Figyelem szomorúan, hogy már megint valami szimbolikus izé körül megy a hacacáré, és nem nagyon tudok, ami miatt akarni se nagyon akarok hozzászólni. Mondanám, hogy a nemhozzászóláshoz a legfőbb motivációt a finoman szólva is szerényke történelmi ismereteim jelentik, aminek oka számos, például az, hogy arról a korról nekem még az iskolában sem nagyon kellett tanulnom, utána meg más dolgok jobban érdekeltek, de talán ennél nyomósabb indok az, hogy az általam figyelt vitákban jellemzően nem egy olyan kontextusban megy a szövegelés, hogy mi az, mi lehetne az, ami a múltról beszélve a máról, a mához szólna, hanem, és ezt a "hanem"-et most hagynám is.
Inkább arról beszélnék, hogy a lassan az összes lehetséges permutációban, variációban és kombinációban egymásra kígyót-békát kiabáló, majd össze-visszafogó, hol így hívott, hol úgy, hol amúgy ellenzék valamelyik feledhetője valami olyasmit mondott, hogy ha ők hatalomra kerülnek bizony le fogják rombolni azt a szobrot, de ha ez túl tálibul hangzana, akkor civilizáltságuk bizonyítékaként nem rombolnak, csak elviszik a szoborparkba.
Na, ez az, amit nem kéne. Maradjanak csak a helyükön a szobrok!
Egy szobor ugyanis nem csak arról szól, amit több-kevesebb igyekezettel szimbolizálni próbál, hanem rólunk, illetve a mindenkori "rólunk"-ról, a szoborállítás kori kortárs emberekről, viszonyokról. Ilyenek voltunk, így gondolkodtunk, ilyen volt az akkori struktúrákban ilyen szoborrá domborodó közízlés. Vagy nem közízlés, de hát ugye ezt se nagyon lehet tudni, csak hivatkozni, hiszen a közt ugye nem ismerni kell, hanem csak permanensen hivatkozni. Viszont ha az a tetszőleges korban tetszőleges helyen erektált szobor nem a közízlésről szólt, akkor ez is egy érdekes adaléka annak a kornak, hiszen újabb kérdéseket vet fel: ha nem, akkor meg mégis, mi a francért emelték azt és nem egy másikat?
Történtek-e hibák, lettek-e elkövetve akár bűnök is, ki által, és ki volt az, kik voltak azok, akik tűrték, tiltották, támogatták? Milyen eszmék, folyamatok, milyen struktúrák járultak hozzá ahhoz, hogy ezek a szobrok odacsinálódjanak? Mi az, amit ma már nagyon másként gondolunk arról a szoborállító-korról, melyek azok a bizonyos hibák, bűnök és társaik, amelyeket mára kijavítottunk, megbántunk, és társaik? A szobor, mint mementó így nem csak, esetleg nem főleg arról szólna, amit a szobor ábrázolni igyekezik, hanem a mi akkori, mindenkori eszünkről-lelkünkről. Osztyapenkó is megfért volna az M7-es elején, legfeljebb egy icipicit arrébb tolják valamelyik teszkó parkolójába. Elhaladva mellette lehetne a gyereknek pár szót szólni arról, hogy igen, volt idő, amikor ilyenek voltunk, és ha a gyerek rákérdez, hogy osztán miért, legalább lesz miről eszet osztani Székesfehérvárig.
Hiba ez a szoborparkoltatás azon a bizonyos nagyon félreeső helyen, hiszen ott egyrészt alig látják a mindenkori kortársaink a piros lapot kapott szobrokat, másrészt pedig még akár azt a hamis illúziót is megkeltheti egy-egy célirányosan oda tervezett vizit, hogy a szobor állításakor elkövetett hibák, bűnök, satöbbik, illetve az akkori társadalmi-strukturális okok mára már elmúltak, látod, csemetém, ez volt az epekövünk, doktor bácsi kivette, ma már jól vagyunk, mehetünk hamburgerezni a mekibe. Legyen csak szépen ott, az orrunk előtt, menjen csak el naponta előtte több tízezer ember, nézzen rá, vérmérsékletétől függően csóválja meg a fejét, cöcögjön, vagy bosszankodjon, persze az se baj, ha csak gúnyosan elmosolodék rajta, a lényeg, hogy éljen köztünk, hogy lássuk, hogy átérezzük, hogy ez biza a mi sarunk, de hülyék is voltunk, hangsúly a voltunkon egykoron és milyen jó, hogy ma már... hogy ma már... nos, ide akár valami optimista is jöhetne, és hátha egyszer jön is.
Tán még élményt is lehetne ebből csinálni. Mondjuk lehetne az ilyen, utólag piroslap-érettnek minősített köztéri szobroknak egy nagy, közös emléknapja. Javasolnám az április elsejét. Ilyenkor különféle izgalmas és kreatív programok során meg lehetne "tisztelni" ezeket a szobrokat, mit tudom én, a hülye járások minisztériumából ellesett díszlépések közepette bogánccsal és szamárkórókkal ékített traktorgumikkal megkoszorúzni, vagy egyéb kreatív marhaságok közepette egy rövidke időre felidézni azt, hogy aki mindent el szeretne feledni, aki görcsösen igyekszik a hibáit, a bűneit, a satöbbijeit besöpörni az első keze ügyébe eső szőnyeg alá az a lehető legsúlyosabbat kockáztatja: azt, hogy ugyanazokat a hibákat, bűnöket, satöbbiket újra és újra és újra és... ugyanúgy el fogja követni.
Lesz itt rend!, mondta a nagyi és besöpörte a szart a szőnyeg alá.
