Most hagyjuk Pomádé királyt, olyan, amilyen, és gondoljunk bele, miért is ne lenne olyan, amilyen, ha az alattvalóknak így, olyannak, amilyennek is tökéletesen  elfogadják? Most inkább az alattvalókról ejtenék pár szót. Lamentálnék egy kicsit afölött, hogy tízmillió hazánkfia közül nem akad egy Igaz Ember, egy ártatlan gyermek, egy őszinte kisinas, aki ki merné mondani, hogy a király bizony meztelen. 

Annál mi sem természetesebb, hogy a palotaszolgák lelkesen cipelik az uralkodó után a semmiből font köntös levegőből készült uszályát és egymást túlharsogva dicsérik a király láthatatlan ruháját, ez van, ez legalább akkora evidencia, mint az, hogy a keselyű dögöt eszik, ilyesmin kiakadni teljesen fölösleges. Ezzel szemben az már kifejezetten elkeserítő, hogy nincs ember, nincs intézmény ebben az országban, aki/amely szólni merészelne.

A Magyar Tudományos Akadémia lapít, mint szar a fűben.

Hallgat Pálinkás, hallgatnak az akadémikusok, pihennek a grémiumok, kiköthették őket, bennük még a sötétség is kussol. 

Hallgatnak az MTA intézményei is. Csöndben van a Filozófiai Kutatóintézet, pisszenni sem pisszen a Politikatudományi Intézet, pedig nem is olyan rég volt az, amikor ezen intézményeket pont a kikezdhetetlen minőség jegyében definiálták újra, nem is annyira csöndesen. Érdekes, akkor még tudták, hogy mi fán terem egy tudományos publikáció, és minden további nélkül törték ki olyan emberek nyakát, akikhez képest Schmitt Pál, pardon, Dr. Schmitt Pál egy zsakuzziba szellentő celeb, egy VV Pali.

Hosszú ideig hallgatott a Semmelweisről elnevezett egyetem is, majd miután megszólalt az embernek volt egy olyan érzése, hogy bár ne tette volna. Tegnap még ott tartottunk, hogy nincs e lángoktól öleltben egy igaz ember sem, akire rá lehetne bízni valamiféle bizottságosdi keretében azt, hogy kimondja: tényleg pucér a törzsfőnök. Az a hír járta, hogy nem meri senki elvállalni. Senki, széles e hazából. És miért nem? Mert fél. De mit félt valójában? Az esti réteskéjét. Ha merne nem lépni egyszerre, kockáztatná az esti rétesét. Az aznapit. Másnap már újból léphetne egyszerre, szinte biztos, hogy meg is kapná érte a megszolgált réteskét, de neki minden este kell, ez van, ehhez tessünk igazodni.

Volt hír az is, hogy külföldről hozunk szakértőket vizsgálódni. Tízmillió emberünkből nem akad egy igaz, ártatlan, őszinte sem, se gyerek, se kisinas, sem senki fia. Borja. Importra szorulunk, mi, a valamiféle magyar érték és magyar igazságosság jegyében függetlenségi háborút vívó csodanációja Európának. Sőt: a világnak.

Most meg az a hír, hogy mégsem lehet elsunnyogni, valamit mégiscsak szükséges csinálni, no, hát lesz bizottság, de nem árulják el, hogy kikből áll. Össze vagyunk magunkat fosva. Ez lesz mától a minta. Bízzunk benne, hogy elterjed, hogy ami nagyban, az előbb-utóbb kicsiben is. Hogy majd valami lokális notabilitás, a pártállam valamelyik gauleiterének a gyereke ha pöcsöt rajzol az üres lapra és úgy adja be, nem lesz tanerő, aki vissza merné utasítani a dolgozatát. Sőt, kiteszik a dicsőségfalra, és áhítattal mennek el majd előtte: né, milyen remek a kis Tas Huba Töhötöm esszéje! 

És a dolgok természetes folyásaként a kis Tas Huba Töhötöm felcseperdik, majd megkapja a segge alá a papától 25. születésnapjára a helyettes államtitkári széket, ahonnan is majd jól elmondja nekünk, hogy hogyan kell élnünk, hogyan kell mindenről gondolkodnunk, milyen értékeink legyenek, lehetőleg Isten nagyobb dicsőségére, ámen.

Ez a magyar út, és miért? Mert tízmillió között egy nem akad, aki hitelesen is ki merné mondani, hogy a címerállat segge kopasz, pöcse lobog, ideje lenne kiröhögni, emberek.