Hetek óta szeretnék írni pár szót az életünk egyik talán legfontosabb mozzanatáról, az evésről. Nehezen szánom rá magam, mert ez megosztóbb téma bír lenni, mint Szaniszló izédíja (hú dö fákk íz Szaniszló, de mindegy, most nem ez a téma) és akármennyire is igyekeznék én erről a témáról (tehát az evésről, nem a nácigyűjtögetésről) nagyon kiegyensúlyozottan írni, úgyis félre fogják sokan olvasni, na mindegy, caveat emptor. Az íráshoz a késztetést némi kerülőúton szereztem meg, a napokban mínuszos hír volt a médiában, hogy bizniszegyházak aljaskodnak, az egyik arról szólt, hogy a Hit gyülekezete nyomul Debrecenben, olyan sok információm nincs a dologról, de majd az ATV, a jogállam aktuális fárosza ki fogja nyomozni, az kurvaisten, a másik pedig még megdöbbentőbb, Örkény-egyperces is lehetne már pusztán a címe is: Szcientológusokhoz került a Műegyetem hotelja. A debreceni óvónő le van szarva, mint ahogyan úgyszintén le van szarva az a millió sorstársa is, akik nap, mint nap ki vannak téve hasonlóknak, legfeljebb aprócska kis töltelékhírnek jók ők két combos nácizás között, szóval nézzük inkább ezt a bizonyos szállót, Hotel Uni, és néddmár, van neki étterme is!
Tessék megkattintani a linket, ott a jobb oldalon a csábítás: Séfünk ma ezt ajánlja! Ott egy kép is, sajnos annyira lebutított, hogy sok minden nem vehető ki rajta, de aki valamelyest már jártas az éttermek világában annak egyből feltűnik, hogy ez bizony egy csúcsgasztronómiában nyomuló étterem tányérjára hajaz, eléggé egyértelműen. Hümm. Hogy a pitlibe lehetséges az, hogy a Hotel Uni éttermének a séfje ilyen tányért ajánl és én nem tudok róla? Nos, rövid kutakodás után már meg is van a válasz: úgy lehetséges, hogy a kép szinte teljes bizonyossággal nem a szóban forgó étteremben készült.
Ma már nem nehéz az ilyesmit kinyomozni, belöki az ember a képet az első keze ügyébe kerülő képkeresőbe és már meg is van, ha nem is az eredeti, de minimum féltucat klón. Így legalább végre megnézhetjük tisztességesebb felbontás mellett is azt a bizonyos tányért:
Hát, ha tényleg ezt kapom az Uni Hotel éttermében, akkor vállalom, hogy megeszem tányérostul, asztalostul, és még a fél Balaton vizét is kiiszom rá. Pedig az egyik legjobb szűrő számomra, és valószínűleg sok másik hozzám hasonlóan lelkes gasztroturista számára is a fotó. Már persze az olyan fotó, ami tényleg arról a portékáról készül, amit a séf tényleg ajánl. What you see is what you get. Nyilván, önmagában a fotó nem garanciája annak, hogy az a fogás tényleg úgy van elkészítve, amit a kép sugall, de ilyen alapszintű szűrésnek számomra már megteszi: olyan étterembe a lábamat se be, amelyik idegen képekkel ékeskedik. Ott az egyéb aljasság nem esély, hanem bizonyosság.
Amitől persze bárki más juthat arra a meggyőződésre, hogy neki igenis piszkosul bejött az az étterem, és ez így is van rendjén, mert a gasztronómia egy olyan műélvezet, ami hihetetlen eltéréseket is kibír. Mondjuk mi nem, egy operarajongó valószínűleg sikítófrászt kapna a technótól, holott ugye zene-zene...
Gasztronómiáról beszélni, éttermet ajánlani egy roppant nehéz műfaj. Tudnál-e nekem Budapesten egy jó éttermet ajánlani, kérdezi tőlem egy távoli ismerősöm, nem, sajnos nem tudnék, válaszolom, amire egy komoly adag értetlenkedés a viszontválasz, de hát miért, nem ismered a budapesti éttermeket? De, azokat még csak-csak, a problémám az, hogy téged nem ismerlek. Ajánlani ugyanis csak úgy lenne értelme, ha ismerném az illető ízlését, elvárásait, azt, hogy ő alapvetően miért is megy étterembe. Nagyon nagyok a különbségek, és biza itt is az van, hogy amitől az egyik ember beájul attól a másik el. Éppen ezért szeretem én a szikár, tömör, száraz, tényekre koncentráló étteremajánlókat, és ezért lapoztam át ingerülten a Magyar Narancs "étel, hordó" rovatcímen futó, étteremajánlónak tűnő szépprózáin akkor, amikor még érdemesnek tartottam a lapot arra, hogy megvegyem és olvassam. Találomra belelapoztam egy régebbi példányba:
A tepertőt (850 Ft) kiállíthatnák a szentendrei skanzenben, s a szilvás-szarvasgombás libamell (3300 Ft) is nagyfokú kreativitásról tesz tanúbizonyságot, olyan mint az erdőtűz: egyszerre ropog és omlik.
Olyan, mint az erdőtűz. Kösz, így már mindent tudok. What you see is what you get. Szereti ön az erdőtüzet? Hát a kiállítási tárgyakat? Ha igen, önre vár a Véndiák étterem!
Nos, mivel én kifejezetten az étel miatt megyek étterembe, a többi dolog szinte alig érdekel, így számomra azok a kalauzok, leírások, beszámolók az érdekesek, amelyekből az ételről tudok meg lényeges információkat. Mivel ebben a műfajban is vannak divatok, irányzatok, így nem árt, ha az a kalauz már indulásból tisztázza, hogy mi is az a keret, amelyikben ő az ajánlásait megteszi. A Michelin gájd és Gault&Millau ebből a szempontból már kellően bejáratott, ha azokból tájékozódom annyira nagyon nem tudok mellényúlni, viszont ezek a kalauzok eddig nem nagyon foglalkoztak Magyarországgal, illetve ha mégis, azt eléggé szűkre szabottan tették. Molnár B. Tamásnak hála a Gault&Millau lokalizált változata már igyekszik mélyebben meríteni, de ettől még lenne helye a lokálisabb jellegű kalauzoknak, étteremajánlóknak is.
No meg annak, hogy némiképp fejlődgessen a hazai gasztronómiai kultúra is, hiszen azzal is vannak bajok bőséggel. Ugyanaz a szubjektív megközelítés dominál a személyközi kapcsolatokban is, mint amit ez előbb idéztem a Narancsból. Ha például valaki étterembe hív, az szinte tipikusnak mondható módon a következőképpen teszi: -Gyere, menjünk a Bikmakk csárdába, mi már voltunk ott többször is és nagyon jónak találtuk. Amikor udvariasan hárítani próbálok jön a győzködés: de hát miért nem, mikor akkora adagok vannak, hogy még a kutyánkat is jól tartottuk a maradékból egy álló hétig? És így tovább. Az esetek egy jelentős részében még csak elképzelni sem tudják, hogy nekem mások a szempontjaim, mást keresek egy étteremben és ha nekem szeretnének kedveskedni a meghívással, akkor talán nem ártana, ha olyan helyre hívnának, amelyik nekem is tetszik. Sajnos a valamelyest objektív diskurzust itt is többnyire agyonvágja ez az érzelemorientálta megközelítés, az erdőtűz és társai, így igen jó eséllyel itt is kialakul a süketek párbeszéde: erdőtűz és skanzen, holott engem csak az érdekelne, hogy meg tudnak-e sütni egy szelet húst úgy, ahogyan azt én szeretem. What you see is what you get, nálam ez működik, és eddig egészen jól bevált, például még soha nem csalódtam olyan étteremben, ahol az étlapon kitüntetett helyen állt a "Pulyka gordon blue" (sic!) rizibizivel, eddig mindig beigazolódott, hogy nekem oda a lábamat se lett volna szabad betennem, még egy pohár hideg vízre sem.
Amitől - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - másnak minden további nélkül bizonyulhatott az a hely istencsászárnak, és én ezt nem is akarom tőle elvitatni, nekem már az is bőven elég lenne, ha lennének sűrűbben (nincsenek) olyan helyek, amelyek nekem is kedvemre valóak és a párbeszéd (a tágabb értelemben vett párbeszéd) a témában olyan lenne, amit én is értek és kedvvel követek. Kevesebb skanzen, kevesebb erdőtűz és kevesebb kamufotó.
