A napokban a székelyföldi inox-Krisztus kapcsán jutott eszembe kicsit belelapozni Mircea Eliade Kovácsok és alkimisták című könyvébe, nincs semmi komolyabb összefüggés, illetve ha van, akkor az csak annyi, hogy a fém, a fém létrehozása, a fémmel való foglalatosság az emberi civilizáció kora hajnali óráiban mennyi mítosszal, hiedelemmel, rítussal járt együtt. Csomó szertartás, többek között áldozatok bemutatása, konkrét vagy szimbolikus, esetleg behelyettesítő emberáldozat, rítusok egész sora. Ez mára zömmel elmúlt, a vas előállítása, a vassal történő foglalatoskodás mítikus aspektusai elillantak az idők során, illetve ma a tudomány nevű mítoszban hiszünk, abban, hogy egy CAD/CAM programmal megtervezzük a pléhkrisztust és egy CAD/CAM-kompatibilis géppel legyártjuk, majd elővesszük azt a másik mítoszt, mely szerint ha az így keletkezett szimbolikus tárgyat felrakjuk egy domb tetejére az sok-sok látogatót fog odavonzani és ettől a környéken élőknek az aktuális üdvösségtan szerint eljő a Szent Profit, tehát a mítoszok az idő múlásával nem szűnnek meg, csak átalakulnak.
Ez után a némileg megtévesztő bevezető után egy kortárs mítoszról szeretnék pár szót ejteni, illetve inkább arról a folyamatról, amelynek során ez a kortárs mítosz leomlani látszik. Arra gondolok, mely szerint annak, hogy minket, a társadalom legapróbb építőkockáit, azt a legendás "zemeberek"-et holmi mitikus lények vezetnének és ennek az egész folyamatnak lenne valami transzcendens, szakrális, mitikus jellege.
Folynak mostanság mifelénk ilyen mindenféle kisded viták arról, hogy hogyan, miként tudnánk mi, néhánymilliónyi statisztikai adat, lásd még: zemeberek itt és most illetve itt és majd egymással egy picivel harmonikusabban együtt élni, és van nekem egy olyan érzésem, hogy ennek a vitakezdeménynek egy elég erős hátramozdítója egy - ma még - erősen velünk élő, de egyúttal eléggé nyilvánvalóan döglődő mítoszunk, és akkor most szokás szerint egy illusztráció jön:
A HaHa tehát ott követte el a hibát, amikor az első – mint mondjuk, üdvözlendő – közös kis piknikjük után úgy döntöttek, Koppányékkal kéz a kézben állnak ki a nyilvánosság elé. Ha a döntésük indoklását nézzük, abban az a közkeletű és kártékony, amorális és szellemileg igénytelen vélekedés és attitűd köszön vissza, amelyen a választások előtt osztozott a Jobbik és az LMP, és a mai napig meghatározza a magyar sajtó legvagányabb zugait. Röviden, hogy minden politikus köcsög, amibe szinte minden esetben beleértendő az is, hogy mindenki ugyanannyira köcsög. Ebből pedig, úgy tűnik, az is következik, hogy aki nem politikus, hanem „civil”, az annyira nagyon rossz ember nem lehet, az a mi szövetségesünk. Bajnai ciki, olyan gazdag meg volt már kormányon meg libák, Heller Ágnes is ciki, mert izé, benne van ő is a brancsban, plusz az a papucs is előnytelenül állt neki. De ha a tök civil Pedofilok Ketrecgyártó Szakköre tüntet az emberi jogokért, ott a helyünk.
Most abba a szokásos utcába nem nagyon mennék bele, hogy nálunk szinte mániává vált a szalmabábú-gyártás, lám, a fenti blogposzt írója sem magával az indoklással száll vitába, holott még be is linkeli, hanem egy elegánsnak egyáltalán nem nevezhető szófordulattal ("abban az a közkeletű és kártékony, amorális és szellemileg igénytelen vélekedés és attitűd köszön vissza" - tehát értsd jól, olvasó, nem a konkrét állítással vitázik a blogger, hanem egy olyan, már az invokációban kellően leköpdösött vélekedéssel, ami neki a konkrét állításról az eszébe jut) gyárt egy szalmabábút, a szájába ad csúnya-csúnya mondanivalót, majd nagy elánnal le is győzi a saját szalmakreatúráját. Holott ha picit alaposabban megnézzük, akkor a szóban forgó indoklásban egyetlen, a fenti jeremiádához lazán kapcsolódó állítás van: "Az oktatáspolitikusok húzzák-tolják a rendszert, minden kiszámíthatatlan, és nem tesz lényeges különbséget, hogy éppen Hoffmann Rózsa, Balog Zoltán, Hiller István vagy Pokorni Zoltán kuszálja a szálakat." Nos, ettől az állítástól eljutni a "minden politikus köcsög"-vélekedésig, hát, mit mondjak, kell hozzá szalma bőséggel.
Viszont ha már lett ez a megmondás, akkor ebbe az utcába mégiscsak bemennék egy kicsit. Tennék egy óvatos próbálkozást arra, hogy a személyemet a blogger szalmabábúja helyébe varázsoljam, és elmondjam, hogy szerintem mit mondana az a szalmabábú, ha mondjuk nem búza- hanem rozsszalmával lenne tömve.
Lenne úgymond mifelénk egy közkeletű és kártékony, amorális és szellemileg igénytelen vélekedés és attitűd, mely szerint minden politikus köcsög, illetve nem csak szimplán köcsög, hanem mindegyik ugyanannyira köcsög. Nos, tény, hogy van ilyen vélekedés is, de ha egy kicsit is figyelmesebben nézzük, akkor láthatjuk, ez csupán egy érzelmi manifesztálódása egy vélekedés-változásnak, valami olyasmi, mint egy kiadós káromkodás akkor, amikor egy düledező-omladozó házban a fejünkre esik egy másfél kilós vakolatdarab. Mert lényegében véve itt is erről van szó. Valójában nem a politikusokra haragszunk, hanem magunkra. Faszért voltunk olyan hülyék, hogy elhittük azt a ránk oktrojált mítoszt, mely szerint a politikusság az nem pont egy ugyanolyan hivatás, munka, mint bármelyik másik, mint a gépészé, aki megtervezi és legyártja a poszt elején említett pléhkrisztust, hanem valami olyasmi, amiben, ami mögött lenne valami emelkedettebb dolog is, misztérium, szakralitás, és ezekből kifolyólag ethosz. Ezzel a köcsögözéssel önlábbal rúgjuk magunkat önseggbe amiért egyáltalán hagytuk magunkat átverni, hagytuk magunkat belerángatni és kihasználni egy hamis mítosz által, mely hamis mítosz arról szólt, hogy ezek az emberek, az Orbánok, a Gyurcsányok, a Mesterházyk, a Bajnaik, tehát a pártpolitikai rendszer jómunkásemberei valamiféle mitikus lények lennének leginkább azért, mert az ő munkájuk valami szakrálisan emelkedett izé lenne. Haragszunk, dühösek vagyunk magunkra, amiért hagytuk magunkat egymás ellen uszulni a vélt spirituális ikonjaink úgyszintén ránkotrojált rítusaiban.
Ez a "minden politikus köcsög" ennek a fájó felismerésnek az érzelemgenerálta kivetülése. Laza bazdmegelés, jelentése: hogy lehettem ilyen hülye?!?
A higgadtabb, racionálisabb történet, amit szalmabábúként a narancsblog szerzőjének elmesélni tudnék, ha mondjuk egyszer, kalandból engem ültetne a térdére az arról szólna, hogy apránként és némileg generációs törés mentén is de elkezdtünk leszámolni ezzel a hamis mítosszal. Nehézkesen, megcsúszásokkal, de azért elég határozottan kezdjük belátni, hogy a politikus a mi időnkben nem valamiféle félisten, vagy tán egészen az, nem egy olyan mitikus lény, a politika nem egy olyan szakrális tevékenység, amibe nekem, a mezei polgárnak, a "zemberek"-nek kutya kötelességem benne lenni és az elvárt rítusok szerint imádni és gyűlölni, hanem egy ugyanolyan szakma, jobb esetben hivatás, mint bármelyik másik. És itt jelenik meg a lényegi különbség: igen, ha így fogom fel, akkor már teljesen legitim az elkülönülés, a "mi" és az "ők" distinkció, és annak az állításnak is itt lesz értelme, hogy vannak szempontok, amelyek szerint az "ők" mind, egységesen ugyanolyanok.
Például ugyanúgy minden pártpolitikus a saját rendszere, a képviseleti demokrácián belüli pártpolitikai rendszer logikáját követi. Ez roppant egyszerű: van egy cél, aminél binárisabb célt elképzelni se nagyon lehet: el kell nyerni nullánál nagyobb számosságú mandátumot. Ez a játszma lényege, ez a pártpolitikusi alrendszerben a megszerezhető jutalom, ez az egész ténykedésnek a célja. Ismétlem, ennél binárisabb dolog a világon alig van: vagy meglesz az a mandátum, vagy nem. Nulla és egy. Egyszerű, mint a faék. A politikus tehát azért dolgozik, hogy nullánál magasabb értéket érjen el a játszma végén. És ebből a szempontból nincs semmi különbség köztük, mindegyikre ez vonatkozik és mindegyik ezt a célt követi. Mely célját úgy tudja elérni, hogy adott egy körülbelül nyolcmilliónyi szavazat és neki abból minél többet meg kell szereznie, azaz magát minél több embernek el kell adnia. Innen pedig tiszta marketing az egész, annyi benne a mitikus elem, mint a jégkrém-értékesítésben. A politikusnak meg kell tudnia saccolni, hogy mire lenne kereslet, fel kell tudnia mérni az igényeket és a saját portékáját olyanra kell tudnia formálnia, hogy az minimum legyen köszönő viszonyban az igényekkel. Ha ez megvan, akkor már csak annyi dolga maradt, hogy erről minket, a fogyasztókat is meggyőzze. Ehhez neki sokszor szerepet kell játszania, ami ritkán szól az őszinteségről, trükköznie kell, igyekeznie kell minden eszközzel elérni azt, hogy mi ne a konkurens, hanem az ő jégrémét vegyük meg. Hangsúlyozom: ez a rendszer logikája, és mivel a pártpolitikus a rendszer logikáját követi így semmi hamisság nincs abban, ha egy olyan megfigyelő, aki nem részese ennek a rendszernek kívülről azt mondja rájuk, hogy ti mind ugyanolyanok vagytok.
Az elkülönülés már az eltérő érdekek miatt is roppant fontos lenne, ugyanis aki nem pártpolitikus, vagy másmilyen módon nem közvetlenül érintett a pártpolitikai rendszer játszmáiban annak számára már egyáltalán nem bináris a játszma. Egy civilnek nem kell mandátumot szereznie, ő ugyanúgy tud élni, létezni, dolgozni a választás másnapján is, hiszen neki van más, van civil foglalkozása, ugye nomen est omen, ezért civil, és az ő életét, a személyes sorsát minden egyéb úgyszintén a politikusok által ránk erőltetett vélekedés ellenére alig, vagy egyáltalán nem befolyásolja az a bizonyos választás. Persze a látszat az, hogy befolyásolja, és egészen biztosan idehozná valaki a trafikok ügyét, azzal, hogy nem egy lófaszt, pedig valójában tényleg nem, hiszen a trafikok ügye is azt mutatja, hogy nem az a probléma, hogy a pártpolitikus hogyan dönt, mit ad el nekünk, hanem az, hogy hogyan dönthet, mit adhat el. Ma mi, civilek, úgyismint a "zemberek" ilyenek vagyunk, ennyi bennünk az igazságosság, a szolidaritás, hogy minden komolyabb következmény nélkül hagyjuk, hogy embertársainkkal időről időre kibasszanak, többnyire aljas érdekből elkövetve. És persze újfent megjegyezném, hogy ebben a kibaszósdiban is teljesen legitim egységes egészként kezelni a párpolitikusokat, hiszen ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy mindegyik ugyanezt teszi, ha hatalma és lehetősége van rá, csak hát ugye a saját szentjeinkről ezt hajlamosak vagyunk nem elismerni, holott.
A pártpolitikus tehát egy szakma művelője, aki saját magát adja el, és aki ezt a másiknál jobban, ügyesebben teszi, azé a jutalom. Nincsen ebben semmi mítosz, és ezt kéne végre elfogadni.
A civilekhez pedig ott kapcsolódik, hogy a pártpolitikusnak a civil a vevője. Van a civilnek egy darab szavazata, azzal fizet. És a dolog itt válik izgalmassá, itt válik érdekessé, ugyanis a civil nem afféle befőttesüvegbe zárt entitásként dönti el, hogy kinek adja ezt az egy darab szavazatát, hanem társas lényként. Olyanként, akire hat a többi civil is, és ez lenne az érdekes, ez a folyamat, tehát az, hogy hogyan hat egymásra a sok civil, hogyan alakulnak ki a közösségi vélekedések, hogyan lesz a játék végére a civilnek egy úgyszintén majdnem-bináris döntése, amivel - a nem túl nagy jelentőségét az eseménynek újfent kihangsúlyozva - kapcsolódni tud a pártpolitikusok rendszeréhez.
Ebben az értelemben pedig az elkülönülés, a "mi" és a "ti" közötti markáns határhúzás egyenesen elengedhetetlen, hiszen a pártpolitikai és a civil diskurzuskeret már pusztán az eltérő célérdekek miatt is nagyon különböző. A pártpolitikus célja a mandátumszerzés, míg a civil célja az, hogy az értékeink megváltozzanak és a pártpolitikusnak ne is legyen lehetősége bizonyos jellegű döntéseket meghoznia. A pártpolitikus szükségszerűen szerepet játszik, szükségszerűen őszintétlen, tessék megnézni Bajnait, ahogyan nyögvenyelős igyekezettel próbál egy olyan képet megalkottatni magáról, mely kép alapján a homo kádáricus - a hasonló a hasonlónak örül alapon - vevő lehetne rá. És ezzel nincs is nekem semmi bajom, ez van, őt ezért tartjuk, ezek annak a másik rendszernek a játékszabályai, hajrá, de ezen túl nekem se hozzá, se a játékához, se a céljaihoz semmi közöm. Persze ő azt szeretné, hogy legyen, hiszen kellek neki, mint vevő, és minden eszközzel megpróbál rávenni arra, hogy az ő szabályi szerint játsszak, és a diskurzusaimban az ő keretei között beszélgessek. Köszönöm, nem. Mások a céljaink. Én nem kihasználni, hanem megváltoztatni, befolyásolni szeretném a vélekedéseinket, az értékeinket, amiben engem nem nagyon köt semmiféle időről időre ismétlődő, számomra bináris kimenetelű esemény. Számomra a jutalom sokkal elvontabb és sokkal távlatibb: egy olyan ország, egy olyan társadalom, amelyikben azért jobb élni, nekem, vagy a gyerekeimnek, de még az is belefér, ha a gyerekeim gyerekeinek, mert egyetlen politikus sem hozhat olyan döntést, amivel súlyosan kibaszik emberek különböző csoportjaival. Valamint az is jutalom, ha sikerül legalább egy kicsit odahatnom, hogy ez a mi kisvilágunk legyen legalább valamelyest olyanabb, mint amilyennek én egy olyanabb világot elképzelek. Azt, hogy ez a világ konkrétan milyen legyen újfent a civilekkel beszélném át szívesebben, és itt is fontos az elkülönülés, az, hogy ezt a diskurzuskeretet ne befolyásolja politikus, hiszen amint már írtam eltérőek a céljaink, a politikus a kisvilág mindenkori állapotát kihasználva szeretné eladni magát, tehát neki csak marketingszempontból fontos a világ alakítása, és emiatt mindent el fog követni, hogy a vele egy diskurzuskeretbe belementek ne azt mondják, ne arról vitázzanak, ne azt ragozzák, hogy ki milyen világot szeretne, hanem igyekezzenek egymást is túllicitálva győzködni mindenkit arról, hogy a kedvenc politikusuk aktuális érdekeihez passzoló világ a világok legjobbika. Beáll a civil marketingesnek, de még inkább vigécnek a politikus boltjába, ez a kevert diskurzuskeret lényege.
Nem kell tehát félni ettől az elhatárolódástól, mert ez egy jó, egy értelmes, egy szükségszerű elhatárolódás. Leszámolás egy hamis mítosszal, annak a mítoszával, hogy egy teljesen hétköznapi szakma teljesen hétköznapi gyakorlói bírnának valamiféle szakralitással, és nekünk, hétköznapi Átlag Jánosoknak ezekben a szertartásokban morális kötelességünk lenne részt venni. Sőt, leszámolás azzal a mítosszal is, hogy az Átlag Jánosok kiválasztottjainak, a civil, az értelmiségi elitnek is kötelezően be kell tagozódnia abba a bizonyos szertartásba, hogy az értelmiségi elitnek az lenne a küldetése, a szent feladata, hogy az Átlag Jánosok számára elmagyarázza, hogy a világ az fillérre pont olyan, amilyennek az éppen aktuálisan szopott politikusa érdekei szerint lennie kell. Leszámolás kéne ezzel a hamis mítosszal, és belátása annak, hogy igenis van mi és ők, és ha ezt szem elől tévesztjük abból baj lesz, oda lesz például a civil hitelesség. Vissza kéne szerezni, nekünk, civileknek, elitnek, wannabe elitnek és nemelitnek együtt, figyelemmel persze arra is, hogy végső soron ezt mi, civilek kúrtuk el, együtt váltunk hiteltelenné, írja Lengyel László, és nagyon igaza van. Ők, az értelmiségi elit akkor, amikor nem azt mondták, nem úgy magyarázták számunkra a világot, ahogyan azt a legjobb tudásuk diktálta volna, hanem úgy, ahogyan a kedvenc pártpolitikusuk érdeke éppen megkövetelte és mi akkor, amikor ezt tőlük elfogadtuk, holott éreztük a súlyos, időnként egyenes botrányos hamisságot.
Igazat adok abban is Lengyel Lászlónak, hogy a párbeszéd az egyedüli reményünk. "Dialógus az elhagyott, sokszor becsapott társadalommal. Dialógus egymással". Igen. De. De ha ennek a dialógusnak a kereteit újfent a pártpolitikusok fogják meghatározni, uralni, akkor pontosan ugyanoda jutunk, ahol most is vagyunk. Meg kell húzni azt a választóvonalat, és valahol itt lenne a civilség definiálhatóságának a kulcsa is, civil az, aki leszámolt ezzel a bizonyos mítosszal és helyre rakta magában, hogy van, létezik és legitim módon létezik a "mi" és az "ők" elkülönülés, és persze ebben az elkülönülésben azt is tudja, hogy hol az ő helye. Ha ez megvan, indulhat a diskurzus. Például arról, hogy mit is kéne kezdenünk az oktatási rendszerünkkel. Meg arról, hogy a képzettség, a tudás szolgál-e és hogyan szociálpolitikai célokat. Lesz-e ettől több embernek jobb, élhetőbb, szerethetőbb, boldogabb az élete. Ilyesmikről. Csomó olyan dologról, amiről szó volt, hogy szó lesz, de mivel a diskurzuskereteink még mindig túlzottan pártpolitikus-konformak hiába volt szó arról, hogy ezekről a dolgokról kéne szavakat sűrűn ejteni, mi lett helyette? Nácizás, hülyézés, leugatás, szélsőjobbozás, bajnaizás, sorosbérencezés, minden, ami remekül mutat a pártpolitikai rendszer diskurzusaiban, de semmi helye, semmi értelme nincs egy civil diskurzuskeretben. Na, ezért kéne nem félnünk meghúzni azt a bizonyos határvonalat, és ha egy ideig köcsögöknek is mondjuk a pártpolitikusokat ez még belefér, az a lényeg, hogy idővel kerüljenek helyre a dolgok, fogadjuk el, hogy nincs mítosz, hanem szakma van, tehát se nem köcsögök, se nem félistenek, hanem tisztes szakmunkások. Ha meglesz ez az épeszűbb elvárásunk az irányukba, akkor ezzel szükségszerűen azt is el fogjuk érni, hogy ők olyan szerepeket játsszanak el, amelyek megfelelnek a mi szerepről alkotott vélekedéseinknek is, és akkor majd sokkal könnyebb lesz eldönteni, hogy melyik iparos portékájára leszünk vevők, ha már mindenáron vásárolni támad gusztusunk.
