Olvasgatom a pulyáinkról szóló legfrissebb tanulmánykötetet, a Magyar Ifjúság 2012 címűt. Olvasom, persze bizalmatlanul, mert hát ugye ezekkel szemben nekem bizalmatlannak kéne lennem, amit némileg megnehezít az, hogy akik engem erre a bizalmatlanságra felszólítanak azokban sem nagyon bízok, szóval újfent ott vagyok, ahol a part szakad, le kell írnom, hogy sajnos nekem ezekről a kérdésekről nem lehet egy többé-kevésbé tisztességes véleményem, pont a bizalmatlanság miatt. Ez egy súlyos csapdahelyzet. Tudom magamról, hogy nincs annyi tudásom, és persze nagyon nem mellékesen annyi ráfordítható erőforrásom sem, amire hagyatkozva magam nézhetnék a dolgok mélyére. Talán annyi még lenne, hogy ha magyarázzák és jól magyarázzák, akkor megértem, de ehhez meg kéne a bizalom, kéne bíznom abban, hogy aki nagyon jól érti és nekem elmagyarázza az ezt a munkát az elvárható tisztességgel végzi, és ez a bizalom sajnos eléggé megkopott mára. Ez a se tudás, se bizalom, ez a nagyon súlyos csapdahelyzet.

Szóval olvasgatom, bizalmatlanul, azzal a meggyőződéssel, hogy nekem erről nem lehet érdemi, tisztességes véleményem, ismétlem, nem lehet, és ha nem lehet, akkor mit tehetnék, ezt a nemlétező véleményemet rögtön meg is osztom önökkel. Így megy ez.

Na jó, akkor nem a véleményemet és nem a tanulmánykötetről, hanem arról, ami ennek kapcsán többnyire az eszembe szok jutni. Az van ugyanis, hogy a tanulmány egyes megállapításai súlyosan egybeesnek a saját megfigyeléseimmel. Tudom, hogy ez eléggé kismintás, hiszen a szóban forgó sokaságból (15-29 éves fiatalok) nekem úgy alaposabban csak egy háromfős mintát sikerült megfigyelnem, kevésbé alaposan pedig azokat, akik ehhez a háromfős mintához többé-kevésbé közel kerültek, és persze azt is tudom, hogy a mintám minden, csak nem reprezentatív, tehát ha a kedves olvasó illegális túláltalánosításon kapna, akkor büntessen csak bátran a megvetésével, mert jó eséllyel igaza lesz. No, akkor a lényegre.

Valami olyas durcizást vélnék kiérezni a generációm kommentárjaiból, miszerint ezek a bides kölkek ívesen szarnak ránk, tesznek ők a mi harczainkra, arra, amit mi a világról gondolunk, olyannyira, hogy minket még csak végképp eltörölni se támad ingerenciájuk. Súlyos. Annyira langyik vagyunk, hogy se kiköpni, se lenyelni nem akarnak minket. Az évtizedes csatározásaink, a nagy demhedésünk országépítés-ügyileg, az élethalálharc-szerűen megélt, vélhetőleg hamis dichotómiáink a porontyainkban legfeljebb egy unott ásítást váltanak ki. Hogyan lehet ezt értelmezni? Úgy, hogy megmérettettünk és szánni valóan könnyűnek találtattattunk. Kizártuk magunkat a gyerekeink életéből, semmik vagyunk, egy amorf kupac, amit se érdeklődve felvenni, se undorral félrerúgni nem támad ingerük. Ha némi önbecsapást is vinni akarunk a dologba, akkor hülyíthetjük magunkat azzal, hogy mi lennénk Schrödinger kupaca, ülünk a nagy büdös szuperpozícióban, és várjuk nagy reménykedve, hogy a kölykeink egyszer csak ránk néznek, és ettől a ránézéstől eldől, hogy akkor most mik is vagyunk mi, mint kupac: szar vagy nutella. De minek az önbecsapás, hiszen láthatjuk, hogy a gyerekeink nem nagyon akarnak ránk nézni. Meguntak, nem érdekeljük őket.

Ami jogos és érthető reakció a részükről. Olyanok ők, mint az elvált szülők gyermekei. Abban nőttek fel, hogy a mama és a papa állandóan civakodtak, mely cicaharcra már akkor sem volt érdemes odafigyelni, amikor még legalább látszatra együtt volt a család, hát még akkor, amikor már a válást is kimondták. Ezt a példát mutattuk nekik, miközben a nevelésüket vagy elmulasztottuk, és ez talán még a jobbik eset, vagy úgy elbasztuk, hogy most csak győzzünk csodálkozni. És nem csak a családban, a gyerek elsődleges szocializációs terepén, hanem az iskolában is.

Mitől, miért érdeklődne például a fiatal a demokrácia iránt, mitől tartaná azt értékesnek, amikor az iskolában pont ennek az ellenkezőjére szocializálták? A demokrácia valahol ott kezdődne, hogy minden ember szabadnak születik és egyenlő jogai és méltósága van. Megfigyeléseim szerint a hazai közoktatásban már az iskolák kapujára is ki van írva, hogy na, ezt tessék sürgősen elfelejteni! Tessék a kis jobbágypalántát leadni a portán, aztán mi majd megedukáljuk jól, ehhez nálunk jobban senki sem ért, vitának helye nincs! Az iskoláinkban a tanár-gyerek viszony autoriter, félfeudális, vagy tán egészen az. Autoriter, feudális kutyából pedig nem lesz demokratikus szalonna.

A demokrácia másik lényege az, hogy nem az egy és örök igazságot kell megtalálnunk, hanem az igazság keresésének a körülményei kell igazságosak legyenek. A demokráciában nem az a lényeges, hogy a helyes megoldást megtaláljuk, hanem hogy az eljárás, amelynek során a megoldást keressük igazságos legyen. A közoktatás ezen is eltaknyol, hiszen az iskoláink szinte nyomokban sem tartalmaznak procedurális demokráciát.

Klasszikus szituáció: hív a tanár, hogy problémája lenne a gyerekemmel. Nagy kaland, nekem is, naponta. Ez lenne ugyanis a mi munkánk, hogy problémáink legyenek a gyerekeinkkel. Na jó, osszuk meg a problémáinkat, a kedves tanárnőnek mije van? Hát hogy a gyerek tiszteletlen! Ja, tudom, én ezért szeretem, tudnék mesélni, de inkább a kedves tanárnő mondja el, hogy miként. Visszabeszél!!! Ja, ez olyan, hál' Istennek. De hát hogy ezt így nem lehet!!! És így tovább, gondolom sok szülőtárs számára ismerős a szituáció. A dolog lényege körülbelül az, hogy a mi iskoláinkban a pedagógus egészen egyszerűen a szó bakteriológiai értelmében veszett lesz attól, ha a gyerek merészel neki ellentmondani. Bármiben. Ilyenkor előveszi a jó kis repressziót, az iskoláinkra olyannyira jellemző szimbolikus erőszakot, és onnan a gyereknek már annyi, sarokba van szorítva, vagy a teljes behódolás és önfeladás, vagy a klasszikus gyökerű vim vi repellere, a jogos védelem, ami aztán szükségszerűen adott és kapott sérülésekkel, sebekkel jár. 

A demokrácia további lényeges eleme a jól működő intézmények rendszere. Amelyek csak akkor tudnak jól működni, ha komolyan vesszük őket, bizalommal viseltetünk irántuk és igen, akkor, ha megadunk valamiféle tiszteletet is nekik. A pedagógus is elvárná ezt a tiszteletet, de ebben az a csalás, az az átverés, hogy ő nem a tanár, mint intézmény számára kérné ezt, hanem illeszkedve a közoktatás feudális jellegéhez a saját személye számára. Nem adja meg nekem a gyereke az elvárt tiszteletet, panaszkodik Margitka néni, és akkor most csak zárójelben jegyezném meg, hogy egy picit a faszomba már ezzel a mi iskoláinkban olyannyira megcsontosodott nénizéssel-bácsizással. Nem adja meg, nem adja meg, de hát hogyan is adná, hogyan is mondhatnám én a gyerekemnek azt, hogy pulya, tiszteld a Margitka nénit, amikor az a való, hogy én magam sem találok egy centi tisztelni valót sem benne? A tanárt, azt intézményt azt éppen lehetne tisztelni, de amikor azt látom, hogy azt sem Margitka néni sem az iskola egy csöppet sem tiszteli, akkor hogyan is kérhetném, hogyan is szólíthatnám fel a gyerekemet erre a tisztelésre?

Mivel találkozik tehát a porontyunk az iskolában, ezen a szocializációja szempontjából oly fontos terepen?

Azzal, hogy nincs egyenlőség. Legfeljebb csak a látszata, úgy tesznek, mintha. Azzal, hogy ennek következtében neki nem lehet, nem érdemes lennie önálló véleményének, mert azt úgysem mondhatja el, vagy ha elmondhatja, akkor nem képviselheti, nem tarthat ki mellette. Azzal, hogy az ügyeket informálisan, előle teljesen elzártan intézik, persze a látszatra itt is adnak, eljátszatják a gyerekekkel a diákönkormányzat nevű paródiát. Azzal, hogy a konfliktusokat nem valamiféle igazságos eljárás révén intézik, hanem úgyszintén informálisan, a mindenkori Margitka néni a hatalmával visszaélve a szimbolikus erőszak segítségével ledorongolja, bele az agyagba azt a gyereket, akivel konfliktusa támadt. Behívatja a szülőt és a folyosó félhomályában civakodik vele egy sort. Végső esetben beülnek az igazgatói szobába, ahol is úgyszintén teljesen intranszparens módon folyik valami furcsa alkudozás, hiszen az igazgatónak egy a vágya, hogy a háta mögött tudja végre ezt az egész cicaharcot.

Így, ebben a közegben kéne hát a kölkünknek hozzászocializálódnia a demokráciához, internalizálja azt, hogy egyenlőek vagyunk, mindenkinek lehet a dolgokba beleszólása, hogy fontosak az intézményeink és fontos, hogy azokat respektáljuk, hogy hasonlóan fontos az, hogy a közös ügyeink vitele során igazságos, transzparens eljárások során szülessenek meg a döntések, és hogy a konfliktusainkat is formális, igazságos, átlátható eljárások során tisztázzuk. Esély erre közel semmi, tehát a gyerek azzal fog kijönni az iskolából, hogy se lehetősége, se értelme beleszólnia a köz ügyeibe, hogy az intézményeink szart se érnek, hogy a döntések úgyis mindig sunyiban születnek meg, hogy konfliktus esetén azt nem megoldani kell, hanem az elkerülésre, a kijátszásra kell berendezkedni, hogy a dolgok helyett bőven elég a dolgok látszata is. És akkor csodálkozunk, hogy fiatal felnőttként nem érdeklik a közügyek, nem akar részt venni abban, amiről mi azt hisszük, hogy a dolog, holott valójában csak a dolog látszata.

Nem nagyon tud semmi olyasmihez viszonyulni a gyerekünk, amiről mi azt gondoljuk, hogy pedig illene. Nem tud lelkesedni, nincsenek komolyabb álmai, ambíciói. Nem tud a közösséghez viszonyulni, sem a szűkebbhez sem a tágabbhoz. Nahát, a franc essen bele, és vajon miért? Nos, talán azért, mert nem hagytuk, hogy ennek az ízére maga leljen rá, hogy a hogyanját maga találja meg. Még azt se hagytuk, hogy a gyerekeink megtanuljanak ünnepelni. Nyomtuk le a torkukon ott is a dolog helyett a dolog látszatát. Beleparancsoltuk őket egy fekete-fehér szettbe (lányoknak szoknya!!! kö-te-le-ző!!!, harsogta Margitka néni, és hisztériás rohamot kapott, ha mert bárki is ellenkezni vele), mert mi úgy tudjuk, hogy az az ünneplő és ünnepelni csak úgy lehet, ha ötszáz egyenfehérfekete gyerek állja félkörben a pódiumot, ahol a Margitka néni által évről évre ugyanúgy instruált néhány peches gyerek ugyanazt a teljesen érdektelen, dögunalmas műsort évről évre előadja, igazgató esetleg mond pár semmitmondó szót, himnusz, lehet elvonulni. És akkor ezen események során kellett volna a gyerekeinkben kialakuljon valamiféle viszonyulás a közhöz, ébredjen valamiféle érzelmecske a legnagyobb köz, a nemzet iránt.  

Ma sajnos az lenne egy kisebbfajta csoda, ha a gyerekeink nem pont úgy reagálnának, ahogyan. Az ignoranciájuknak az okát pedig nem is nagyon kell keresi, ott egy tükör, tessék belenézni és már meg is van a felelős. Igen, mi, az ostobán civakodó, válófélben vagy már elvált állapotban leledző szülők vagyunk a hibásak. Azzal, amit tettünk és azzal, amit elmulasztottunk megtenni. Azzal, hogy a dolgok látszatának az erőltetésével el is vettük a gyerekeink kedvét attól, hogy magát a dolgot keressék. Az őszintétlenségünkkel, azzal, hogy miközben tudjuk, vagy legalábbis illő lenne tudnunk, hogy mi magunk sem értjük azt, ami az átmenettel a nyakunkba szakadt, de nagy pofával hazudunk, hatalmas arccal úgy teszünk, mint akik nagyon is értik. Azzal, hogy a keresésünkben nem mertünk őszinték lenni a világ számunkra talán legfontosabb embereivel, a saját gyerekeinkkel. Azzal, hogy nem mertük, nem volt bátorságunk azt mondani nekik, hogy mi sem tudunk egy csomó dolgot, hogy nekünk is több a kérdésünk, mint a válaszunk, és ezért szépreményű kisdedem tekintsük egymást inkább partnernek és keressük együtt azokat a válaszokat. 

Megmérettettünk a gyerekeink által és légneműeknek találtattunk. Érzésem szerint okkal és jogosan. Elbasztuk, és most már csak az a kérdés, hogy mi lesz az unokáinkkal. Hogy ki bírja-e ez a korosztály saját magát a hajától fogva emelni az általunk is létrehozott mocsárból. 

Hogy vajon idővel megbocsájtják-e mindazt, amit ellenük vétkeztünk.