Maroz szorgalmasan irtogatja a magyar politikai zártosztály elmebajait jobbról-balról-középről, kiemelve a menthető és menthetetlen esetek látványos tüneteit, kivesézve kórlapokat, sőt, egész kórtörténeteket. Most egy valamelyest új perspektívát szeretnék megmutatni (nem mintha én beszélnék erről először a világon, de egy kisebbségi hangot felújítani mindig üdvös feladat).
Az a látásmódot érzékeltetném, ami akkor uralkodik el az emberen, amikor meglátogat egy elmegyógyintézetet, és egy idő után elkezd azon töprengeni, hogy mi alapján is kerülnek be az emberek oda, és mi alapján maradnak kint, mi a különbség őrült és épelméjű között, mi a határ őrültség és józanság között, és mi az az őrültség úgy egyáltalán. Ahogy belemélyedünk ebbe a kérdésbe, és vizsgálgatjuk a lelki s agyi betegségek szakkönyvi definícióit, leírásokat, eseteket, ezt összevetjük kövzvetlen és tágabb közösségeink tagjainak mindennapi viselkedésével, könnyen eljuthatunk abba az excentrikus hypochonder állapotba, amelyben minden második szembejövő embert neurotikusnak, személyiségzavarosnak, borderline bipolárisnak, PTSD-snek vagy OCD-snek látunk. Ekkor már nem az a kérdés (huszárvágással átugorva allegóriából valóságba), hogy a baloldali miért nem baloldali, s a jobbos miért nem jobbos, de még az sem, hogy a politikus fajta miért mind gyökér, hanem az, hogy milyen nézőpont, logika és ideológia-torzító kerítések, csavarok, barikádok és zárlatos áramkörök vannak beépülve minden ember agyába, függetlenül politikai beállítottságtól, iskolai végzettségtől vagy sörmárka-preferenciától. És most nem a jó öreg antipopulista népostorozások alanyairól beszélek, (hogy ki mit kommentel a miniszterelnök Facebookjára, vagy milyen korona milyen isteni hatalmában hisz), amelyekre záporoznak az "ilyen ország nincsek", meg "ez a nép birkák", vagy hogy "Abszurdisztánban ez máshogy megyek", hanem a láthatatlan, vagy legalábbis nagyon megbújó villanypásztorokról, amelyek a gondolatainkat üveglapokkal terelgetik, látószögünket tükrökkel csiszolgatják.
E terelők közül az egyik legjelentősebb a média orvul megbújó figyelem-koncentrációja. No jó, ha annyira orvul bújna, akkor nem írtak volna róla a Burzsoá Nyugdíjasok fasza számot, de a mindennapokban igenis alattomoskodik a jelenség, és főleg azok nem veszik észre, akik a középpontjában vannak. A társadalomtudósoknak van egy módszertani eszköze, amivel úgynevezett társadalmi "termékeket" vesznek a kutatás alapegységeként, ezeket dolgozzák fel. Termék lehet könyv, film, sorozatepizód, újság, képeslap, festmény vagy autentikus műanyag sámándob. Előre definiált szempontok szerint nagyon sok terméket megvizsgálnak, majd rendszerszintű összefüggéseket keresnek. Például megállapítják, hogy mennyire erőszakos és szexuális a TV2 az RTL Klub műsora egymáshoz képest úgy, hogy megmondják, hogy mit neveznek ők erőszakosnak és szexuálisnak, majd marha hosszú ideig rendszeresen nézik a két csatornát, és a szempontjaik szerint végül arra jutnak, hogy a TV2-ben több a csöcs, de az RTL Klubban több a kardozás. Ilyen termékvizsgálattal lehet a média figyelmét, kedvelt témáit és alanyait is feltérképezni. Nekem ugyan nincs a kezemben ilyen kutatás, de roppantul tudománytalanul és nagyon nem elegánsan megállapítom, hogy az egész kibaszott országos szintű médiaspektrum olyan szinten Budapestre koncentrálódik, hogy simán gravitációs pályára áll körülötte az ország. Mint ahogy meg is teszi. Mert ugye - közhely - a média alakítja a valóságot.
A következő kóreseten szeretném bemutatni ezt a hosszan felkonferált pest-ist (bruhaha): Miért gyűlöli a Fidesz a fiatalokat? - a.k.a. Miért gyűlölik a budapest-belvárosi, mellesleg fideszes polgármesterek a felső-középosztálybeli fiataloknak otthont adó szórakozóhelyeket?
Urbi et orbi
Dudás Gergely szerző rögtön egy nagy, átfogó megmondással nyit, hogy megalapozza a terepet mondanivalójának. Utal a vélt konszenzusra, invokál.
Van ez a helyzet, hogy az elmúlt pár évben újra kicsit ciki lett magyarnak lenni. Hazug miniszterelnökök, fogy a demokrácia, a sajtószabadság, elküldjük egy kicsit az anyjukba a multikat, az EU-t, meg úgy általában ezt az egész jogállamiságot és szabadversenyes kapitalizmust.
Amivel máris beszorította a történetét a provincializmus és az elitizmus látószögébe. Egyfajta "Kádár elvtárs útmutatásai alapjánnal", kötelező előmondókával kezd: megegerősíti, hogy bizony az Orbán az rossz (gálánsan miniszterelnököknek hívva őt), és felsorolja azokat a dolgokat, amelyeket az értelmiségi elit legfontosabb problémáknak lát: jogállam, sajtószabadság, demokrácia formális értelmezése, satöbbi blabla - na mindennek a hiánya. Azabaj. Ráadásul milyen ciki, hogy az a buta magyar nép elküldi az anyjába a multikat meg az EU-t. Az újságíró így beszélvén (vélemény- és hírforrás lévén [komolyan, érdekel még bárkit a különbség?]), tudatlanságból elhallgatja az olvasó elől, hogy "az EU-ban" mostanság elég trendi elküldeni az EU-t és a multikat az anyjukba, jelentős pártok jutnak jelentős hatalomba ilyen üzenetekből kovácsolva politikai tőkét. Az olvasó tehát megkapja, hogy mik azok az értékek, amelyekért küzdeni kell, és megkapja, hogy milyen gáz bankutálóként viselkedni. Persze ezzel az olvasó dönthet úgy, hogy nem ért egyet (se az értékekkel, se a viselkedés elítélésével), de rögtön beszorult abba a diskurzusba, amelyben ezt a világ- és ország- és helyzetértékelést kritizálja, nem új nézőpontot hasít (mint a Mandiner megbízhatóan mocsári troll kommentelői). De ez csak a kezdet.
Ehhez képest van az országban néhány olyan dolog, amit az állam ugyan nemhogy nem igazán támogatott, de sokszor még gáncsolt is, mégis jól, egyre jobban működik, és amire büszkék lehetünk. Néhány ember ötletei, beruházása és munkája nyomán olyan dolgok (magyar kis- és középvállalkozások) működnek, amiknek híre van a világban. És nem, nem csak a Sziget, van még néhány példa: fejlődik borostól-éttermestől az egész gasztroszcéna, a pesti kávéházi élet, a színházi tér vagy éppen a szórakozóhelyek.
Miután lubickoltunk egy kicsit a nemzetközi és ideológiai provincializmusban, ideje belecsobbanni a hazai vízválasztóba. Olyan lezser könnyedséggel azonosítja az író az országot (10 millió lakos) Budapest elit részével (felső 10 000 lakos), hogy öröm nézni. Egyenesen odáig megy, hogy "a Szimpla Kert meg az A38, meg pár jó étterem" kötnek minket Európához, és ebben semmi furcsát, vagy kivetnivalót nem talál. Belemegy abba, hogy ezen helyek fejlesztése kardinális gazdasági kérdés, és nagyon fontos, hogy a sok gazdag turista ezeken a helyeken költse el a pénzét, mert abból lesz nekünk jó kis nemzeti (vagy nem nemzeti, ízlés szerint) gazdaságunk. Leszögezi és kinyilvánítja, hogy "egy normális ország örül, ha életre kap és fejlődik a fővárosa", és a diskurzus másik oldalára a töcskölődő (kiemelten fideszes) politikusokat és kiszámíthatatlan vállalkozási környezetet teremtő döntéshozókat meg a hangzavar miatt panaszkodó néniket állítja. Az ország problémáira (csökkenő reálbérek, recesszív gazdaság) a főváros szolgáltatásainak felturbózott exportja a megoldás. Teremnek majd munkahelyek, lesz pénz meg boldogság. "Csak békén kell hagyni."
Dudás Gergely agykerítései, amelyet cikkén keresztül az olvasókra örökít, elzárja a (köz)gondolkodástól a következőket: a pesti kávéházi élet és a színházi gasztroszcéna nem Országos Főnemzeti Közérdekű Intézmény, hanem rétegigény, elitigény. Nem csak azon egyértelmű okból, hogy csak kiváltságos kevesek veszik ezeket igénybe, hanem azért is, mert teljes bullshit az, hogy ebből a teremtődő munkahelyeken vagy idelátogató kűfődiek pénzén keresztül az "átlagpolgár" is profitál. Ki magyarázná meg a BAZ-megyeinek, a dél-hevesinek, a dél-baranyainak vagy bármely leszakadó falunak, kistérségnek, megyének (lassan régiónak), hogy neki aztán nemzetgazdaságilag kurva jó lesz, ha Jack vagy Hans idejön csapatni a Szimplába és ráadásul a barátait is elhozza legközelebb? A Dudás által "nem normálisnak" megjelölt országot az árokban hagyta a fővárosa, baszik ténylegesen foglalkozni a problémáival. Mutatja ezt gyönyörűen az, hogy Dudásnál nem az a gond, hogy Budapesten kívül lényegesen nehezebb munkahelyet találni, átlagban rosszabbul élnek az emberek (kevesebb hús jut az asztalra, ritkábban mehetnek el nyaralni, kevesebb jármű, mobiltelefon és bér jut egy emberre, ésatöbbi, ésatöbbi), nem az a gond, hogy a közpénzek újraelosztásánál a közép-magyarországi régió és főleg Budapest toronymagasan vezet a leszakadók rovására (ennyit a pénzt behozó turisták országos hasznáról), még az sem a gond, hogy még a megyeszékhelyek és nagyobb városok sincsenek sehol "élet és fejlődés" terén, se színház, se gasztroszcéna, se kávéház nincs, vagy ami van, az az utolsókat rúgja (pedig ez azért közelebb lehetne a belvárosi arcokhoz), nem, ez mind a fehér képernyő a sorok között, mert az ország problémáit a Fogasház meg az A38 nyögik. Mert a gördülékeny romkocsma és hajószórakozóhely, az mindenképpen kell nekünk, magyaroknak..
Meg az a jogállam nevű miafene, mert meg van írva a Demokrácia Könyvben, hogy arra van szükség a dolgok működéséhez. Egyébként is milyen gáz, hogy a ciki magyarok elutasítják a szabadversenyes kapitalizmust, nem értik, hogy mennyire szükségünk van nekünk a bar-lounge-pubok versengésére. Pedig milyen jó is az, amikor "csak hagyjuk, hogy menjenek a dolgok". Meg milyen gáz, hogy elutasítják az EU-t is, amikor ott van hozzá a kapcsolatunk, amit mindenkinek látni és használni kéne: 60 000 Ft-os hetijegyű budapesti fesztiválok és 600 Ft-os sört kínáló budapesti romkocsmák.
Dudás szavaival élve: fel kellene ébredni. Ha valaki örömmel azt tolja az arcodba országos sajtóorgánumból, hogy minket az köt Európához (mindenféle avítt és hülye "értékek" helyett), hogy budapesti helyekkel kiszolgáljuk a nyugati luxusfogyasztókat, és ez nagyon jó dolog, sőt, országos érdek, akkor valószínűleg valami nagyon erős figyelemeltolódás és kerítésállítgatás történt annak a valakinek az agyában, és a főnökeinek, munkatársainak és olvasótáborának az agyában.
Így tolja el a média hírein, hírválogatásán (ugye már az is torzít, hogy miről beszélünk egyáltalán, a szombathelyi vagy miskolci buszlerobbanás nem fog országos címlapra kerülni, de a XXI. kerületi igen), véleménycikkein (amelyet budapesti emberek írnak Budapestről, Budapestről) az agyak kerítéseit az ország és Európa, Európa és az ország és a világ, az ország és A Város között úgy, hogy véletlenül se alakulhasson ki értelmes diskurzus mindezek viszonyáról, az egyes részek jelentőségéről és "az ország problémáiról".
