Attól, hogy leöntötte magát egy vödör zöld festékkel. Ez van, jobb nem jutott eszükbe. Ehhez aztán igazodnak a mondókák is, teret nyernek mindenféle identitás-kreálmányok, ezek életmód-kreálmányokat keletkeztetnek és ez jó, mert lett egy újabb szektor, ahol növelhető a fogyasztás. Ja, és húzzuk ki a mobiltöltőt a konnektorból ha nem tölt, mert minden kicsi segít! És valóban, egy telefontöltő készenléti állapotban simán felzabál naponta 0,01 kWh áramot is, annyival pedig akár egy teljes másodpercig is autózhatunk, hurrá, meg vagyunk mentve!
Persze lehet ezt populárisabban is, például le lehet írni azt, hogy ha mind a tízmilliónyian (mert hát ma minden háztartásban van telefon, tegyük fel) egész évben kihúzva tartanánk egy darab töltőt akkor nemzeti szinten 36,5 GWh energiát spórolnánk meg!
Ezt az egész zöldséget azért nehéz átlátni, mert a témáról szóló leírások zöme szépirodalom. Mesék, ahol a számok csak annyiban fontosak, mint a népmesében a három kívánság és a sárkány hét feje. Pedig a dolog pont hogy a meseelem csökkentésével és a számok előtérbe helyezésével, valóságközelibb magyarázásával lenne érthetőbb, de tartok tőle, hogy valójában nem is szeretnénk érteni. Megpróbálok egyetlen elemen, a halászaton keresztül rámutatni arra, hogy miért nem lehet ma a szokványos zöld narratívákkal leírni és értelmezni a valóságot. Sok szám lesz, utánam lehet számolni, hátha tévedtem valamiben.
Napjainkban évente tartósan kivesznek a vizekből, jellemzően az óceánokból évente 90 millió tonna halat.
Nézzük a globális ökoszisztémát gépként. Egy roppant bonyolult, összetett gép, amelyikben a különböző szintek között cirkulál az anyag és az energia, és ez a gép egy egységes egészként működik. A gépnek van egy csomó olyan funkciója, amelyekre az ember nevű lénynek életfontosságú szüksége van. Az egyik ilyen funkció a légjavító. A gépezetünk két leágazása megköti a levegőben a széndioxiddal összebútorozott oxigént, a szenet belöki a táplálékláncba, míg a szabaddá vált oxigén többek között az ember nevű élőlény üzemszerű működését is lehetővé teszi. Az egyik ilyen leágazás a földfelszíni vegetáció, nagy hangsúllyal az őserdőkön, a másik pedig az óceánokban lebegő fitoplanktonok. A bizniszt kábé fele-fele arányban osztják el egymás között, és a gépészeti ellátólánc is ehhez igazodik.
Ebbe a masinába nyúlt bele az ember, amikor kivette az elmúlt évben azt a kilencven millió tonna halat.
A hal valójában egy anyag- és energiatovábbító egység a gépezetben, az a feladata, hogy mintegy akkumulátorként levigye a felszínről begyűjtött Napenergiát és az anyagot a mélyebb részekbe, mert ott egy másik gépészeti egység várja mindezeket, készen arra, hogy feldolgozza és visszaküldje egy fitoplankton-konform állapotra hozva a felszínre. Ha feltételezzük (és van okunk ezt feltételezni), hogy 100 gramm átlagos élőhal 150 kilokalóriányi energiát tartalmaz, akkor kiszámolható, hogy körülbelül 158 TWh energiát emelünk ki évente a gépezetünkből. Plusz ugye az anyagot is, aminek a meghatározó eleme a szén, de ennek a mennyiségét most lusta vagyok kiszámolni.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ma ez a 158 TWh nagyon kevés embernek jelent bármit is. Egy szám, valószínűleg nagy, de hát majd csak lesz valahogy. Ez a szám talán úgy tehető érthetőbbé, ha megnézzük azt, hogy egy Tesla elektromos autó egy csurig feltöltött, 400 kilométernyi autózáshoz elegendő energiát tartalmazó akkumulátorából hány darabot kéne felhasználnunk ahhoz, hogy ezt a 158 TWh energiát lejuttassuk egy alacsonyabban lévő gépészeti szintre.
Nos, közel három milliárd darab Tesla-akkumulátorra lenne szükség ehhez a feladathoz. Képzeljük el azt a gépezetet, amelyikből ultrarövid távon kivettünk ennyi akkumulátort. Próbáljuk meg kitartóan elgondolni azt, hogy á, ez nem okozhatott semmi bajt. Megy?
De nézzük meg, hogy miként is történik ennek a 90 millió tonna halnak a kivonása a globális ökoszisztéma-modellünkből. A 90 millió tonna az 90 milliárd kiló, tehát az jönne ki, hogy szörnyen bűnösek vagyunk mi mind, hiszen fejenként kifogunk az óceánokból úgy 12 kiló halat évente, közös a felelősség, közös a szégyen, közösek a következmények. A valóság ezzel szemben az, hogy a halat ma ilyen hajókkal szedik ki a gépészeti láncból:
A halászat ma már az ilyen ipari monstrumok feladata, ezekből nincs sok, ezernél is kevesebb, de a hatásfokuk iszonyatos. 7000 tonna halat tudnak egy út során fagyasztva betárazni. A technológiának köszönhetően minden gépesített, automatizált, kezdve a halészleléstől, ami ma már műhold és radarok segítségével történik és sajnos a halak még nem fejlesztettek ki lopakodó technológiákat így esélyük sincs. Egy ilyen hajót kisebb létszámú csapat működtet, mint ahányan nálunk kivonulnak egy kátyúhoz. A gazdaságosságot - és a szinte korlátlan ártópotenciált - a technológia és az energia adja. Az igazán nagy szám csak most jön, hiszen megsaccolható, hogy minden egyes kifogott kiló hal amíg eljut a fogyasztóhoz elhasznál minimum 0,4 liter fűtőolajat is.
Ennek az elégetett olajszármazéknak az energiatartalma 414 TWh. Még nagyobb nagyonnagyszám. Ha összeadjuk a másikkal, a 158 TWh-val akkor azt kapjuk, hogy: 572 TWh. Mennyire nagy is ez a szám? Nos, úgy lehetne könnyebben elképzelni, hogy ezzel fedezni lehetne azt a fűtésienergia-igényt, ami a teljes 4,4 millió darabszámos magyar lakóingatlan fűtéséhez szükséges. Hat és fél éven keresztül.
Érdemes még figyelembe venni azt is, hogy ez a rengeteg energia a végén hővé alakul. 572 TWh energia átalakul hővé. A dízelolajat a hajó és a teherautók égetik el, a halat mi, emberek. Az egyenlet legvégén keletkezik egy csomó hő, ami ha szerencsénk van és nincs üvegházhatás, akkor elmegy a picsába az űrbe, ha viszont van, akkor Szíriába megy, katasztrófát okozni.
Érdemes megnézni azt is, hogy az egész önpusztítást alátámasztó ideológiából mennyi igaz. Ezt a kiszedett biomassza-mennyiséget nagyrészt a gazdag országok fogyasztják el, jellemzően egy amúgy is túlfogyasztásos állapot diverzifikálásaként, úgyszintén ideológiai megfontolások alapján. Kína az egyedüli, aki érdemben is fejleszti a partközeli halsertéstelepeket, ami viszont már kívül esik az ökoszisztéma-modellen, hiszen az ilyen tenyésztelepek szempontjából a víz immáron nem egy organikusan a környezetébe illeszkedő valami, hanem csak puffertároló a tengeri disznóhizlaldájához. Nincs tehát hihető alátámasztása annak, hogy ilyen mennyiségű halat ki kell szednünk a tengerekből, különben éhezne az emberiség. Jól látható a statisztikákban is, hogy a legszegényebb övezetekben alig esznek halat, és az is inkább a tenyésztett, nem az óceánokból kifogott.
Tehát "műszakilag" láthatjuk, hogy a két gépészeti szint közötti áramlásból kiveszünk évente 2,98 milliárd Tesla-akkumulátornyi energiát, ami nem fog lejutni az alsóbb szintekre, az ottani gépelemek nem fogják átalakítva továbbjuttatni, a fitoplankton forrás nélkül marad és megdöglik. 1950 óta kipusztult a fitoplankton 40%-a, és a maradék igen szépen, ütemesen tovább csökken, hiszen mi a frászt is csinálhatna, amikor gebasz van a gépben, amikor valahol elakadt egy folyamatszál. Ráadásul a 158 TWh, a tengerek mélyebb részeibe le nem jutott energia és a halak tálalásáig elfogyasztott 414 TWh is a legvégén hővé alakul. A szárazanyag nem kerül vissza tengerbe, hanem jobb esetben a part menti vizek haldisznászatait táplálja, rosszabban pedig a szennyvízüzemek depózzák le valahol a szárazföldön. Az égés során széndioxid keletkezik, tehát a levegőben lesz a szén, és nem a tenger fenekén vagy a fosszilis energiahordozókban, a kőolajban, békén hagyva.
Kizárt dolognak tartom, hogy egy ekkora beavatkozásra ne faragjunk rá nagyon hamar és nagyon durván.
A gond az, hogy ma ez a jövőnk ellen elkövetett sorozatot terrormerénylet nem a közös bűnünk. Ezeket a hidrogénbombával vetekedő veszélyességű technológiákat csak roppant kevés és iszonyúan gazdag ember birtokolja, ráadásul övék a tőke is. A mai rendszer arra van optimalizálva, hogy a tőke minél több profitot hozhasson és ezt lehetőleg senki ne akadályozhassa érdemben. Ennek következtében gyakorlatilag rohamléptekben megy tönkre, esik szét az az ökoszisztéma, amelyikben nekünk, akárhánymilliárd embernek élnünk kéne. Ezt a terrort az ökosztisztémán úgy követtük el "mi", hogy hagytuk, mert nem ismertük fel, hogy ilyen borzaszó ártópotenciállal rendelkező technológiák mindenféle kontroll nélkül iszonyú hatalmú emberek kezébe kerülhessenek. Ma már gyakorlatilag a nagytőke kisajátította a technológiát, övé a technológia újratermelésének a teljes struktúrája, tehát olyan további hidrogénbombákat fejleszt ki, amilyent csak akar.
Ennek nem lehet zöldbohóckodással ellentartani. A nyitóbekezdésben írtam, hogy ha egy abszurd módon véghezvitt telefontöltő-kihúzással minden ilyen elméletileg lehetséges pazarlást kiiktatnák, akkor 36,5 GWh energiát spórolhatnánk meg. Persze ennek a valóságban az ezrede sem igaz, de ez kiválóan eltakarja előlünk azt, hogy a nagy dologra nincs érdemi hatásunk. Azt már kivették a mi kezeink közül, monopolizálták, és mi csak a káros következményeit szenvedjük el.
Nincs ma más "zöld" baloldali út, mint a neoliberális gazdasági modell, a neoliberális kapitalizmus totális elutasítása. Kár belemenni olyan értelmetlen lilaködös vitákba, hogy egy körül nem írt, idealisztikus kapitalizmus jó-e, mert ez érdektelen, hiszen nem egy tankönyv- vagy mesekönyvbeli kapitalizmus ugrál hágóvasalt bakancsban a tökeinken, hanem ez, a létező. Ha ma ilyen a kapitalizmus, akkor bátran kell merni vállalni a tagadását, aztán akinek nem tetszik tegye fel az életét egy emberarcú kapitalizmus kialakítására, ma nem ez az érdekes, hanem az, hogy a létezővel mit lehet kezdeni. Persze lehet azon is maszatolni, hogy jajjistenkém, de hát nem szabad elutasítani, mert hát mi lesz helyette, jajj-jajj. Ettől nem érdemes félni, mert ha elutasítjuk, ha nem ebből már úgyis összeomlás lesz, tehát az elutasítással semmit sem veszíthetünk, amit viszont nyerhetünk: ha már egyszer konzekvensen és határozottan elutasítottuk akkor és csakis akkor nyílik meg az érdemi lehetőség arra, hogy erre a "hogyan másként?"-ra választ adjunk. Lehet, hogy nem kerül válasz a nagy reccs előtt, de hátha legalább utána segít a túlélésben. Kis esély, de mást nem nagyon látok.
