Azaz: csá, olvasó!
Ez persze a régieknek szólt, akikkel összetegeződtünk, miközben széklábakkal kedélyesen gyepáltuk egymást a kommentsávban. Önt, kedves új olvasó, vagy kedves régi, de hozzám hasonlóan vénülő és emiatt konzervatívodó olvasó a továbbiakban is magázni fogom. Posztban. Persze lehet, hogy idővel kommentben is, még nem igazán tudom, hogy a benáculás milyen mellékhatásokkal jár, majd az idő eldönti.
Azt, hogy miről fogok írni úgy istenigazából még én sem tudom, valójában ezt a blogot azért üzemeltem be, hogy a szeretteimnek elmondogassam benne azt, hogy mit is gondolok én a miről is, csak hát az lett, hogy egyrészt a blogot is megfertőzte ez az orbánfixáció nevű betegség, másrészt pedig a szeretteim idővel teljesen épeszű módon hagyták a francba az én marhaságaimat, és most ott tartunk, hogy inkább én olvasom az ő marhaságaikat, amelyeket a saját helyükön írogatnak. Van egy csomó dolog a fejemben, de vagy hosszú, vagy már én is kezdem unni, és attól tartok, hogy az olvasót sem érdekelné, na, mindegy, majd alakul.
Azt viszont fontosnak tartanám elmondani, hogy miről nem akarok írni. Igen, Orbánról nem akarok írni. Meg arról, hogy ki hülyéje a nagyobb hülye. Úgy gondolom három év pont elég volt rájönni arra, hogy tényleg nem szeretjük Orbánt, és hogy nevezett - ki hitte volna! - nem fog itten habos-babos ballibsikonform liberális demokráciát építeni. Esetleg meghagy majd egy kalitkát, ahol a ballib maradéka elszotyolázhat, és két csőrreszelés között megveregetheti egymás vállát, hogy no, nézd meg Pityukám, milyen jól kirekesztettük őket! Persze ha nem hagy, hát nem hagy, majd pont én fogok sírni ezért a ballibért. Védje meg őket a Selmeczi, és ezzel le is tudtam egy időre a kötelező orbánozó kűrt, jöhet tehát a szabadon választott. Majd.
Most zárásként inkább még elmondok egy viccet, nehéz napom volt, olyan dolgok történtek ma körülöttem, amilyen dolgokról nem hittem volna, hogy újból meg fognak történni, de hát ilyen az élet, a repeta a szarosszendvicsből nem mindig opcionális. Szóval a vicc: A réten ballagtában észrevesz a tehén egy földön alvó kismadarat. Ó, szegény, gondolja, elaludt itt, a papsajtosban, mindjárt jön az este, lehűl a levegő, jól megfázik, mit tegyek, mit tegyek, majd rövid tipródás után kitalálja, hogy betakarja jól egy kiadós tehénlepénnyel. Odafarol fölé, potty, és mint aki jól végezte nagydolgát indul is tovább. Megébred erre a madárka, iszonyú ingerülten kidugja a fejét a trutyiból és elkezd tele torokból üvölteni a tehénre. Te utolsó náci mocsadék, te rohadék, te szemét, ó, hogy csinálnának ágyelőt a bőrödből, hogy főznének sóletet a szegyedből..., és így tovább. Felkapta erre a környéken sertepertélő róka a fejét, ó, egy guszta kismadár, mondta, persze csak úgy magának, majd odaosont, kicsippentette a madarat a szmötyiből, kicsit lesikálta néhány papsajtlevéllel, majd hamm, jóízűen megozsonnyázta. Mi mindebből a tanulság? A tanulság hármas: aki a fejedre szarik, az nem biztos, hogy az ellenséged, aki kihúz a szarból, az nem feltétlenül a barátod, de a legfontosabb tanulság az, hogy ha nyakig ülsz a szarban, akkor legalább a pofádat fogd be.
