Volt nyáron egy úgynevezett mínuszos hír, ráadásul az is egy vidéki (ugye, milyen zamata van ennek a szónak egy olyan országban, amelyiket hosszában is át lehet biciklizni egyetlen nap alatt, ha nekidurálja magát az ember?) médiumban. Dupla botrány Kerekiben, lemondott a Horthy-szobor mentora, írja a Sonline. Idézek pár sort a riportból:

Én csak építeni akartam, de sokaknak a rombolás a jó, a romkupac tetején érzik jól magukat. Azt fogom tanítani a gyerekeimnek is, hogy semminek se álljanak az élére, mert megbecsülés nem, csak támadás jár érte. A lemondásom napjától minden közösségi segítséget beszüntettem.

És akkor meg is érkeztünk a lényeghez. 

A rendszerváltás után apránként lett igény az olyan közösségi létezési formákra, amelyeket a kádári rendszer érthető okokból akadályozott. A cikkben megszólaltatott önkormányzati képviselőhöz hasonlóan sokan éreztek késztetést arra, hogy ezért tegyenek is valamit. Ami nem egy egyszerű kihívás, hiszen pont a kádári ellehetetlenítés miatt nem nagyon, vagy inkább egyáltalán nem voltak kulturális mintáink arra, hogy az ilyesmit hogyan is kell csinálni. Jó lett volna, ha van egy elitünk, lehetőleg értelmiségi, amelyik legalább megpróbál segíteni megkreálni ezeket a mintákat, de mivel az elitünk a kádári rendszerben szocializálódott, és a rendszerváltás a lehető legcsekélyebb mértékben sem küldött számukra olyan üzenetet, hogy itt valamiféle elitváltásra is lenne igény vagy szükség így természetes, hogy maradtak azzal, amijük volt. Azzal, hogy a  fontos dolgok, a hatalmi játszmák úgyis ezután is majd csak és kizárólag az elit köreiben fognak eldőlni, tehát nekik arra kell, arra érdemes figyelniük, hogy az elit belső kis cicaharcaiban, a mindenkori kamarilla-politikában jól szerepeljenek. A polgár az ugyanaz maradt az ő gondolkodásukban ami volt Kádár alatt: a dolgozó nép, akiknek a nevében lehet beszélni, akikre lehet hivatkozni, de akikkel szóba állni, őket legalább megérteni egyáltalán nem fontos.

Ezt a mentalitást ráadásul pont az az erő sajátította el a legalaposabban (bár találóbb az, hogy ők csak szimplán képtelenek voltak elfelejteni a régi reflexeket), akik elvileg pont hogy a kisemberek, a Budapestről nem is látszó vidéki Átlag Jánosok pártja lenne fogalmilag. A budapesti, magát liberálisnak mondó értelmiségi elit pedig egy rövid kis finnyáskodás után szinte boldogan cuppant szimbiózisra a szocialistákkal, akiknek sajnos az utolsó olyan politikusuk, aki még értette is ezt az országot Horn Gyula volt. 1998-ban Horn ment, és a balliberális agyrém pedig jött. Egy furcsa konglomerátum, ma már szinte ember nincs, aki szét tudná őket emlékezetből szálazni, ki is volt közülük a szoci, ki a liberális, de ez teljesen lényegtelen, hiszen ha volt köztük bármiféle különbség is az csak árnyalatnyi. Tökéletes elittudatuk volt, magukra úgy tekintettek, mint felkentekre, akik az úgynevezett népet pont leszarva arra hivatottak, hogy Magyarországon egy fejlesztő államot működtessenek, melynek során ebből a balkáni sutyerákfészekből egy európai értelemben vettet csinálnak, pöpec kis kapitalizmussal, liberális demokráciával, és a produkció végén a nép majd örömködik és tapsol.

Pont ugyanaz a mentalitás, mint a komcsiké, csak ők nem a kapitalizmusból akarták a dolgozó népet a szocializmus nevű ideiglenes megállón keresztül a kommunizmus mennyországába átvezetni, hanem retúr.

Tehát itt ez az elit, a nép számukra csak hivatkozási alap, viszont erős elitista küldetéstudata van, létrehozni egy új struktúrát, de ezt felülről, a polgárokat ebbe nem is kell bevonni, ők majd megkapják készen és örülnek. Ismétlem, ahhoz voltak szocializálva, hogy a dolgozó nép az csak üljön a seggén, ne kezdeményezgessen csak semmit alulról, sőt, ha ilyesmit tenne, akkor azt sürgősen el kell nyomni, mert az ilyesmi veszélyes lehet az ő hatalmukra. A pór pedig olyan, hogy időnként akadnak neki az elitnek, a hatalomnak nem tetsző ötletei is, például szeretne a falujában, a környezetében valami kis közösségi dolgot csinálni, alulról, apróságokat, ami pont az eszébe jut. Ez volt a lényeg Kerekiben is, de ez egy elég hosszú folyamat vége volt csupán, a lényeget a jelenség sokkal régebben megkezdte már elfedni. Benne voltam, tudom, emlékszem.

Akkor, amikor Horn idején egyre masszívabban jelentek meg a kisemberi igények a kicsivel több közösségi létezésre. Itt voltunk mi, azok, akik a rendszerváltás környékén vagy picit korábban cseperedtünk felnőtté, akik még nem csontosodtak teljesen bele a régi reflexekbe és akik a '90-es évek második felére eljutottunk oda, hogy a mi kulturális örökségünk szerinti életpályánkon már egészen jól álltunk, volt egzisztencia, volt ház, volt autó, a gyerekek elkezdtek apránként önjáróvá válni, tehát minden feltétel adott lett ahhoz, hogy immáron egy kicsit tágabb körben is megpróbáljuk jól érezni magunkat, nem csak a családon belül. Lett igényünk arra, hogy valami közösségit, vagy annak gondoltat csináljunk, de nem voltak minták, így szükségszerűen elkezdtünk ötletelni. Például volt nekem egy barátom, aki a maga ügyetlenke módján elkezdett a múlthoz nyúlni, hátha onnan tud valami ötletet meríteni. Nagy-Magyarország, nemzeti öntudat, dicső régmúlt, ősi igazságok, Pap Gábor, vagy amit akartok. Toltuk a jóféle kemény drogot, és ahogyan az a pálinkázáshoz dukál osztottuk ugyanolyan keményen az igazságokat. Elmondta, hogy ő komolyan ambicionálja azt, hogy a háza elé rakjon egy zászlórudat és arra minden nap felvonja a nemzeti lobogót. És mit reagáltam erre én?

Azt, amit az elitemtől mintaként kaptam. Attól az elittől, amelyiknek én a legkisebb mértékben sem voltam a része, de pont a küldetéstudatuk miatt voltam képes azonosulni velük, hiszen én is egy olyan államot, egy olyan berendezkedést szerettem volna, amilyenről ők beszéltek, és honnan a fenéből sejthettem volna akkoriban, hogy olyant kvázi-diktatorikus módon nem nagyon, vagy inkább nagyon nem lehet csinálni. Tehát lett nekem ez az elitem, és ahogyan az illik tőlük vettem véleményt. Ők lettek a mintaadóim és már futottam is a barátomhoz, hogy leugassam, hogy rámondjam, hogy magyarkodó, sőne álte cájte, ugye, akkoriban még ilyen szolidan ment. Meg persze ki is kellett őt röhögnöm, Pap Gábor, höhöhö, de gyík vagy, és aláznom, gúnyolnom is kellett, zászlófelvonás, aham, mint egy idióta iowai redneck, még egy ekkora tirpákságot, mucsa, balkán, európasegíccs! Csoda, hogy elváltak az útjaink? Aztán persze ez csak fokozódni tudott, a magyarkodókból apránként náci lett, jött az árpádsávos-hiszti, nyilas!, rekeszd ki!, mondta az elitem és én engedelmesen kirekesztettem. Csak hát meg közben egyre súlyosabb disszonanciát okozott az, hogy minél erősebben rekesztek ki annál jobboldalibb, és annál radikálisabb lesz az ország. A bizonytalankodásomra az elitem rögtön mondta is az elvárható választ: azért, mert nem elég erősen rekesztünk ki, de éreztem én, hogy valami nem stimmel ezzel a valóságmagyarázattal, olyan ismerősnek tűnt, hol is olvastam én ilyent, hol is, megvan! Orwell, Állatfarm. 

Át kellett gondolnom az alapjaitól mindent.

Elkezdtem beszélgetni, figyelni azokra az emberekre, akiket nekem ki kellett volna rekesztenem, és miután a legkevesebb diszkomfortérzet nélkül átléptem az árpádsávoson, Horthyn, és mindenféle egyéb szimbólumon észre kellett vennem, hogy ezek az emberek semmi tisztességtelent nem akarnak, semmi mást nem keresnek ők, csak azt, ami tényleg eléggé hiányzott az országból. Közösséget, az emberi összetartozás valós és szimbolikus elemeit. Nem fasizmust, nem zsidóirtást vizionálnak, amivel az elitem engem hülyített, hanem keresnek valamiféle olyan jövőképet, víziót, ami elviselhetőbbé, megélhetőbbé teszi a vidéki szürkeséget. Persze elmondtam ezt az elitemnek is, aki erre elkezdett tombolni, tagadni körömszakadtáig, hülye és aljas érveket elővezetni, hogy miért pont az árpádsávost meg Horthyt találták meg, miért nem valami mást, és időbe tellett, amíg megértettem, hogy ez az érv inkább hülye, mint aljas, hiszen az én elitem a kétezres évek végére eljutott oda, hogy már fogalmai sem voltak arról, hogy mi megy ebben az országban. Azt vetítették ki, amiben ők éltek: mi a faszért nem választanak mást szimbólumnak Kerekiben, amikor tessék, mi minden további nélkül tudnánk mást választani! Eszükbe sem jutott, hogy míg egy belvárosi értelmiségi tucatnyi színház, kulturális esemény, mozi, szórakozóhely, és még mi minden egyéb közül válogathat addig Kerekiben ez egy egészen aprócska mértékben másként van. Történetesen az van, hogy vidéken tipikusan semmi nincs, és ez az, amit a belvárosi értelmiségi, pláne a liberális se nem ért, de ha értené is, a szocializációja miatt leszarja, hiszen ahogyan nekem is elmondták nekik nem kell ismerniük az izsáki polgárt, az se baj, ha évtizedek óta ki se húzták a belüket a körúton belülről, ők e nélkül is nagyon jól tudják, hogy mi kell annak a vidéki bugrisnak. Hát, kurvára tévednek. Mára már oda jutott ez a szellemi kör, akiket az egyszerűség végett balliberálisoknak hívok, hogy még csak a nyelvet sem értik, amit az ország nemkörútonbelüli részén beszélnek. Ezért sem tudnak ma már elitként funkcionálni, mert egyre többen ébrednek rá arra, hogy ezek mindabból, ami az egyszerű polgárt körülveszik semmit sem értenek. Márpedig ha nem értik, akkor megmagyarázni sem tudják, és ha nem tudják megmagyarázni, akkor nem lesznek képesek számunkra, számomra valamiféle működőképes mintával szolgálni, ami alapján itt, az alvégen el tudnánk többé-kevésbé boldogulni.

Elbasztak mindent, elkúrtak az életünkből közel negyed századot, a projekt megbukott, a liberális, polgári demokratikus fejlesztő állam nem működött, és közben egyre súlyosabban húzta le ezt a szellemi kört a hamisságok spirálja. Morálisan eléggé necces azt a toposzt követni, mely szerint a cél szentesíti az eszközt, de ez igazán kínossá akkor tud válni, ha még azt a kurva célt sem sikerül elérni. Ilyenkor hirtelen nagyon felértékelődnek azok az aljasságok, amelyeket még akkor, amikor hittünk a cél elérhetőségében figyelmen kívül tudtunk hagyni. Az elitünk hibái felnagyítják az elitünk bűneit. És abból aztán van, bőséggel. De ami mindennél inkább felháborító, az a felelősség totális lerázása. Sőt, még csak nem is értik. Olyan a korosztályombéli komcsi kádergyerek, mint a hirtelen meggazdagodott vállalkozó gyereke, csak ő tizennyolcadik születésnapjukra nem egy csillió forintos luxusautót kapott, hanem az országot és a hatalmat, de ugyanúgy értetlenül vonogatja a vállát és ugyanúgy nem érti, hogy miért is baj az, hogy összetörte. Nagy ügy, hát apuka majd vesz másikat, és akkor mi van?

És akkor most az van, hogy jön a mi, a rendszerváltás körén felnőtté váltak gyerekeiből álló generáció, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a súlyosan bukott és a bukásból semmit nem tanult balliberális elit őket is ugyanabba az ostoba harcba akarja belerángatni, amibe az én, a mi szegény hülye fejünket is belerángatta. Gyanítom, hogy nem fog nekik sikerülni, de mégis aggódok. Vajon lesz-e nekik, a mi kölkeinknek több eszük, lesz-e szemük arra, hogy a jelenségek mögött meglássák a lényeget és a lényeghez illő válaszokat adjanak azokra a kihívásokra, amelyekre mi agyatlan idiótákként reagáltunk? Pedig utólag olyan egyszerűnek tűnik minden. Mi a fenéért kellett nekem azt a falumbélit kiröhögnöm, kigúnyolnom és az elitem tanácsára kizárnom, mára már tudom, hogy valójában csak a saját életemből csak azért, mert ő zászlórudat akart a háza elé állítani és arra felvonni a lobogót? Mit kellett volna tennem? Olyan egyszerűnek tűnik utólag: -Ó, milyen érdekes. És mondd csak, miből szeretnéd csinálni azt a rudat, acélból? Mert van ám nekem jóféle flexem, profi, és fasszoltam hozzá príma kis vékony darabolókorongokat, szívesen kölcsönadom, csak szólj.

Ennyi, ezt kellett volna, mint ahogyan Kereki esetében is csak annyit kellett volna, hogy no, hát itt egy ember, vagy kettő, vagy akármennyi, akik szeretnének valamit. Lássuk hát, mit szeretnének. Odafigyelni, megérteni a lényegét annak, amire ők vágynak. De ez olyan mentalitással, amilyen az én egykori elitemnek van nem menne. Szakítaniuk kellett volna azzal az elittudatos létezéssel, amelyik szerint bőven elég, ha egymást értik, bőven elég, ha egymással beszélik meg a dolgokat és az is elég, ha a kultúrateremtés napszámosai csak nekik, csak az ő fülük számára hallható módon muzsikálnak. Ez a bajom például Alföldivel, hogy ő elvileg a nemzet színházát vezette, de csak ehhez a szűk elithez tudott szólni. Lehet, hogy szépen és igényesen, de az a baj, hogy ez a szólás nem volt képes kitörni az elit szűk köreiből, és nem keletkeztek a hatására semmi olyan kulturális minták, amelyek Kerekiben is használhatóak lettek volna, így kurvára semmi erkölcsi alapja nem volt ennek a szellemi körnek leszólni azt a nyamvadt Horthy-szobrot, mert az bizony leginkább azért lett, mert ők rossz, hibás stratégiát választottak, amikor tovább vitték a kádári elitista mentalitást és emiatt nem is tudtak hihető, elfogadható alternatívát nyújtani. 

Mindig lesz olyan, amikor a jelenség elfedi a lényeget, és mindig lesznek olyanok, akik arra biztatnak, hogy maradjunk csak meg a jelenségnél, hiszen nekik sokszor a létérdekük az, hogy mi, a nép, a hivatkozási alap a jelenséggel foglalkozzon. Sajnos el is szoktuk a lényeglátástól, mert közben azt se feledjük, hogy van egy olyan erő is az országban, amelyik úgyszintén nem a lényeggel házal, hanem csak egy hihetőbb és befogadhatóbb jelenséggel, hogy ez az erő, ez a másik elit ugyan érti az emberek által beszélt nyelvet, érti az országot, de mint minden elit ő is leginkább profitálni szeretne ebből, vágyik arra, hogy ő is megmutathassa, hogy semmivel sem kevésbé úrhatnámabb ám ő, mint a komcsi szülőktől az országot és a hatalmat tizennyolc éves korára puszira megkapott ballibsi, és talán érez magában némi dacos késztetést arra, hogy adva a dzsentritempónak legalább egyszer összetörhesse ő is. Kérdés, hogy akkorára a mi gyerekeink jutnak-e közelebb a lényeghez, bírják-e egymással fenntartani a beszélőviszonyt, ráébrednek-e addig arra, hogy nekik tudniuk kell a párbeszédet akadályozó jelenségeket félresöpörni, átlépni, és a lényeggel foglalkozni. Például közösen közösséget építeni ott, ahol erre igény mutatkozik, mert ha ez a dolog működne, akkor a jelenségekkel házalóknak is nehezebb dolga lenne. 

Amúgy az a bizonyos sarokcsiszoló, szép magyar szóval flex még mindig megvan. Nekem már nem nagyon kell, így ha valamelyik gyerekem kérné, viheti. Ha másért nem, hát azért, hogy alkalomadtán tudjon mit kölcsönadni. Tényleg jóféle, profi gép, fém házzal, fém fogaskerekekkel, erős, masszív, szerintem alig van ma olyan jelenség az országban, amit ne darabolna pillanatok alatt forgáccsá.