Egy olyan valóságértelmezésről szeretnék pár szót szólni, amelyről ugyan többször is szóltam már, no meg sokan mások, nálam avatottabb személyek is, de úgy érzem, hogy erről nem lehet eleget beszélni, annyira beleégetődött a honi, leginkább magukat balliberálisnak elgondoló polgártársaink fejébe. A meggyőződésem szerint súlyosan hibás valóságmagyarázat arról szól, hogy a képviseleti demokráciában a megválasztott vezetőnek úgymond az egész nemzetet kell képviselnie, idézek egyet a témához hozzászólók tipikus kommentjéből: 

Csak azt felejti el az ilyenfajta kedves vezető, hogy neki nem az a dolga, hogy az őrá szavazókat képviselje. Neki a nemzetet kell képviselnie. Azokat is el kell fogadnia, képviselnie, tolerálnia, tűrnie, akik nem rá szavaztak.

A problémám az, hogy ez egy eléggé ésszerűtlen és életszerűtlen elvárás, ráadásul komoly akadálya tud lenni egy ésszerűbb, működőképes stratégia elgondolásának, és akkor most néhány szóban elmondanám azt is, hogy miért.

Öreg cinikusként egyre jobban kedvelem a neokantiánus van/kell megközelítéseket, így az ilyen "kell képviselnie"-kijelentéseket is, hiszen ezek olyan szépen leírják a valóságot: jó, ezt kell képviselnie, és akkor mi van? Nos, akkor az van, hogy egyáltalán nem kell. Leginkább azért nem kell, mert nincs olyan tényező, amelyik erre a kell-re rá bírná szorítani egy képviseleti demokráciában a hatalmat, hiszen ha lenne ilyen erő, akkor már nem is képviseleti demokráciáról beszélnénk, hanem diktatúráról. Sajnos az a helyzet, hogy amikor egy társadalomban egy tetszőleges közös döntést úgy hozunk meg, hogy azzal a nagy többséggel szemben csak egy kisebbség ért egyet azt bizony nem nagyon lehet másnak nevezni, csak diktátumnak. Időnként vicces, időnként elkeserítő, hogy pont a balliberálisok ápolgatnak magukban ilyen diktatorikus törekvéseket, a vicces részét most hagynám, az elkeserítő része pedig az, hogy ezek miatt az árgondolatlanságok miatt képtelenek valami működőnek látszó stratégiát elgondolni.

Az alapvető hiba, amit a "kell" hívei elkövetnek abból áll, hogy a képviseleti demokráciát, mint fogalmat önkényesen behelyettesítik a liberális demokráciával, holott az sokkal inkább csak egy sajátos fajtája a képviseleti demokráciának, de semmiképpen sem a szinonimája.

A képviseleti demokrácia elnevezés is hordoz magában némi anomáliát, hiszen mára már nem szó szerinti képviseletről van szó, és sajnos ezt is elég sokan félreértik, amikor azt hiszik, hogy de. Nem gondolnak bele, hogy a szó eredeti jelentése szerinti képviseletre esély se lenne, hiszen hol van manapság arra fizikailag lehetőség, hogy egy képviselő az őt megválasztó tíz-húszezer emberrel közösen precízen és mindenre kiterjedően megegyezzék azt illetően, hogy hogyan és miként is fogja őket képviselni? A politikának ez a része mára hivatásossá vált, profi (annyira, amennyire, de mégiscsak) cégek hivatásosai végzik a munkát, akiket mi pártoknak és pártpolitikusoknak nevezünk. Ennek a rendszernek az a logikája, hogy minden egyes cég megpróbálja a maga vevőkörét megtalálni, a vevői lojalitását elmélyíteni, és persze lehetőleg a hűségüket a lehető leghosszabb ideig megtartani. Ebbe a logikába nem igazán fér bele az, hogy ne a saját vevői igényeit elégítse ki, hanem a konkurens cégek elkötelezettjeit ajnározgassa, hiszen azok, akik őt támogatják azok éppen pont azért támogatják, hogy az ő elképzeléseiket tekintse elsődlegesnek, ne a másokét.

Nagyon, de nagyon furcsa látásmódra utal az, amikor például Orbántól várnák el, hogy balliberális értékeket képviseljen, vagy balliberális normák szerint cselekedjen, amikor 2010-ben a választók közel 70%-a arra szavazott, hogy most már mégiscsak inkább jöjjenek azok a nem-balliberális cégek és tegyünk egy próbát velük is, hátha jobb lesz. Milyen logika az, amelyik szerint a hetven százalékos támogatottsággal szemben a harminc százalékost kéne előnyben részesíteni? Vagy egyáltalán figyelembe venni?

Igen, a liberális demokrácia logikája lenne ez, de nem kéne elfelejteni, hogy a liberális demokrácia normája sem a priori adott, hanem abban is a képviseleti demokrácia logikáját követve egyezett meg egy társadalom. Az, hogy a kisebbségi értékeket és érdekeket is figyelembe vegyük a közös ügyek vitele során egy megegyezésen alapuló norma, és most tekintsünk el attól, hogy ezt a normánkat, amikor még úgy tűnt, hogy létezik mennyire vettük komolyan, inkább nézzük azt, hogy ez a norma 2010 óta nem létezik. Nincs olyan értelmű közmegegyezés, hogy létezne (szerintem előtte se volt, csak egy pillanatnyilag jó ötletnek tűnő oktroj miatt volt meg a látszata) és nincs semmiféle erő, amelyik ki tudná kényszeríteni ennek a nem is létező normának az érvényesülését. Persze hiedelmek vannak, például az, hogy az a bizonyos nyugati világ, na, az majd kikényszeríti, és ennek a hiedelemnek akár még alapja is lehet, mert elképzelhető, hogy tényleg kikényszeríti, de erre térjünk vissza majd olyan hatvan-hetven év múlva, mert érzésem szerint ez a kényszer csak igen lassan fejti ki a hatását, már ha egyáltalán.

Tudom, tudom, most jönne az az ellenvetés, hogy de hát 2010-ben nem is a teljes magyar társadalom hetven százaléka, de még csak nem is választásra jogosultaké, hanem. Igen, ez is egy fontos szempont, de ez sem annyira egyszerű, mint ahogyan sokan meghivatkozzák. Nem túl értelmes a győztesek érvelése, akik azt mondják-sugallják, hogy a választástól távol maradók is hozzájuk tartoznak, de a veszteseknek sincs semmi okuk arra, hogy a véleményt nem nyilvánítók ki nem nyilvánított véleményét a sajátjukéhoz sorolják és fennen hivatkozzanak erre. A választáson részt nem vevők lényegében véve a pártoknak egyszerre jelentenek kockázatot és lehetőséget is, hiszen a hatalmat gyakorlóknak úgy kell tevékenykedniük, hogy azzal ne nagyon piszkálják fel maguk ellen a tartózkodókat, az ellenzékben lévőknek pedig ők jelentik azt a potenciális többletszavazót, akikre támaszkodva akár le is győzhetik a hatalmon lévőket egy következő országos nagybevásárláson.  

Tehát azok, akik Orbántól, a mostani hatalomtól várnák el azt, hogy ő alkalomadtán inkább úgy döntsön, ahogyan az a nem rá szavazóknak tetszene azok egy nemlétező norma érvényesülésében reménykednek, és emiatt egy rossz stratégiát követnek. Be kéne látniuk, hogy ők most egy nemlétező normára hivatkoznak, arra, hogy a valóságnak úgy kellene működnie, ahogyan azt ez a nemlétező norma előírná, és azt se ártana belátni, hogy ez a hivatkozás, ez a furcsa követelőzés nem a legjobb stratégia. A nemlétező norma követésének a követelése helyett talán üdvösebb lenne a meggyőzés. Megpróbálni minél több embert rávenni, rábeszélni arra, hogy mégiscsak inkább tegyük létezővé azt a bizonyos normát, de ehhez egy másmilyen stratégia dukál. A liberális demokrácia normája leginkább a konszenzusról szól, és igen nehéz hinni egy kikövetelt, kikényszerített konszenzus hitelességében, pláne tartósságában, ezért azt gondolom, hogy a követelés helyett tényleg jobb lenne a meggyőzés stratégiájára áttérni. Elkezdeni végre a balliberális oldalról is azt a bizonyos konszenzust keresni, aminek egyik első lépése akár az is lehetne, hogy ez az oldal leszámol élete egyik legnagyobb léthazugságával, azzal, hogy ő eddig is kereste. Hozzálátni a bizonyítottan nem működő stratégiák helyett működőket kifundálni. Elképzelni azt, hogy hogyan lehetne a siker reményét is szem előtt tartva bölcsebben árulni azokat a bizonyos értékeket. No meg őszintébben, talán ez sem egy utolsó szempont.

És talán ami a legfontosabb lenne: megtanulni legalább időnként azt mondani a kell helyett, hogy kérem. Nálam például ez utóbbi olyan, mint egy varázsszó, és az a gyanúm, hogy sokan mások is így lehetnek ezzel. Talán egy próbát megérne ez is.