Nem tudom, feltűnt-e a kedves olvasónak, ha nem, akkor elmondanám, hogy 2010-ben volt nálunk egy aprócska-jelentéktelenke eseményecske. Egy választásnak nevezett, igazságosnak mondható eseményen a honi jobboldal pár fillér híján 70%-os többséget szerzett a parlamentben. Tudják, az az a hely, ahol ha eldöntik, hogy holnaptól önnek bugyirózsaszínre lakkozott cúgos cipőben kell járnia, akkor holnaptól önnek olyanban kell járnia. Persze igen nagy valószínűséggel nem fognak ilyent dönteni, illetve nem sűrűn, mert az ellent mondana a képviseleti demokrácia játékszabályainak, illetve abban az esetben mondana ellent, ha tudjuk, hogy az országban a bugyirózsaszínre lakkozott cúgos cipő kötelező viselése nem annyira preferált. Ha igen, akkor semmi baj nincs, és akkor sincs sok baj, ha erre a polgárok rábeszélhetőek. Ez a rábeszélés, ez az érdekes.

A propaganda. Amihez a polgárok többnyire kétféleképpen állnak hozzá: ha kedvelik az alanyt, akkor az általa kifejtett propaganda a lehető legpozitívabb színezetet fogja kapni, az már nem is propaganda lesz, hanem maga a megfellebezhetetlen igazság, és a kimondója, terjesztője nem propagandista, hanem az igazság szószólója. Ezzel szemben a nem kedvelt alany propagandája kénkőtől bűzlő szörnyűség, aljas népbutítás, és egyéb fúj. Egy olyan relációban, ahol a társainkat magunkkal egyenlő jogú és méltóságú szereplőnek tekintjük és még bírunk nyomokban igazságosnak is lenni kénytelenek lennék elismerni, hogy egy eszközt, egy legitim, általunk is használt eszközt bárki más polgár is használhatna, de mivel sem az egyenlőség értéke sem az igazságosság nem buzog túl bennünk így mi azzal vagyunk, hogy eszközt csak mi használhatunk, kés, villa, olló más kezébe nem való, mert nem bízunk (igen, a bizalomról beszélek, mint értékről) abban, hogy a másik, a velünk egyenlő jogú és méltóságú polgártársunk is van annyira felnőtt, van annyira felelős mint mi, tehát elvileg minden további nélkül használhatná ugyanazt az eszközt. Nem, ez neki tilos, a kezére csapunk, tetted le, hülyegyerek!, majd ha felnőttél, akkor, esetleg. Infantilis társadalom, gyereknek, hülyének, szellemi fogyatékos kriplinek nézzük egymást, nyolcmillió idióta országa, már ugye ha az egymásról alkotott képet összeadjuk.

Hogy működik a tipikus ballib propaganda? Nézzék meg Kálmán C. György írását, az elég jól bemutatja. A ballib abba állt bele már a kezdet kezdetekor, hogy ő a szakértő, a társadalommérnök, ő az, aki ismeri a szabásmintát, a dolgok ideáltípusából kiapadhatatlan készlete van és nem fél használni. A munkamódszere a következő: ha valami ízlése elleni dolgot lát, akkor előkapja a vonatkozó ideáltípust és elkezdi intenzíven polírozni. Amikor már kellően fényes, akkor diadalmasan felmutatja, hogy lám, a megfigyelt dolog és az általa fényesre polírozott ideáltípus között eltérés van, és ha eltérés van, akkor vége a világnak, minden össze fog omlani, de inkább mutatom, úgy igazibb:

Csak annyit jegyezzünk meg, hogy ez a döntés – minden egyéb problémája mellett – az egyetemet lehetetlen helyzetbe hozza. Hatalmas öngól. Talán ideig-óráig sikerül a kormányzat elismerő pillantását kicsikarnia – de ki veszi ezek után komolyan? Ki nem fog egy alkalmatlan személy botrányos kinevezésére gondolni, ha az egyetem nevét hallja?

A hvg online véleményrovatának a szerzője szidolozza egy kicsit az egyetem ideáltípusát, felmutatja, hogy Vidnyánszki kinevezése nem fér bele abba a szép fényes ideáltípusba, és ha a dolog, valamint a dolog ideáltípusa közötti harmónia megbomlott, akkor ott vége a világnak, a döntés öngól, hatalmas öngól, össze fog omlani, pusztulat. Ráadásul a ballib abba is bele van rendesen hülyülve, hogy neki elég csak felmutatni ezt a diszharmóniát, hiszen olyan nincs, nem létezhet, hogy pusztán a felmutatástól ne világosodna meg mindenki más is, hát most mondják meg, ki veszi ezek után komolyan azokat, akikre én, a ballib elit értelmiségi rámondtam, hogy nem kóser, mert eltérést mutat a szabásmintához képest?

Mi a probléma ezzel a polírozós-felmutatós propagandával? Alig valami, talán annyi, hogy a velejéig hamis. A helyzet ugyanis az, hogy az ideáltípus az tényleg csak egy szabásminta, de még ez is óriási túlzás, inkább azt mondanám, hogy egy nagyon durva skicc, egy móricka-ábra arról, hogy a dolognak hogyan kéne kinéznie, mi a működési elve, úgy nagy vonalakban. Ebből már következik is, hogy az a jelenség, az a tapasztalás, hogy a megfigyelt dolog eltér attól, amit a dolog ideáltípusának ismertünk meg nem egy szokatlan, váratlan esemény, nem egy hiba, hanem egy teljesen megszokott, hétköznapi jelenség. Amiből aztán ugyancsak következik, hogy a munka, az érdemi munka nem abból állna, hogy büszkén felmutatom ezt a trivialitást, tehát azt, hogy a dolog eltérést mutat a dolog ideáltípusához képest, hanem az lenne az értelmiségi, az embert, az elitet próbáló kemény munka, ha szépen végigvenné azokat a bizonyos tapasztalt eltéréseket és megpróbálná megérteni, hogy miért is lettek azok és hogy milyen hatása lehet a dologra magára. De nem, ilyenkor a ballib elit elkezdi az ideáltípust polírozni, és egyre ingerültebben, egyre lilább fejjel érvelgetni amellett, hogy az ideáltípusnak pont olyannak kell lennie, amilyenre ő polírozta, és mindenkit igyekszik belerángatni egy, az ideáltípusról szóló diskurzusba, talán abban reménykedve, hogy a dolog majd egy szebben polírozott ideáltípus láttán meghatódik és elkezd hozzá jobban igazodni. 

Az elit értelmiségi pont ott fejezi be, ahol el kellett volna kezdenie. Szép munka, hogy észrevette, miszerint ebben az esetben a dolog és a dolog ideáltípusa nem illeszkedik passzentosan, de hát ez még nem értelmiségi munka, vagy ha mégis, akkor nem elit, mert ezt azért illik tudni egy elsőévesnek is, az elitnek való kihívás azzal kezdődne, hogy megpróbálja megmagyarázni ezt az eltérést. Miért? Nos, azért ha jobban megnézzük, akkor erre a "miért?"-re is találunk, találhatunk magyarázatokat. Kezdjük rögtön azzal, hogy azért, mert Orbán Viktor.

Még csak titkot sem nagyon csinál abból, hogy ő egy időre kicsit félretenné azt az ideáltípust, mert neki van egy fontosabb szempontja is, idézném:

Orbán Viktor szerint a 2014-es választás nem pusztán pártok közti versenyről szól majd, hanem egy negyedszázados küzdelem lehetséges lezárása lehet – írja a Heti Válasz egy befolyásos fideszes képviselőre hivatkozva. Orbán a visegrádi frakcióülésen beszélt arról, hogy a rendszerváltó jobboldalnak utoljára kell megküzdenie a posztkommunista baloldallal, a fideszes győzelem pedig felmorzsolhatja a még létező, megalvadt struktúrákat. Mint mondta, 25 évet szánt életéből erre a küzdelemre.

Ez egy hatalompolitikai cél, ráadásul egy legitim cél, és piszokul nehéz lenne amellett érvelni, hogy Orbán nem veszi komolyan ezt a célt, hogy ne tenne meg mindent az elérése érdekében. A megalvadt struktúrákat glaszékesztyűben nem nagyon lehet szétverni, oda munkásököl kell, meg pöröly. Korporatív-etatista matiné. A felsőoktatás finanszírozása ehhez igazodik: adnak normatív módon annyit, amennyi pont bőven kevés a működéshez, a talpon maradáshoz, és kézi vezérelten a többit. Van pénz, gyere, kérj, de előtte én kérek valamit. Illetve nem is kérek, mert a magyar lélek évezredek óta olyan pöpecül hozzácsiszolódott a szervilizmushoz, hogy tőlünk még csak kérni sem kell, mi előre túl is teljesítjük még a nemlétező elvárásokat is. Tehát helyesebben: tudom, hogy van pénz, tudom, hogy kérnem kell és tudom, hogy morzsolnom kell, tehát morzsolok. Vidnyánszky megalrektorulása szerintem ebbe a modus operandiba illeszkedik, és ha nekem kéne tippelnem, akkor azt mondanám, hogy ettől az egyetem nem lehetetlen, hanem pont hogy lehető helyzetbe kerül. No meg azt a feltett, de meg nem válaszolt kérdést is megpróbálnám megválaszolni, miszerint ki nem fog egy alkalmatlan személy botrányos kinevezésére gondolni, ha az egyetem nevét hallja. Én arra tippelnék, hogy a meghatározó többség lesz az, aki nem ezt fogja gondolni, hanem pont az ellenkezőjét. Tudom, tudom, a ballib szerint ez picsafüst, ilyenkor a többség nem számít, Kálmán C. György sem a választópolgárokra gondolt, hiszen az csak egy ostoba csürhe, az Orbán által elhülyítettek, á, azok a tökük megvakarásában sem kompetensek, ez a "ki nem fog" valójában azt jelenti, hogy mit fogunk ehhez mi, a ballib értelmiségi elit, a szakértők, a mindenhez mindig jobban értők, az ideáltípusok legügyesebb polírozói szólni. Finom kis elitizmus, kedélyes közvetett tagadása a képviseleti demokráciának.

Miközben ha jobban megnézzük, akkor az látszik, hogy Orbán küzdelme a megalvadt posztkommunista struktúrák ellen elég komoly támogatottságnak örvend, és még csak azt se lehet mondani, hogy ez a támogatás ne lenne érthető, elfogadható. Ugyanis az a szomorú helyzet, hogy ebben neki van egy nagy-nagy adag igazsága, ezek a struktúrák tényleg léteznek, tényleg megalvadtak és tényleg szétrobbanthatatlannak tűnnek.

Nem Orbán az egyedüli, aki ezt a dolgot feszegeti, tessen csak a kedves olvasó felidézni Lengyel Lászlót, az általa megénekelt "mindenre alkalmas embert", és ennek a mindenre alkalmasnak a struktúráit. Mit látott az, aki a kilencvenes évek elején Lengyel Lászlóhoz és Orbán Viktorhoz hasonlóan figyelte a hazai folyamatokat? Azt, hogy a szocialista embertípus egyik alváltozata, a mindenre alkalmas ember az új rendszerben is tökéletesen megtalálja a helyét, továbbra is ugyanannyira alkalmasnak bizonyul, mint amennyire az volt a  pártállamban is, teljesen mindegy, hogy ott konkrétan mi is volt, vidéki tanácselnök, szigorúan titkos tiszt mindenféle római számokkal jelzett belügyminisztériumi osztályokon, cenzor a párt sajtókarbantartási részlegén, mindegy is, az a lényeg, hogy ezek az emberek, ezek a Jean Passepartout-k az új rendszerben is pillanatok alatt megtalálták a helyüket, és ez nem csak afféle egyedi válasz volt egy új kihívásra, ezek a mindenre alkalmas emberek nem csak magukat mentették át, hanem a szinte teljes struktúrájukat is, a kapcsolati hálójukkal, a működési mechanizmusaikkal, és azokkal a gyönyörűséges értékeikkel, erkölcsiségükkel, amelyik a Kádár-kort is bearanyozta. 

Ettől abban az időben sok jóindulatú, többé-kevésbé tisztességes, a rendszerváltástól valamiféle moralitás-változást is remélő ember szájában megkeseredtek az első szabad, kapitalista falatok. De még a kevésbé tisztességesek is csak néztek ki bután a fejükből: hát baszná már meg az ördög ezt a világot, igaz, hogy én spicli voltam, besúgtam, mert rákényszerítettek és szar ember voltam, hogy ennek a kényszernek nem bírtam ellenállni, de a picsába már, engem ezért most vegzálnak, leköpnek, háttérbe szorítanak, miközben az, aki engem beszervezett, aki irányított, akinek jelentettem, az szt-tisztem már megint ott ül a hivatalban és már megint ő mondja meg, hogy ki kapjon rétest estére és ki ne! Milyen kibaszott kapitalizmus már az, ahol a közügyeinket ez az erkölcsiség uralja, és a piacon is egy szépreményű KISZ-titkárból lesz milliárdos vállalkozó minden közérthető magyarázat nélkül? Teljességgel érthető, hogy ez ellen már a kilencvenes években is nagyon sokan berzenkedtek, és az is érthető, hogy ez a rossz szájíz mára sem múlt el.

Érthető, mert sajnos azt látni, hogy ebben a megalvad posztkommunista struktúrában csöndben lezajlott a generációváltás, a mindenre alkalmas emberek úgyszintén mindenre alkalmas gyerekei átvették a stafétabotot a szülőktől és ma már nem Jean Passepartout köszön vissza ránk az íróasztal mögül, hanem Jean Passepartout jr. Hát istenem, így alakulódott, á, nem, szó sincs itten arról, hogy azért, mert a kedves papa átmentett struktúrái, ugyan már, jobboldali náci duma az, hogy a kádári pártállami elit gyermeke, a kiváltságban szépen felcseperedett, puccos diplomát szerzett ifjúból azért lett volna cukorborsó, mert tovább él a kontraszelekció, nem, hanem biza azért, mert az ifjú azt a státuszt megérdemelte! Ő nem a kedves papa miatt van ott, hanem az érdemei miatt, és az, hogy ő van ott és nem akármelyik másik hasonlóan érdemes fiatal az semmi más, csak puszta véletlen. Bárki lehetne, akár ön is, kedves olvasó, de hát úgy alakulódott, hogy nem ön lett, hanem - ilyen a véletlen - a mindenre alkalmas ember kettőpontnullás kiadása. Hogy mit tetszett mondani? Erről, vitát?? Hát azt akarja ön, hogy Orbán Viktor visszajöjjön??? Ugye, hogy nem.

És néztük bambán, ahogyan lassan-lassan már odaáll a rajtvonalra a mindenre alkalmas ember unokája is, a harmadik generáció, hogy átvegye a jussát, azokat a helyecskéket, amelyeket ugye elvileg bárki megkaphatna, de a honi véletlen már csak olyan, hogy elvileg bárki, de gyakorlatilag mégiscsak a mindenre alkalmas ember fogja megkapni, hetedíziglen. A komcsi káderunoka, negyedszázaddal a rendszerváltás után. Érthető, hogy ez elég sok embert felháborít? Szerintem igen. Engem is felháborít. A kontraszelekció ténye háborít fel, az, hogy még ma is minden ugyanúgy működik, mint negyed századdal ezelőtt. És felháborít még valami, amit ugyancsak jól látott meg Orbán:

A Fidesznek a rendszerváltás óta agárként kellett szaladnia az életéért, miközben az MSZP bölényként elkényelmesedett. A baloldal ezért képtelen megújulni és áttörni a közvélemény-kutatásokban” – idézte a névtelen képviselő Orbánt. A miniszterelnök úgy látja, a baloldal 1990 óta egyszer sem töltötte fel akkumulátorait, szellemi élete „elszárszósodott”, húsz évig működő reflexei fabatkát sem érnek a világgazdasági válság szülte új világban.

Sajnos pontosan ezt látom én is, azt, hogy a jóba, a tutiba igencsak belekényelmesedtek a mindenre alkalmas emberek, az akkumulátor-feltöltés hiányát is látom, játsszunk "folytassa a sort" játékot: baloldal, fiatal, ide mi jön? Zuschlag. Látom azt a kibaszott nagy arcot, amivel a mindenre alkalmas ember, plusz ma már az ápgrédje is el próbálja leplezni ezt a fabatkát sem érést, látom azt az arroganciát, amivel a székéhez, a státuszához, a megmerevedett posztkommunista struktúra lottóján megnyert előjogaihoz görcsösen ragaszkodni igyekszik. Hallgatom a dögunalmas, karcos lemezt, hogy: de még mindig inkább én, mint a zorbánsátán!  

Látom, hallgatom, olvasom, ahogyan kepeszt, ahogyan kapkod fűhöz-fához, azokhoz a bizonyos régi reflexekhez, hogy ő lenne a szakértő, ő az egyedüli, aki ismeri az ideáltípust és azt nála jobban polírozni úgy se tudja senki, a mostani hetven százalékos és a 2014-ben várható ugyanekkora jobboldali fölény nem számít, a valóság le van szarva, az a lényeg, hogy ő mit lát a fényesre polírozott ideáltípusában. Na, ez az, amit ma Orbán még a seggével is kiröhög, ez az, amire lassan már szinte senki nem vevő ebben az országban, és nem mellékesen ez az, amit olyan nagyon én se bánnék, ha pusztulna végre. Ha Orbán lebontaná végre azt a bizonyos posztkommunista struktúrát, a megalvadtat, és ha nem túl elegáns eszközökkel teszi az csúnya dolog, de hát amint azt már korábban is írtam megalvadt struktúrákat nem glaszékesztyűben szokás bontogatni.

Aztán az, hogy Orbán struktúráit ki és hogyan fogja majd lebontani egy másik kérdés. Komolyan mondtam. Az tényleg egy másik kérdés. Nincs Jones gazda. A posztkommunista megalvadt struktúrák pusztuljanak. Pont. A demokrácia ideáltípusát meg csak polírozza bátran az, aki ennél jobb értelmiségi, elit értelmiségi elfoglaltságot nem bír találni magának. De igyekezzék, mert könnyen meglehet, hogy 2014-től mindezt már csak hozott szidollal fogja tudni művelni, egy közparkban, egy padon. Jobb esetben.

Én szóltam.