetve pontosabban: úgy tűnt, mint aki mondani szeretne valamit, de még az ő fejében sem állt össze kerek egésszé, hogy mit is, ezért a "mondogatott"; szóval mondogatott valamiket és én igyekeztem figyelni rá, hátha van mondanivalója és hátha összejön, hogy egyszer csak el is bírja mondani. Idővel aztán kénytelen lettem a hazai közgondolkodás rákfenéjét nála is észrevenni, jelesül azt, hogy mintha lenne ugyan valami a fejében, de valamiért képtelen azt összeérlelni egy elmondható, vállalható, képviselhető koherens egésszé. És persze ennek a folyománya is menetrend szerint bekövetkezett: nagy, löttyös indulat + végig nem gondolt gondolatok = egyre durvább hülyeségek beszélése. 

Olyan január magasságában már egyenesen delirált az ÉS-ben, és akkor kezdett el bennem megképződni az a gondolat, hogy katasztrófa ugyan amit Orbán az elitünknek ezzel a részével csinált, de nem baj. A baj az, hogy pénteken a jégeső elverte a palántáimat.

Szóval most Schilling Árpádon röhögök, kínomban. Nagy löttyös indulattal nekimentek ugyanis Markóéknak, akik a fúj-fúj, de rút orbándikatúrától puszira kaptak pimf 130 milliócskát, és hát ez így mennyire nem demokratikus, meg egyebek. Orbánsátán falja fel a demokráciát, rászarik az ő népének a fejire és a kultúrával töröl segget. Csúnya-csúnya dolog, olyan félázsiai, vagy tán egészen az. Node jön a fordulat, a csavar, és kiderülődik (mert a hatalom ott segít, ahol tud), hogy biza Schillingék is kaptak nagyságrendileg egy ugyanekkora összegecskét, forintra tán majd' kétszer annyit, mint Markóék, az egyedüli érdemi különbség mindösszesen csak annyi, hogy ők azért cserébe nem Balog tiszteletesnek vagy egyenesen Orbánnak dobtak puszit, hanem a Hiller Pityunak. És innen jön az a rész, ami legalább részben megmagyarázza, hogy miért tartunk ott, ahol, és hogy miért is nem akkora nagy baj ez a mi kis katasztrófácskánk.  

Schilling Árpád ugyanis elkezdi magyarázni. Hogy egyrészt-másrészt, meg az nem is úgy volt, és ha mégis, akkor sem, mert. A mindent vivő rész szerintem az, amikor Schilling elmagyarázza, hogy az, miszerint ők már csókosan kapják a dellát végső soron a többieknek is jó, hiszen így ők legalább nem jelentenek számukra konkurenciát a maradékért való acsarkodásban. Vizuálisabbaknak: kitépem az asztal közepére feltett grillcsirke combjait, mellét és szárnyait, majd a maradékot odatolom a családom tagjai elé: egyetek, és legyetek boldogok, hogy velem már nem kell osztozkodnotok. És körülbelül itt ette meg a fene ezt az egészet, mert mi az, ami ebből a Schilling-afférból szabad szemmel is látszik? Illetve előtte még néhány szó arról, hogy mi az, ami nem. Ebből az egészből sajnos pont Schilling Árpád és az általa felületesen elgondolni vélt kultúra az, ami szabad szemmel nem látszik. Ez a másik rákfenéje az elitünk ezen részének, az, hogy egy hermetikusan zárt pikszisben élnek, egymásnak és egy nagyon szűk társadalmi rétegnek beszélnek arról, amit ők sem értenek, adnak tovább egy olyan kultúrát, ami már negyed századdal ezelőtt is rászorult volna egy nagygenerálra, és mindeközben azt hiszik magukról, hogy ők itt, ebben a változatosabbnál-változatosabb jelzőkkel öltöztetett országban meghatározóak lennének. Úgy gondolják, hogy ha kizárnak mindenféle külső információt a fejükből akkor tényleg valósággá válhat az, hogy a 3% határozza meg a 97%-ot. Nem is nagyon gondolnak bele abba, hogy mivel jár, mit eredményez ez a beteges bezárkózás. Még csak észre se veszik, hogy a honi kultúrában nincs átjárás a hatást illetően, vannak ők, a kibaszott elittudatos elit, a lassan egyre kisebb egyszámjegyű hányada a társadalomnak és élnek egy zárványban, miközben se középen, se alant a kutya se figyel rájuk, a kutya se ismeri őket, és emiatt a honi kultúra alakítására szinte semmilyen hatásuk nincs. Holott ugye ez lenne a dolguk, ezért tartjuk őket, nem is rosszul.

Tehát mi az, ami ezzel szemben látszik Schillingékből? Az, hogy a pesti urak csókosai marakodnak a koncon, és duzzognak, ha az új földesúr a régi lakájait már nem etetné ugyanolyan kedvvel. Ja, meg az átlagpolgár reagálása minderre: osztán tessék mondani, hová szarjak?

Ez van, már írtam a múltkor is, hogy fogjuk fel ezt vezeklésnek, és ha komolyan vesszük magunkat, akkor fogadjuk el, hogy a vezeklés akkor az igazi, ha olyan, mint egy katasztrófa. És ez olyan. Katasztrófa, de nem baj. Illetve baj csak akkor lehet belőle, ha nem sikerül kitermelődnie egy új elitnek, amelyik... de hát leírtam én már ezt magamnak a múltkor is, minek ismételgetni. Én eléggé türelmes vagyok, például azt is a katasztrófa részének tudom látni, hogy a minden határon túlmenő orbáni diktatúraépítés oktatásromboló-néphülyítő ténykedése ellen egy elvileg országos demonstráción, amelyet minimum féltucat szervezet szervezett csak alig voltak kevesebben annál, mint ahányan Monorierdőn polgármesterré szavazták a Jobbik jelöltjét. Katasztrófa, de nem baj. Baj akkor lesz, ha idővel nem kerül senki új elit, akinek kerülnének ötletei arra, hogy hogyan, miként lehetne ezen a katasztrófán úrrá lenni.