Ahhoz, hogy erre a problémára rátérjek, végig kell zongorázzak egy-két alapvetést. 

A civil kontroll lényege az, hogy úgy próbáljuk megregulázni a politikai és gazdasági döntéshozókat, hogy mi nem helyezzük magunkat egy rendszerbe velük, nem válunk olyan mechanizmusoktól függővé, mint ők. Ez azt jelenti, hogy nem indulunk a választási versenyben, nincs szükségünk szavazatokra ahhoz, hogy tudjuk végezni a dolgunkat, és nem fogadunk el pénzt sem pártoktól, sem olyan gazdasági szervezetektől, amelyek hatással lehetnének a tevékenységünkre. (Mondjuk egy gyári dolgozók jogaiért küzdő szakszervezet esetében nem fest túl jól, ha a Mercedestől rendszeres támogatást kap.) Így lehetünk egy független köztes erő, amit „harmadik szektornak” hívnak. A harmadik szektor minden, ami a gazdasági szféra és a pártpolitikai szféra között terül el: azaz minden állampolgár közéletre kiható cselekedetei (amelyeket közösségben vagy egyénileg végez, de nem profit- vagy szavazatszerzés céljából). A harmadik szektor szerveződéseit (melyeket néhányan „negyedik szektornak” is hívnak) hívjuk civil szervezeteknek. Ez a kontroll-keresés tehát a „civil út”, mely, el kell ismerni, kibicsaklott már párszor Magyarországon, így a bizalmatlanság érthető (ezért lehet álcivilezést hallani sokszor – jogosan – amikor a Milláról vagy a Civil Összefogás Fórumról van szó). De ez nem jelenti azt, hogy ez ne működhetne, sőt, merem állítani, hogy Kelet-Európában ez a változás igazi útja, így lehet hosszú távon ügyek mellett megmaradni, s elérni valamit. Ugyanis ha a másik két út valamelyikét választod (főleg, hogy a piaci „erős emberek”, mint Csányi, Simicska, Puch, Demján, Nyerges, Széles egyúttal politikai erős emberek is, és ez fordítva is így van), akkor kiteszed magad az ottani játékszabályoknak, amelyek jó eséllyel kiherélnek, és az ügy, ami miatt eredetileg elindultál, elvész.

Mindezt kimondva, elfogadható és járható út az, hogyha a rendszer alternatíváját szeretnéd létrehozni – azaz alakítasz egy pártot, amely nem oligarchák pénzén mászik fel, nem demagóg, valódi képviseletet gyakorol, vagy olyan vállalkozást indítasz, amely az adócsalás, egymásra kacsintás, közpénz-lenyúlás és korrupció játékait elutasítva működik. Nem könnyű ez sem, de végső soron próbálkozásra érdemes.

Van azonban még egy-két dolog, amire oda kell figyelni. Az egyik az, hogy ezeket nem szabad keverni. Aki párt munkájában vesz részt, pártoktól válik függővé (azaz fontos számára, hogy az a párt nyerjen a választáson), avagy olyan piaci erővel kapcsolja össze magát, aminek anyagi érdeke, hogy befolyással legyen a politikára, az nem civil, egyszerűen nem lehet az. Ha ezt egy okból vagy másból meglépi a „civil”, akkor olyan játékszabályok szerint kezd játszani, amelyekben nem tarthatja tovább a korább vállalt szabályokat. Legyen ő bármennyire elkötelezett, őszinte és tisztességes, ahhoz, hogy elérje a céljait, olyan eszközöket kell igénybe vennie, amelyek magát a célt is megváltoztatják, úgy, hogy ő ezt észre sem veszi. Aki a munkáját, számára fontos ügyért való harcát egy párt sikerességével köti össze, annak fontos lesz, hogy az a párt minél befolyásosabb legyen, s nyerjen a választásokon, különben nem tudja szolgálni az ügyet. Emiatt viszont a közjóért küzdő ember lassan olyan kompromisszumokba megy bele (egy-két „részkérdést” ejt inkább, mert eltántorítaná a szavazókat, felvállal olyan ügyeket és feladatokat, amelyeket korábban nem vállalt volna fel, lenyel sok békát és mosolyog sok problémás dologhoz, megcsinál gázos dolgokat, hogy cserébe az ügye is haladjon előre), amelyek a felismerhetetlenségig eltorzítják az eredeti vállalását, s így az ügy elhal, a helyzet változatlan marad. Hasonló a helyzet a markát tartó, pénzeszsákjának bezárásával fenyegető üzletemberrel is – onnantól kezdve, hogy a civil elfogadja a dellát, a pénz gazdájának piaci érdekeiért is kénytelen küzdeni, s nem civil többé.

Vannak tehát utak, vannak utakhoz tartozó feladatok, szerepek, és szabályok. Ezeket be kell tartani, mert a keveredés esetén – minden jó szándék és tudatosság ellenére – előbb-utóbb három szék között a földre pottyan az idealista.

Ez úgy általában a világon mindenhol igaz, ahol választott politikusok, üzletemberek és állampolgárok vannak. Van azonban egy magyar (illetve inkább kelet-európai) oldala is a kérdéskörnek. (És itt jött el az ideje, hogy nevekkel beszéljük dolgokról.) Az a helyzet ugyanis, hogy az államhatalom környékén itt mindig is olyan erők ólálkodtak, amelyeknek nem volt ellensúlya. Legyen az a dualizmus pártjai mögött vigyázó Habsburg-monarchia, a Horthy-rendszer, vagy a szovjetek által megtámogatott Rákosi- és Kádár-rendszer, a népnek nem volt intézményesített (se másmilyen) beleszólása a dolgok folyásába. Így hát azok a valamilyen erőforrással rendelkező, tenni vágyó emberek (jórészt értelmiségiek), akik változtatni szerettek volna a fennálló rendszeren, két dolgot tehettek: elutasítják az egész felállást, és kívülről támadják azt, vagy megpróbálják „belülről változtatni a rendszert”. Ez utóbbi lehetőségnek különösen nagy vonzereje van akkor, amikor úgy látszik, hogy lazul a szorítás, „és valami változást csak el lehet érni”. Ilyen felkiáltással ragadtak kopját az 1953-as Nagy Imre-kormány mellé felsorakozó reformértelmiségiek, vagy 1988-89-ben a reformkommunistákhoz csapódók. Ilyen volt Illyés Gyula is, és (rajta keresztül a népi írók nagy része) aki maga mindvégig úgy látta, hogy „harcolt” a rendszerrel, a valóságban viszont betörte Aczél György folyamatos kézivezérlése. Így tudták kordában tartani a népi írók ügyét. A rendszerváltás után nem változott sokat a helyzet. Ma elvileg van kontroll, és van szabad választás, de voltaképpen két, egymástól nem igazán különböző, erős, politikára és gazdaságra is kiterjedő hatalommal bíró érdekcsoport tusakodik eséllyel: a Fidesz és az MSZP (virágnevén: Együtt2014). Ők tehát az a hatalom, akik fölött nincs igazán kontroll, így az egyszeri tenni vágyó megint két dolgot tehet: beépül, vagy kint marad.

És megint egy ilyen ponthoz közeledünk, ahol úgy tűnik, hogy „valami változást csak el lehet érni”. Sokan elhiszik, hogy most igenis meg lehet változtatni a játszmát, és összefogva az MSZP-vel meg lehet regulázni a hatalmasokat. (Nem meghallva, ahogy a csöbör és vödör csörömpöl.) Ez pedig tragikus, mert nem csak a civil lét buktatóiról van szó, de a pártpolitika buktatóiról is, s egyáltalán, a bárminemű haladás, felülemelkedés, tisztánlátás, fejlődés buktatóiról.

Misetics Bálint, aki A Város Mindenkié nevű, hajléktalan emberek jogaiért küzdő, nagyrészt önsegítő (tehát hajléktalan aktivistákból álló) csoport egyik alapítója, képzett szociálpolitikus, az elnyomottak és kizsákmányoltak helyzetének ismerője, aki a polgári engedetlenség és Gandhi nyomában járva valódi civil jogvédelmmel foglalkozott (alkalomadtán szocialista polgármesterek ellen is), most olyan szövegekkel próbálja racionalizálni a Bajnaival való nagy összeborulást, hogy „most olyan a helyzet, hogy az ellenséggel is össze kell fogni”. Így, ilyen önhazugságokkal jut el lassan oda a jó szándékú ember, hogy ex-MSZMP-s arcokkal, Puch-féle oligarchákkal, és egyéb vállalhatatlan arcokkal kényszerül véd-és-dacszövetségbe, kénytelen menteni a hibáikat, lenyelni a számtalan béna dolgot, amit csinálnak.

Az a politikai kultúra, gondolkodás, logika, ami szerint ezek a pártok mozognak, betörhetetlen. Nem lehet „belülről” megváltoztatni, alakítani, „kihozni belőle a legjobbat”. Aki mégis megpróbálja, az tevékenyen hozzájárul ahhoz, hogy 2014-ben még mindig azt jelentse a demokrácia, hogy két maffia közül válasszuk azt, amelyik már régen volt soron. Aki pedig komolyan úgy gondolja, hogy élhető, előremutató, változást hozó közéletet szeretne teremteni, valódi demokráciát és valódi fejlődést, az vagy próbálja meg egy sártól nem csepegő pártban, vagy próbálja meg egy civil mozgalomban, vagy esetleg egy tisztességes vállalkozásban – vagy ne is próbálja sehogy.