Az élet értelmén időnként elmerengeni jó dolog. Persze van úgy is, amikor nem jó dolog. Az élet értelmén elmerengeni olyan, mint kőlevest enni. Ha ezt a mondatomat nem nyúlja le Coelho, akkor semmi értelme az életnek. A kőlevesben az élet értelmén merengés a kő. A kőleves természetesen már pusztán a kőtől is roppant finom lesz, de ha teszünk még belé egy kis ezt meg azt talán nem rontjuk el. Mondjuk egy kis marhanyakat, lábszárt, pofát, ilyesmiket. No meg jóféle pirospaprikát bele. Ungarische paprika, magyarosch konyha, tschikosh, goulash. Az élet értelmén elmerengeni jó dolog, de ha ezt egy tányér szívünknek kedves marhapörkölt mellett tesszük az még annál is jobb dolog.
Nem is nagyon kell hozzá más, csak szívünknek kedves marhapörkölt, de mint minden ebben a régióban ez sem olyan egyszerű, mint elsőre gondolná az ember.
A probléma ott kezdődik, hogy nincs jó marhapörkölt, mint ahogyan nincs jó könyv sem, meg jó zene sem, és persze lehetne sorolni hosszan az élet egyéb apró értelmeit is, amelyekről ugyanez ugyanígy elmondható, nincs köztük olyan, amelyik általában véve, univerzálisan jó lenne, hanem csak olyan van, ami az egyes ember szívének kedves. De mivel kellően (túl?) sok ember él a Földön, ezért szükségszerűen lesz kettőnél lényegesen több olyan ember, akik jó megközelítéssel ugyanazt a könyvet, zenét, filmet, egyebet, és persze főleg ugyanazt a marhapörköltet találják jónak. És hát mi emberek olyanok vagyunk, hogy be nem áll a szánk, így azt is állandóan megbeszéljük, hogy ki mit tart jónak, aminek természetes folyományaként kialakulnak divatok. Nagy örömömre a honi gasztronómiában is beindult egy erős szegmentálódási folyamat, mintha kisebb csoda történt volna, de erről majd talán máskor, a lényeg, hogy sikerült egy ici-picit kiszakadni a léthazugságaink egyikéből, abból, hogy lenne itten nekünk valami világhírű gasztronómiánk. Ugyanaz a helyzet ezzel is, mint a közéletünkkel, ott is a ránk aszalódott léthazugságaink akadályozzák leginkább a továbblépést, hiszen amíg azt hazudjuk, hogy lenne nekünk valamink (baloldalunk, liberálisaink, elitünk, ésatöbbi) addig nem is fogunk tudni továbblépni, hiszen aki azzal áltatja magát, hogy van neki az keresni se fog. A honi gasztronómia egy szeletkéje első lépésként lerúgta magáról a "van" léthazugságát és elkezdett keresni.
Amint az várható volt, talált is. Apránként lettek fogalmaink, lett a kisembernek is "aha"-érzése, amikor előbb megtudta majd meg is tapasztalhatta, hogy a megfelelő húsból a megfelelő technológiával még ő is tud egészen vállalható sztéket sütni. Higgyék el, ez nem olyan triviális, már ugye az, hogy ezzel a tudással bírni. Tudni, hogy nem minden marha húsából lesz finom szték, hogy vannak húsmarha-fajták, és még azok között is micsoda különbségek akadnak! No meg azt is, hogy a marhahús akkor lesz szték-kompatibilis, ha nem ma reggel vágták a jószágot. Igen, nagyon sok embernek az is újdonság, hogy a marhát hetekig kell pihentetni ahhoz, hogy igazán jó legyen. És még kismillió ilyen apróbb-nagyobb tudást kell elsajátítani ahhoz, hogy az ember egyáltalán eljuthasson oda, hogy véleménye lehessen a gasztronómiának erről a vonulatáról. No, de akkor lesz az ember igazán bajban, ha ostoba mód úgy találta, hogy ez neki roppantul ízlik, mert onnantól már leginkább csak olyant szeretne. Itt már súlyos kihívásokkal kell szembesülnie, ugyanis az van, hogy ez is főváros-túlsúlyos, ami Magyarországon beszerezhető az sajnos jellemzően csak és kizárólag Budapesten szerezhető be. Ebből a szempontból egyáltalán nem marhaság az, amivel a marhák Rogánt csesztetik, ez van, mit tehetünk, tudomásul kell vennünk, hogy míg a paraszt falun szarik addig az úr Budapesten eszik, és a kettő állítólag összefügg. Azt mondják, hogy ha a paraszt nem szarik, akkor az úr nem eszik, de tartok tőle, hogy ez fordítva is igaz.
Szóval jó lenne az, ha a tisztes mezőgazdasági termékek megjelennének a városokban is, tudják, van az az izé, a kereskedelem, amit azért találtak ki, hogy a minőségre éhes embernek ne kelljen afféle vadászgató-gyűjtögető előemberként száz kilométereket bejárnia, hanem csak bemegy a boltba és már viszi is haza megsütni. Persze ehhez sok mindennek kéne még összejönnie, például azzal a léthazugságunkkal is le kéne számolnunk, hogy a vidéki ember séróból tud igényes termékeket előállítani. Sajnos ezzel most pont rosszul állunk, megyünk a betegségbe belefelé, hülyítjük magunkat azzal, hogy tanyasi, meg hogy kézműves, és efféle ökörségek, de azért apró reménysugarak itt is vannak. A gasztronómiánk megújításának az érdemi kezdeményezője, a Magyar Gasztronómiai Egyesület ugyanis a fejébe vette, hogy apránként elkezd rendet vágni az alapanyagok között is, és lássuk be, ha valaminek, akkor ennek lenne bőven értelme, hiszen ha egy általam szakértőnek meg- és elismert ítész mondja rá arra a portékára, hogy jó, akkor az már jelent valamit, szemben a "tanyasi", "őstermelői", "kézműves", és egyéb semmitmondásokkal. Az MGE "kitalálta" azt is, hogy a vásárló dolgát hogyan könnyíthetné meg: úgy, ahogyan azt a - például - franciák csinálják már jó ideje, egy megkülönböztető címkével. Ez lett az Aranyszalag Minőség. Egy védjegy, amit olyan terméknek ítélnek oda, ami vitán felül fazékba való.
Én ennek nagyon megörültem, és vártam, hogy no, akkor most hátha. Láttam, hogy elég nyögvenyelősen indul a dolog, de hát mi nem. Olvastam, hogy a paprika-fronton beindult valami, az MGE-sek megkóstolták a felhozatalt és legalább elborzadtak. Arra jutottak, hogy a legjobb magyar paprika itt, a szomszédban, a vajdasági Bezdánban készül, és hogy ami csicsacsomagolásban a boltokban kapható, az bár inkább ne is lenne kapható. Rögtön meg is szavazták a bezdáni paprikának az Aranyszalagot. Ihajj la, kurjantottam, tehát lehet rá számítani, hogy idővel nálunk is kapható lesz, és ha Budapesten, hát ott, ilyen ez a körúton belüli ország, törődjünk bele. Vártam, vártam, időnként oldalba bökögettem a guglit, hátha, aztán ma reggel ismét, és azóta is csak nézek ki a fejemből teljesen bambán.
Mit gondolnak, hol bukkantam elvileg kiskereskedelmi forgalomba is szánt bezdáni paprikára?
Hát a Gault&Millau Auszria oldalán! Azt írják (legalábbis amennyire én ki bírtam silabizálni némettudás nélkül), hogy a méltán híres Észak-Szerbiában termesztett paprikát Kelet-Ausztriában vehetem meg, illetve egy ottani cégtől rendelhetem. Ha jobban megnézzük, akkor a helyzet a következő: a Magyar Gasztronómiai Egyesület felfedezi Magyarország számára a vajdasági, konkrétan bezdáni Kis család minőségi paprikáját, amit a burgenlandi Gradik Tibortól akár meg is vehetünk. Észak-Szerbiai paprikát Kelet-Ausztriában, zag schon. És akkor most ezt magyarázza el nekem valaki, mert nem értem. Mi az, ami miatt mi, itt, a trianoni ketrecen belül nem tudunk zömében jó paprikát készíteni? De ez még rendben, ez még elmenne, viszont mi az oka annak, hogy még csak kereskedni se tudunk a jó paprikával?
Emberek, kapjunk már a fejünkhöz! Az életnek semmi értelme jó marhapörkölt nélkül, amint hogy a marhapörköltnek sincs sok értelme jó pirospaprika nélkül. Hát már az igazán fontos dolgokra sem bírunk odafigyelni? Lenne-e kedve valakinek tüntetni jönni velem? Követeljük!
