Nehéz lenne vitatni, hogy a rendszerváltás utáni korszakunk egyik jól megfigyelhető értelmiségi szerepjátéka volt az, melynek során a szerepjátékos egy tetszőleges eseményt megvizsgált, majd miután úgy találta, hogy az esemény mutat analógiákat a nemzetiszocialista ideológiával az egyszerűség kedvéért nácinak minősítette azt, és igyekezett elérni, hogy a tetszőleges esemény tabuvá váljon, az összes körülményre tekintettel. Tehát ne csak mondjuk a kimondott, leírt szó, hanem aki kimondta, a hely, ahol leírták, aki elolvasta és nem az elvárt rituálét végezte el az olvasás után, és persze határ a csillagos ég, talán még a zöldségesre is kimondatott a tabu, aki az inkriminált gondolatot kimondónak félkiló cseresznyét adott el egy unalmas júniusi délelőttön. Az értelmiségi szerep gyakorlója pedig belepistult abba, hogy neki ez a tabusítás valamiféle küldetése lenne, morális kötelesség, a nácit tabusítani über alles, ahonnan nem is annyira nehéz eljutni oda, hogy a "mindenek előtt" helyét átvegye a "minden egyéb helyett".

Pech, hogy ez a tabusítás nem pont így működik, ezért úgyszintén pech (itt most ironizáltam), hogy az értelmiségi szerepjátékosok tabusító törekvése mára valamiféle kínos paródiává fajult, Pomádé király grasszál pucéron és lassan már csak ő maradt egyedül, így az sincs, akitől a figyelmeztetést várhatná, né, öreg, kopasz a segged, térjél már magadhoz. El van baszva, el lett baszva ez a tabusítás súlyosan, holott maga a dolog nem teljesen reménytelen, csak kicsit jobban át kellett volna gondolni, kicsit később kellett volna ráütni a rabbi tréfli (azaz: náci!) bélyegzőjét azokra a valamikre.  Sőt, szerintem egyáltalán nem kellett volna ráütni semmiféle bélyegzőt, mert az másra úgysem jó, mint arra, hogy utána ugyanazzal a mozdulattal a "tabu!" is rákerüljön. És ha rákerült, azzal már tilos tovább foglalkozni, tehát a szimbólum alatt bátran el is veszhet a lényeg, hiszen az kinek fáj? Például nekem.

Kezdjük azzal, hogy így tabut csinálni nem tudunk. Az egy hosszú folyamat, és kell hozzá az, hogy a tapasztalás, a megfigyelés, tehát valamiféle megértés is közre hasson, például fel kellett ismerni azt, hogy a szexuális aktus és a terhesség között ok-okozati összefüggés van, és arra is rá kellett jönni, hogy ha Vértesszőlősi Sámuel a kedves mamával hetyeg annak is vannak súlyos melléktünetei. Nehéz azt gondolni, hogy ezek a szaporodással összefüggő tabuink ne évezredek, talán évtízezredek alatt alakultak volna ki, hanem mondjuk időszámításunk előtt 27 912-ben egy akkori értelmiségi kihirdette volna és azóta van. Inkább hiszem azt, hogy tabut kihirdetni nem lehet, tehát ennek következtében az értelmiségi szerep játszója sem alkalmas ilyesmire, de arra, hogy jelezze, miszerint tabura szükség lenne már nagyon is. Ráadásul ez a jelzés, a tabu igényélése nem is annyira reménytelen vállalkozás, hiszen gondoljunk bele, ma már nem feltétlenül kell tízezer évnek eltelnie ahhoz, hogy azokat az összefüggéseket feltárjuk és megértsük, amelyek a tabu létrejöttét indokolják.

És pont ez lenne a dolga annak, aki értelmiségi szerepet játszik. Tehát legyek jól megértve: nem a tabu kihirdetése, hanem az összefüggés feltárása, és a jelzés, hogy a talált dologra indokolt lenne egy tabu.

A nácizás pont ezt a feltárást, jelzést, elmagyarázást lehetetleníti el. A nácizó ugyanis nem egy összefüggésre, hanem egy analógiára alapozva mondana tabut: csúnya, tilos, és azért, mert mutat hasonlóságokat valami másik csúnya dologgal! Nem igazán lehet érteni, hogy akkor most konkrétan mire is mondanánk tabut? Náci, mert ha akarom, analógiásan ott van benne valamiféle führerprinzip? Na jó, de akkor mire mondjuk a tabut? Ne legyen benne führerprinzip? Ugyanaz president-prinzippel már mehet? "Világossá kell tenni, hogy milyen középosztályt akarunk. Népi gyökerű nemzeti középosztályt akarjunk." - írja Csurka egy elhíresült tanulmányában, és ő ettől már náci, hiszen a nemzetiszocialisták is valami ilyesmit akartak. Mintha nem találnánk tucatnyi másik példát arra, hogy más világmegváltók, más Csurkák pedig másmilyen közép-, vagy akármilyen osztályt szerettek volna, és mintha nem találnánk azok között az akarások között is jópár, finom szólva is meglehetősen érdekeset. Nem beszélve arról, hogy: és akkor mi van, ha valaki népi gyökerű, nemzeti középosztályt akar? Népi gyökerű, nemzeti középosztályt akarni egyenlő náci? Én speciel még csak azt se tudom megmondani, hogy mit is értek mindebből. Ha ilyen óhajtással találkoznék, akkor első dolgom lenne visszakérdezni: cukorral, tejjel? Másodikra pedig ezt: egészen pontosan mit is szeretnél te? Talán sok-sok kávézás során kiderülhetne, hogy valójában mit is szeretne.

Valamint talán az is, hogy hogyan szeretné azt elérni, és ez a "hogyan" a fontos szerintem. Ez az, ahol lehet és van is tér az értelmiségi szerep eljátszására, hiszen itt lehet arra rámutatni, hogy miért is lenne rossz egyik-másik "hogyan". Teszem fel: a sűrű kávézás során kiderülne, hogy Csurka a "népi gyökerű, nemzeti középosztály" létrejöttét imádkozással és böjtöléssel szeretné elérni. Lehet-e erre vállat vonni, hogy oké, hajrá, próbálkozz bátran? Szerintem lehet. De mi van akkor, ha Csurka mindezt "bármi áron" elérendőnek mondja, és ebbe a "bármi áron"-ba beleérti az erőszakot is? Első körben: a célt, a bármilyen célt elérni bármi áron, akár erőszakkal is náci-e? Oké, persze, analóg, hiszen a nácik is bátran éltek az erőszakkal, mint a cél érdekében legitim módon használható eszközzel, de miért pont őket választanánk ki? A tatárok például buksisimogatással és dorombkísérettel előadott mondókákkal érték el a céljaikat úgy nyolcszáz évvel ezelőtt? Ha mégsem, akkor Csurka miért náci, és miért nem inkább kutyafejű tatár?

Ha már tabu-jelölő fesztivált tartunk, akkor miért a náciságot és miért nem az erőszakot javasoljuk tabusítani?

Sokkal tisztább lenne a kép. Akarj, amit akarsz, mert azt nem tudom, hogy jó-e egyik, másik vagy harmadik akarás, de szólok, hogy a céljaidat bizonyos eszközökkel elérni tabu. A háború: tabunak jelölve. Az erőszak: tabunak jelölve. És én itt nem állnék meg, de nem is folytatnám olyan nagyon, ugyanis ezzel már túl is lépném azt a szerepet, aminek az eljátszására magamat alkalmasnak gondolom. A problémám az, hogy magamra nem tudok értelmiségiként gondolni, hanem csak olyanra, aki éppen ebben a pillanatban eljátszik egy értelmiségi szerepet. Utóbbi abból áll, hogy a magam kültelki erudíciójával és eszközeivel elmakogom, hogy lenne itt valami, ami nem nagyon felel meg az én olyan, amilyen, de mégiscsak az igazságról alkotott elképzelésemnek. Ennyi az, amit az én  szerepem elbír. Az értelmiségi dolga pedig az lenne, hogy szépen, türelmesen, érthetően, a visszacsatolásokra is figyelemmel elmagyarázza az összefüggéseket, elmagyarázza, hogy miért, milyen ok-okozati láncolatok miatt lenne helyes és indokolt ma a háborút, az erőszakot tabusításra javasolni. Nem mellékesen neki lennének erre eszközei is, nekem viszont nincs.

Jeleztem, hogy nem állnék meg, mert az a helyzet, hogy én mást is javasolnék tabusítani. Az erőszakon túl javasolnám még azt is tabusítani, hogy minden ember egyenlő jogú és méltóságú. No meg hát nyilván, azt is, hogy minden ember: szabad. És persze még lennének ötleteim, de pont azért jeleztem, hogy annyira nem is folytatnám, mert ha úgy tennék, akkor már túlterjeszkednék a szerepemen, amire ugye: se-se. Azt gondolom, hogy ha a "náci"-tabu helyett az általam javasoltakat javasolnánk tabusítnai, akkor értelmét vesztené a nácizás is, hiszen nem az lenne az érdekes, hogy valaki népi gyökerű, nemzeti középosztályt akar, hanem hogy hogyan. Azt is gondolom, hogy ha a "hogyan"-ra koncentrálnánk erősebben, akkor nem járnánk úgy, ahogyan a mesebeli okos juhász, aki hisztérikusan és babonásan félte a farkast, de annyira ám, hogy nem hogy háromszor, kiáltva, viccből, de még egyszer, suttogva se merte kiejteni a nevét, és akkor egy szép napon, amikor a folyóban fürdött egy golyóharapó hal leharapta a tökeit és elvérzett. A "farkas állat" az egy analógia, amire simán lehet ugyan tabut javasolni, és még az is belefér, hogy ez a tabu ideig óráig működik, de mi történik akkor, ha a farkas időközben kipusztul, miközben mi még mindig tőle rettegünk, rá figyelünk, őt próbáljuk meg tabusítani? Könnyen meglehet, hogy leharapják a tökeinket. Talán jobb lett volna a "farkas állat" helyett a harapásra figyelni? Talán.

Az uszuló új ordas eszmékben benne van az is, hogy újak. Talán annyira újak, hogy észre sem vesszük őket, amikor megjelennek és elkezdenek hízni, főleg akkor nem, ha a figyelmünket görcsösen a régi ordas eszmékre szegezzük, pláne, ha ez a szegezés már-már mániákus. A sikeresen tabuvá avanzsált tabu-jelöltek sokkal hatékonyabban védenek meg minket az új uszulóktól, hiszen ha a bármilyen akarás útjába oda tudjuk tolni könnyedén a tabut, mondjuk az erőszak tilalmának a tabuját, akkor olyan nagy baj már nem lehet. Persze kérdés az, hogy van-e nekünk közös akarásunk például arra, hogy az erőszakot, mint a cél elérésének oly sok időn keresztüli egyik legkézenfekvőbb eszközét elvessük, tabusítsuk. Kérdés az, hogy van-e akarásunk az egyenlőséget elfogadni. A szabadságot. A testvéri szellemet, a szolidaritást. Nem tudom. De azt tudom, hogy boldogabb lennék, ha az értelmiségünk, pláne az értelmiségi elitünk arról beszélne, arról győzködne, hogy miért is lenne az jó, ha ezek a dolgok idővel ugyanolyan erős tabuvá válnának, mint az ölés tilalma. Hangsúly a "miért"-en. A magyarázáson. Nagy kockázatot nem igazán látok, hiszen szemmel láthatóan a szinte permanens nácizástól se lett jobb (rosszabb talán lett), így akár abba is lehetne hagyni végre. Legalább a nagyüzemit.