„Náci!” – mondta egy bácsi, „zsidó!” – válaszolta egy másik bácsi, majd ezt elismételték néhányszor.
Biztató, hogy apránként kezdenek a dolgok a helyükre kerülni. Néhány száz furcsa ember furcsa dolgokat csinál egy európai nagyváros egyik terén, és ez úgy komolyabban senkit sem érdekel. Értékén van kezelve az esemény, (félig)szabadtéri vígjáték november elején, sál, sapka, kesztyű legyen nálatok, jó mulatást mindenkinek!
Nézem a képeket. Egy bográcsfejű fiatal mintha katonát parodizálna egy sárgacsillagos pedig talán zsidót? De az is lehet, hogy egy komcsi agitátort. A vígjáték szereplői egykor volt tragédiákat idéznek meg, de a műfaj egyértelműen komédia. Tortadobálós. A fehér bohóc seggbe rúgja a fekete bohócot, a közönség röhög, az állatok etetése még mindig tilos!
A második világháború borzalmai megszülték az emlékezetkultúrát. Évtizedeken keresztül munkálkodott a toposz: emlékezz, hogy ne ismétlődhessen meg újból! Miközben persze a világ lelkesen ásta az újabb lövészárkokat a hidegháború újszerű csataterein. A világ közben apránként átalakult, belefáradtunk a nagy ideológiákba, rájöttünk, hogy fogyasztani nem is olyan rossz dolog, de ahhoz az életmódhoz jobban passzol a pragmatikus viszonyulás, mint az ideologikus, ezért az egymás szervezett, kölcsönös kiirtása helyett az egymás szervezett, kölcsönös kihasználása felé fordultunk. Ez pedig kissé átalakította a borzalmakat is, a nyers erőszak szublimálódott, ma már a több hatalommal bíró nem öli meg a gyengébbet, hanem csak nem engedi élni. Illetve csak annyira, amennyi az érdekében áll, de ezt komolyan is veszi, hiszen ismétlem: érdeke fűződik hozzá, hiszen hasznot húz belőle. Az emlékezetkultúra is idővel hozzáidomult ehhez a változáshoz, a régi, kérlelhetetlen ideológiai harcból mára emlékezetipar lett. Holokauszt-biznisz. Lassan toposzt kéne cserélni.
Felejts, hogy ne ismétlődhessen meg újból!
Az emlékezés arra jó, hogy ha ma tudtam mit kell csinálnom ahhoz, hogy egy élethelyzettel elboldoguljak akkor amennyiben holnap is egy ugyanolyan szituációba kerülök akkor már nem kell kísérletezgetnem, hanem előveszem a tegnapi tudásom és rutinból cselekszem azt, ami megbízhatóan adja a jó megoldást. A gond az, hogy ez az emlékezés jobbára mechanikus rögzülést jelent. Nagyanyám mindig a régebbi, a szárazabb kenyérből szelt, és ez így, ebben a mechanikus formában rögzült benne. Tabuvá vált a frissebb kenyér fogyasztása. A dolognak persze volt értelme is, hiszen amikor nem volt annyira kenyér akkor ez a tabu legalább annyit garantált, hogy száraznak száraz lesz az a kenyér, ami az asztalra kerül, de legalább lesz. De ismétlem, a nagyiban nem az értelme rögzült, hanem a mechanizmus. Annyira, hogy amikor aztán eljött a jó világ és lett kenyér rogyásig az én nagyanyám pontosan ugyanúgy ragaszkodott a tabujához, mint annak előtte.
Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy az emlékezetkultúra is valahogyan így működik. Ráadásul van ez a szörnyű dolog, az idő, ami kutya kegyetlen bír lenni: ahogy telik szinte szükségszerűen kiesnek belőle dolgok. Például a személyes élmények, az oral history. Meg vagyok győződve arról, hogy tíz-húsz évvel a tatárjárás után egészen másként beszéltek az eseményről az akkori túlélők, mint ahogyan beszélünk mi manapság. Az a gyanúm, hogy ugyanez történik a második világháborúval is napjainkban. Eltelt azóta közel hetven év. Ma már egy olyan korosztály csetlik-botlik a nagybetűs élet kapujában, amelyiknek legfeljebb a dédnagyapja mesélhetett volna személyes jellegű élményeket abból a korból, de hát pont ez a korosztály volt az, amelyiknek hirtelen annyian és annyi csatornán keresztül tolták az élményeket, hogy a dédnagyapaira érthető okból már nem is igazán volt kíváncsi. Be kellene látni, hogy ennek, és az ezt követő korosztályoknak a huszadik század első fele már ugyanúgy belesimul a történelem szövedékébe, ahogyan a tatárjárás.
Az emlékezetkultúra fundamentalistái teljesen hiába rázzák a tabuikat. Lassan olyanok ők, mint bármely fundamentalista: a probléma részei ők, nem a megoldásé. A mechanikus emlékezésükkel, a lassan már a kedvezőtlen időjárás elleni tiltakozásul is zsidócsillagot tűző holokauszt-bohóckodással, az artikulálatlan ordítozással, a legmókásabb fundamentalistákat idéző hisztériával pont azt próbálják meg ellehetetleníteni, ami igazán fontos lenne: egy korábbi, tragikus eseménysor lényegének a megértését és a ma is használható tanulságok levonását. Állítom, hogy ma az a fajta emlékezés, amit ezek a mókás fundik forszéroznak rossz. Rossz, mert ma már a franc se hiszi el azt, hogy sárga csillagokat fognak ragasztgatni emberekre és tömegesen eltüzelik őket. Rossz, mert ma már talán ki szabadna kerülni ennek a roppant sikeres zsidó marketingmunkának a hatása alól, és talán ma már fel lehetne vetni óvatosan, hogy azért a zsidókon kívül voltak ott mások is, akik elszenvedtek némi méltánytalanságot. Rossz, mert a mechanikus emlékezés ráirányítja a figyelmet a jelenségre és elvonja a lényegről. Rossz, mert azt a vélekedést támogatja meg, mely szerint a szörnyűség ma is ugyanabban a köntösben jön, náci bakancsban és sárga csillagokkal, alig, vagy teljesen leplezetlen emberirtással. Rossz, mert megpróbálja elszívni a szellemi kapacitást az elől, hogy a jelenségek helyett a lényegre figyelve megpróbáljuk felismerni azt, hogy ma milyen új ordas eszmék, új veszélyek leselkednek ránk. Rossz, mert ha a fundamentalistákra figyelünk, akkor tőlük a száz évvel ezelőtti harcainkhoz kapunk segítséget, de száz évvel ezelőtti harcokat manapság mi tipikusan csak színházakban vívunk, és hívjuk azt néha drámának, néha vígjátéknak, de életnek, nos, annak többnyire nem, vagy ha mégis, akkor a főorvos úr mindent megtesz, hogy erről minket lebeszéljen.
De rossz ez a fundamentalista attitűd az azt gyakorló egyén számára is. Ha valaki belehülyül a szellemekkel való permanens harcolásba az belehülyül teljesen, szellemileg és morálisan egyaránt. A nagy löttyös indulat elveszi a lényeglátását, mindent a harcnak rendel alá, így látszatra igen furcsa konstellációk állnak össze a fundamentalista körül. Hogyan tud például egy emlékezetkultúrás fundamentalista csöppnyi diszkomfort-érzet nélkül együtt élni a pártállam kiszolgálóival? Hogyan, hogyan, úgy, ahogyan az egy rendes, tisztességes fundamentalistához illő: meggyőzi magát, hogy ezek azok ellen voltak valamikor, és hát vannak ugyan a komcsiknak is apróbb hibáik, de ott a közös ellenség, a nácik, és ez felülír mindent. Mert a nácik megölték a nagymamit, a komcsik legalább nem. A nácik bántották a zsidókat, a komcsik legalább nem. A nácik rosszak voltak, mert tűzzel-vassal irtottak mindent, ami humanizmus. A szabad művészetet, a tudományt, az életmód-liberalizmust, a komcsik legalább nem. Na jó, egy kicsit ők is, de ahogy a nácik és ahogyan a zsidókat! Hát így. Megmagyarázza, és mi lesz az emlékezetkultúra fundamentalista harcosából? Egy vígjátéki figura, aki egy nemrég összeomlott totalitárius rendszer kiszolgálójával és haszonélvezőjével vállvetve harcol az idézőjeles nácik ellen. Egy jelenség ellen, miközben ha a lényeget is nézné mit láthatna? Azt, hogy bizony, ez a nemrég hátunk mögött hagyott rendszer is nagyjából ugyanazokat a rosszalkodásokat csinálta, mint az a másik, csak adva a haladásnak valamelyest kevésbé brutálisan, lásd még: nem öli meg, csak éppen élni sem hagyja. Hogy az a rendszer is rajta tartotta a kezét művészen, tudóson, buzin, zsidón, mindenkin, és nem a leggusztább módon. Igen, tény, hogy ez a rendszer nem ölt nálunk zsidó nagymamát, nyilván, hogy máshol kiket és milyen mértékben ölt az nem érdekes, mert csak a zsidófájdalom az érdekes, de ettől még a tény tény marad, a kádári, pláne a késő kádári rendszer nem ölt zsidó nagymamákat.
Viszont az egyéb huncutságok, rosszalkodások a nácikhoz képest még nagyon friss emlékek.
Még a nyolcvanas évek második felében is osztogattak Haza Szolgálatáért érdemérmeket olyanoknak, akik a pártállam élni nem hagyó intézményeit működtették. Friss emlékek, közvetlenebb élmények, áthidalhatóbb távolságok az oral historyt illetően: és apuka, hogy is volt az, amikor te háromperhármas szigorúan titkos tisztként az akadémikusokat csicskáztattad? No és akkor ugye szót se szóljunk arról, hogy a mai, akármennyire is szélsőséges pártjainkban elenyésző valószínűséggel találnunk egykori nácit, ezzel szemben szinte szóra sem érdemes apróság, hogy a pártállam egykori szigorúan titkos tisztje még másfél évtizeddel a rendszer bukása után is a minisztériumban kavar. Mindez a nácitlanító fundamentalistát a legkevésbé sem zavarja, és ez az, ami leginkább vígjátéki figurává teszi őt. Ebből látszik az, hogy ő a lényeget talán soha nem is értette, de hát ugyanezt tippeli az ember az egyéb fundamentalisták esetében is. A pozitívum az, hogy mára ezek az alakok tényleg vígjátéki figurákká váltak. Nincs hatalmuk, ma már nem tudnak senkinek ártani, nem tudják senkinek elvenni az életét azzal a korszerűen kifinomult módszerrel, amelyik úgy veszi el, hogy közben mégsem öli meg. Úgy érzem, hogy apránként meg lehet nyugodni, egy ideig még ki lehet röhögni őket amikor éppen bohóckodnak, de lassan illő lenne elfelejteni ezt az egészet.
Elfelejteni azért, hogy többé ne ismétlődhessen meg.
