Körülbelül ilyen az, mikor mi az ország dolgairól, társadalomról, politikáról, államról, effélékről beszélgetünk. Olyan ez, véljük, mint a foci meg a baszás, mindenki ért hozzá, tehát mindenkinek lehet véleménye, amit vérmérsékletétől függően intenzíven vagy szolidan képvisel, de akár így, akár úgy a végén elvárja, hogy az ő véleményét a beszélgetésben résztvevő igenis tekintse értékes véleménynek, mert hát véleményrepublikanizmus lenne, minden vélemény egyenlő.
Holott amikor több millió ember együttéléséről beszélgetünk, akkor ugyanúgy célszerű lenne felfognunk, hogy egy ennyire komplex rendszerről, mint az együtt, egy kockázatközösségben élő milliókról, azaz a társadalomról és annak intézményeiről, például az államról beszélgetünk akkor olyasmikről alkotunk véleményt, amiről egy vagy több tudomány is megalkotta a magáét. Két furcsa aspektusa van az ügynek: az egyik, hogy a mindentjobbantudásra erősen hajlamos posztmodern ember azzal van, hogy az ő vélekedése is tudás és azt pontosan ugyanannyira értékesnek gondolja, mint a tudományok vélekedését. Tudás-tudás, megy ez paritásos alapon is, mint a ló-liba szalámi: egy ló, egy liba. Holott ugye a tudás az leegyszerűsítve egy olyan vélekedés, amelyet egy társadalmilag közelfogadott konszenzus szerint igazoltak. A másik furcsa aspektus pedig az, hogy még csak meg se akarjuk hallani, hogy ha már tudomány az, ami a társadalomról ezt-azt mond, akkor engedtessék meg neki az is, hogy legyen egy sajátos nyelvezete. Hogy legyenek kifejezései, melyeket megengedett neki más, a hétköznapi jelentéstől eltérő jelentéssel használni, mert így lesznek ezekből a kifejezésekből a tudományok által is használható fogalmak. Egyszer, réges-régen egy nagyon furcsa egzisztencia esett nekem amikor azt merészeltem vélekedni, hogy a nullával való osztás értelmetlen. Már hogy lenne az, demhedt fel benne az akkor még offline troll, mikor, na, most figyelj, te nagyokos fasz, itt ez az almám, és ezt nem osztom meg senkivel, akkor megmarad nekem az alma, te idióta, még hogy értelmetlen, mindjárt beléd is vágom a bicskámat te nagyokos! Hát, mit mondjak, akkor és ott meggyőzött. Nullával osztani teljesen értelmes, pláne ha ennek az alternatívája néhány késszúrás a bordák közé.
Próbálok itt (és máshol) időnként beszélni az értékről. Nem nagyon szeretném én megkéseltetni magam, nem krakélerségből beszélek sokat az értékről, hanem azért, mert fontosnak tartom. Az "érték" szavunknak van egy általánosan elfogadott jelentése, többnyire melléknevet csinálunk belőle, "értékes gondolatok", mondjuk, és ezt úgy értjük, hogy a szóban forgó gondolatok jobbak, kiválóbbak, magasabban pozicionáltak, mint az egyéb, nem értékes gondolatok. Vagy: értékes ingatlan, és itt egy budai telekre gondolunk szemben egy düledező alföldi putrival. Na, ez az, amitől kéne tudni elszakadni akkor, amikor a társadalomról és annak az értékeiről beszélünk, hiszen ha elfogadjuk, hogy erről a borzasztóan bonyolult és összetett rendszerről mégiscsak a tudományok tudnak hihetőbben beszélni, akkor illő elfogadnunk azt, hogy ezek a tudományok fogalmakat használnak, sajátos jelentéssel.
Az "érték" például jó megközelítéssel tartós vélekedést jelent arról, ahogyan nekünk egyénekként és közösségben viselkednünk illő, valamint arról, hogy egyénekként és közösségként milyen célokat kellene magunk elé tűznünk. Tehát ebben az értelemben az "érték" nem egy melléknév, nem azt jelzi, hogy valami értékes, hanem a vélekedéseinket jelenti. Például arról, hogy a hétköznapi interakcióinkban illene-e, kéne-e egymásban megbíznunk, és amikor a "bizalom"-ról beszélünk, mint értékről, akkor pont arról a vélekedésről beszélünk, hogy bízzunk-e vagy sem másokban. Jó, jó, kérdi reflexből a beszélgetőtárs, de hát mi a lószar értékes van a bizalmatlanságban? Bízni értékes, bizalmatlannak lenni értéktelen, és már kerek is a világ: vannak benne értékes és értéktelen emberek, és ha az értékteleneket valahogyan agyonütnénk akkor minden jó is lenne menten. Pedig ha kicsit alaposabban is megnéznénk, hogy hogyan, miként alakulnak ki ezek a viszonyulásaink az értékeinkhez, akkor talán rádöbbenhetnénk, hogy ez nem pont az előbbiek szerint működik.
Tegyük fel, hogy én egy nagykereskedő vagyok, aki önjáró könyökvédőket forgalmaz. Beállít hozzám egy ember, egy kiskereskedő azzal, hogy neki védőeszközöket forgalmazó boltja van és szeretne tőlem önjáró könyökvédőt venni. Oké. De úgy szeretné venni, hogy majd csak harminc nap múlva fizet. Arról szó se lehet, válaszolom én, csak készpénzre. Mit lát mindebből egy kívülálló? Hogy én egy bizalmatlan fasz vagyok? Vagy azt, hogy egy óvatos, megfontolt jó gazda? Ugye, hogy ebben az esetben már nem is olyan egyszerű a "bizalom"-ról alkotott vélekedésem megítélése? Mert lehet azt is mondani, hogy bizalmatlan vagyok, ami egy erősen negatív konotációjú jelző, de lehet azt is, hogy óvatos, megfontolt, ami már inkább pozitív. Melyik a jobb, melyik az elfogadhatóbb?
Azt kéne felismerni, hogy mindkettő elfogadható és megérthető, mert mindkét vélekedés, a vélekedésből következő viszonyulás érthető, ésszerű, a maga helyén bölcs viszonyulás.
Mert minden további nélkül elképzelhető, hogy nekem az életpályám és az élethelyzetem olyan, hogy annak során csupa olyan visszajelzést kaptam, melyek szerint jobb az emberekben nem megbízni. Mittomén, mondjuk keserű gyerekkorom volt, csonka család, szigorú, az egymással szembeni bizalmi viszonyt lehetetlenné tevő, tekintélyelvű viszonyulás, majd felnőttként is sok csalódás az emberek megbízhatóságában, tehát teljesen ésszerű, ha inkább bizalmatlanul viselkedem. De ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a példabeli partnerem meg pont ezzel ellentétes pályát járt be és ellentétes tapasztalatok alakították a vélekedését. Szerető család, bizalomra épülő relációkkal, jó környezet, ahol az emberek inkább bíznak egymásban, mint sem, teszem fel fiatal életkor, tehát még csalódni nem nagyon volt ideje, így teljesen érthető, hogy ő meg a bizalmat favorizálná, és nem érti, hogy hogy lehetek én ilyen bizalmatlan szaralak. Ismétlem, ugyanazt az élethelyzetet nézzük mindketten és ilyen könnyedén juthatunk teljesen ellentétes megítélésre a helyzetet illetően. Ki tehát az a legendás hülye, ő vagy én, kit kéne annihilálni a hazai problémamegoldó kánonnak megfelelően?
Az értékeink, tehát a tartósabb vélekedéseink azért is roppant fontosak, mert nagyon sokszor az ügyeink vitele során ezen vélekedések alapján fogjuk meghozni a döntéseinket. Ha úgy különösebben nincs személyes tapasztalatunk valamiben, akkor megnézzük, hogy mi arról a többségi vélekedés és jó eséllyel ahhoz fogunk igazodni. Tehát ha azt látjuk, hogy az emberek inkább óvatosak egymással mint bizalmasak, akkor nagy valószínűséggel mi is óvatosak fogunk lenni, ami tovább fogja erősíteni azt a vélekedést, hogy az emberekben nem szabad megbízni. Ráadásul ez sok tranzakciónkban egy teljesen indokolt vélekedés, hiszen a bizalommal nem nyernénk annyit, amiért érdemes lenne vállalni a kockázatot. Ha például a vevőm mégsem fizetne, akkor nem csak a remélt hasznot bukom, hanem a tőkém egy részét is. Hát ki az a hülye, aki fenn bírná tartani a pozitív önképét akkor, ha nem kellő óvatossággal eljárva elherdálja a vagyonát? Bizalmatlan, én? Ugyan már, csak óvatos!
És így tovább. Csak ugye az is játszik, hogy bizonyos társadalmi berendezkedésekhez nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a vélekedéseink is passzoljanak ahhoz a szisztémához. A kapitalizmus például nagyon nagy fokban a bizalomra épít, de ugyanígy bizalomalapúnak mondható a polgári demokratikus társadalmi berendezkedés is, a legtöbb intézményével együtt. Hogyan lehet egy berendezkedést működtetni úgy, hogy az értékeink, tehát a vélekedéseink nem kompatibilisek a rendszerrel? Nyögvenyelősen, trükkök százaival, ostoba kompromisszumokkal, temérdek intézményesített önbecsapással. Mi lenne hát a megoldás? Például az, hogy keressünk egy olyan berendezkedést, amelyik jobban megfelel, jobban passzol az értékeinkhez. A vélekedéseinkhez. Ezt csinálja most Orbán. Amiről én nem tudom azt meggyőződéssel elmondani, hogy nem lenne jó, csak azt, hogy nekem nem tetszik. Én annak örülnék jobban, ha inkább megváltoznának azok a bizonyos értékeink és tudnánk mi is egy ahhoz passzoló polgári demokráciát működtetni, kapitalizmussal együtt.
De ugyanakkor azt is tudom, mert a tudományok igazolt vélekedéseiből ezt tudtam meg, hogy az értékeink borzasztó lassan változnak, és koránt sem egy-egy politikus vagy egyéb népboldogító vezényszavára. Például annak is oka van, sok és súlyos, hogy bizalmatlanok vagyunk egymással. Az egyik legfontosabb oknak az tűnik, hogy világviszonylatban is erősen bezárkózóak vagyunk, alig tartjuk más emberekkel a kapcsolatot és olyankor is jellemzően csak a legközelebbi rokonokkal, esetleg barátokkal, szomszédokkal. Márpedig hogy a viharba' alakulhatna ki bennünk bizalom mások iránt, ha még csak a lehetőség sem adott arra, hogy a másik embert megismerhessük? Honnan tudnám, honnan tapasztalhatnám meg, hogy bízni lehet emberekben, ha csak elvétve vagyok együtt másokkal? Ennek következtében a bizalmi rádiuszunk igen kurta lesz, családtagok, közeli rokonok, és kábé itt vége is. Ez jó egy törzsi berendezkedéshez, de nem jó a polgári demokráciához.
Tehát ha tenni akarok a polgári (szitokszóval: liberális) demokráciáért, akkor abban az esetben tudok érdemi hatást kifejteni, ha például olyan aktorokat, olyan kezdeményezéseket támogatok, akik abba az irányba hatnának, azért tennének, hogy többet, sokkal többet találkozzunk egymással, hogy legyenek sokkal intenzívebbek és sokkal tágabb hatósugarúak a személyközi interakcióink. Az értékeink, tehát a súlyosabb vélekedéseink csak akkor tudnak változni, ha a környezetünkben egyáltalán felmerül a változás szükségszerűsége. Ha egy ember soha nem is hall a környezetében olyasmit, hogy a több bizalom egy adott szempontból jobb lenne, akkor benne fel sem merülhet, hogy talán át kéne értékelnie az addigi vélekedését. De ugyanígy iszonyú nehéz hatnunk egymásra úgy, ha még csak nem is beszéljük egymás nyelvét, ha nincsenek közös fogalmaink, és ha azzal vagyunk, hogy a mi tudásunk az adott dologról pontosan fillérre ugyanolyan értékes tudás, mint akárki másé, legyen az egy tájékozottabb laikus, vagy akár maga a tudomány. Próbálja ki a kedves olvasó, időnként kérdezzen rá a beszélgetőtársára, amikor teszem fel az éppen mondja megfelé a frankót az angolszász jogrendszerről, közelebbről pedig az esküdti ítélkezés szar voltáról. Például. Vagy akármi másról. Kérdezzen rá a kedves olvasó, hogy oké, öreg, szép vélekedés, de honnan tudod te mindezt? Mire alapozod a nagyívű kijelentéseidet? "De hát ezt mindenki tudja!" - mondja majd ez a feltételezett beszélgetőtárs, mert ez a tipikus. És akkor itt, ebben a pillanatban célszerű ebből a lehető leghasznosabb következtetést levonni: basszameg, vajon nem-e én is pont így szoktam a magam helyén megnyilvánulni? Tehát adott a feladat: a lehető legsűrűbben tegyem fel magamnak is a kérdést minden olyan esetben, amikor éppen mondom a nagyívűt, hogy honnan a tudás a vélekedéshez? Van-e, lehet-e nekem erről a dologról olyan vélekedésem, ami olyan más vélekedéseken nyugszik, amelyeket pironkodás nélkül mondhatok igazolt vélekedéseknek? Mit jelent az, hogy igazolt vélekedés, és mitől lesz az? No meg: ha minden vélekedés teljesen egyenértékű, akkor mi értelme keresni, gondolkodni, kutakodni, próbálni jobban megérteni a világunkat? Minek a tudás gyarapításán ügyködni, ha abból úgyis mindenkinek korlátlan mennyiség áll a rendelkezésére, ráadásul a saját megítélése szerint a lehető legjobb minőségben?
Hát, így megy ez. Elmondja a vak a süketnek, hogy milyen is az a hajnal, és utána mindketten elvannak azzal, hogy ők a lehető legtökéletesebben értik a világot, így már csak annyi kéne, hogy a világ is szíveskedjék ezen értés szerint működni. Osztán ha mégsem, akkor ott a világgal van a baj, mert az, hogy az értéssel is lehetne, na, az ki van zárva!