A recept: végy tíz deka párizsit és két zsömlét, add egy lehetőleg több generációsan is kiváló agitprop káder kezébe, és magyarázd el neki a dresszírozás nem túl összetett metodikáját: ha a sajtómunkás legyárt egy jó toposzt akkor füttyent, behív lábhoz, buksit megsimogat, öt deka párizsit plusz egy zsemlét odadob és biztatóan felmutatja a maradékot. Pici korbács is kell, de azt mostanság nem nagyon érdemes suhogtatni, éppen csak annyira, hogy azok a bizonyos háromperhármas reflexek ne kopjanak ki teljesen a kultúránkból. Ha ez megvan, akkor helyezz el pár másik agitprop kádert olyan, függetlennek látszó helyekre, amelyekkel szemben ma még esetleg akad némi közbizalom és add nekik feladatául azt, hogy érje el, miszerint ezek a függetlennek tűnő véleményátjátszó-állomások a sajtómunkásokkal legyártatott toposzokat terjesszék. Tuti recept, hiszen egy idő után a dolog önjáróvá válik, a függetlennek látszó helyek is elkezdik gyártani a toposzokat, amelyeket a sajtómunkások lelkesen átvesznek, olyan ez, mint a hadiipar, ha úgy komolyabban beindul: bárki gyártson bármit is az a végén úgyis olyasmi lesz, ami a frontra kell.
Ma az látszik, hogy az ország egy nem túl nagy, de annál nagyhangúbb része langyosháborúban áll egymással, nem is tudom milyen gúnyos jelzőt lehetne találni erre az ostobaságra, ami mostanság mifelénk zajlik. Mert ha legalább tényleg gyepálnák egymást, de nem, itt még a hangemberkedést is csak langyos üzemmódban űzik, uzsonnaszünetben megdobálják jól egymást toposzokkal, de ebédkor már nem, mert akkorra már visszavonulnak a sajátjaik közé a hősök, bezsebelni a diadal jutalmát és építeni a csapatszellemet. Kicsit olyan ez, mint egy nagyon elbaszott gengszter-vígjáték: a keresztapák katonái matracra vonulnak és makkos puskákkal lövik egymást, majd jön Rumcájsz és mindenkit kizavar a jicsini erdőből.
Zajlik tehát ez a langyosháború, készülnek a föld-levegő, vállról indítható toposzok és lövi egymást az ország nem túl nagy, ámde annál hangosabb része. Legyen bármiről is szó, menten ott terem néhány egységnyi langyiharcos és sorozza egymást toposzokkal. "Magyarország jobban teljesít!", durrant az egyik, "nem-megszorítás megszorítás!", pukizza vissza a másik, "igazi reform!", durrr, "látszatintézkedés!", redurr. A toposzokkal harcolás egyik igen kellemetlen mellékhatása, hogy megképezi azt a látszatot, mely szerint pofonegyszerű problémáink lennének, egyszavas, elméletben könnyen megoldható ügyek, és ezt sajnos nagyon sokan el is hiszik. Az érthető és belátható, hogy a bonyolult, összetett és sokszor nehezen átlátható valóság dichotómmá hazudása kinek az elsődleges érdeke (szavazz rám és minden jólesz!), de talán az is belátható, hogy ez a leegyszerűsítő szemlélet, amely az életünket toposzokkal megvívható langyiháborúnak igyekszik láttatni azért is veszélyes, mert ezt a szemléletet aztán viszi is magával a polgár haza, magánhasználatra. Hazaviszi és elkezdi kiterjesztve is alkalmazni, hiszen ha országos ügyekben bevethető, akkor miért is ne működne a sufniban is? Így fogja aztán a hétköznapjainkat, az elvileg magánügyeinket is uralni az a szemlélet, hogy elég kilőnünk egymásra pár közepes hatótávolságú toposzt és már meg is oldódik minden.
Holott ha az ember elkezd tényleg utána menni bárminek is, vagy ha egyszerűen csak nyitott szemmel jár rádöbbenhetne arra, hogy a dolgok többnyire pont az apró részleteken múlnak. Idézném József Attilát, naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani, idézném, mert találó, viszont látom, hogy valami Géfodor is idézi, de majd pont hagyni fogom, hogy egy toposzharcos elvegye tőlem József Attilát, szóval akkor mégiscsak idéztem, mert tényleg találó.
Olvasom a toposzt, tönkretették a magyar oktatást, plusz az ilyenkor szokásos kísérőket, kisunikum, nagy sör, szóval olvasom, és mellette persze olvasom a gyufagyújtók kifakadásait is, és azt látom, mert egészen egyszerűen nem tudok mást látni, hogy ez egy roppant bonyolult, nagyon nehezen átlátható dolog, és hogy itt a jóisten se tudna egyszerű megoldást találni. Talán pont azért, mert nincs is. A toposzokkal ellentétben ugyanis itt mintha inkább ilyen apró problémák sokaságának lenne egy csúnya eredője, mely iránya csak akkor bírna módosulni, ha az apró problémák is oldódnának megfelé. De az apró problémák sajnos csak nagyon lassan szoktak megoldódni, sokszor olyan lassan, hogy mire öt megoldódna addigra hat másik képződik helyettük.
Kis emberi gyarlóságok, például. Sokszor tapasztalom a magam munkája során azt, hogy küldök egy e-mailt, és vagy nincs rá semmi reagálás, vagy az elküldéstől számított öt percen belül csörög a telefon. Megkaptam a méljét, no, akkor beszéljük meg, azt írta, hogy... Na de a fene enné meg, az e-mail az nem egy trendi csengőhang a mobiltelefonhoz, én pont azért választottam ezt a kommunikációs formát, mert több szempontból is hatékonyabb, praktikusabb mint a telefon, hiszen már eleve arra késztet az írásbeliség, hogy átgondoljam a problémámat, érthető formába öntsem, plusz ugye a levéllel a címzett is akkor foglalkozik, amikor ideje és kapacitása van rá, és nem akkor, amikor csörög, no meg nem utolsó sorban egy jó bizalomépítő eszköz is, hiszen ott marad leírva minden, sokkal kisebb az esélye annak, hogy a kommunikáló felek mint ahogyan az a beszédnél elő-előfordul később "másként emlékezzenek" bizonyos részletekre. Apróság, önmagában véve talán szóra sem érdemes, de ezek sajnos összegyűlnek. Jön hozzá egy másik apróság is, például a teljesen értelmetlenül ronggyá frusztrált munkahelyi légkör. Kiléptem, inkább éhen döglök, de én nem bírom tovább elviselni ezeket a szarrá frusztrált klimaxos irodapicsákat, ahogy egész nap másból se állnak ki, csak az ajvékolásból, a rinyálásból és a pletykálkodásból, fakad ki egy ismerősöm, és mit lehet erre mondani? Apróság, ne törődjünk vele? Szinte naponta futok bele olyan alkalmazottba, aki a frusztráltsága miatt a lehető legdurvábban szarozza a munkahelyét kívülállóknak, és az interakció 90%-a erre megy el. Nézi az ember a főnököt egy másik helyen, és nem érti, hogy miért is ő lett a főnök ha csupa olyan személyes tulajdonsága van, amelyek totálisan alkalmatlanná teszik őt a vezetésre.
És így tovább, nekem lassan már padlásnyi gyűjteményem van az ilyen apróságokból, olyasmik, amelyekről a nagy toposzháborúban még csak beszélni sem érdemes, meg persze nem is nagyon lehet, de ahányszor az ember elkezd kicsit is mélyebbre ásni mindig arra jut, hogy ezek az apróságok a valódi okai annak, hogy ha közösen kéne bármit is csinálnunk azt csak rosszul tudjuk. Nagyon alacsony hatékonysággal, megkérdőjelezhető minőségben. Ezen változtatni pedig csak úgy lehetne, ha türelmesen, sort sor alá araszolva beazonosítgatnánk ezeket az apróságokat és megnéznénk, hogy vajon ezek az okok nem-e egyúttal okozatok is, és ha azt találjuk, hogy de, akkor az is világos, hogy az eredeti okkal kéne kezdeni valamit. Nekem például feltűnt, hogy az e-mailre nem válaszoló partnereim azért viselkednek így, mert egészen egyszerűen funkcionális analfabéták. Képtelenek írott szöveget érteni, vagy ilyent alkotni és ezt szégyellik. Erre pedig ha van is megoldás, az is csak évtizedes távlatban működik. De még csak keresni se lehet ezeket a megoldásokat, hiszen az emberek nálunk a toposzágyúhoz vannak szokva, durrbele, utána egy kis szőnyegbombázás és másnapra már minden rendben is lesz. Ez megy nagyban és sok helyen ugyanez megy kicsiben is. A munkára, a sok-sok napi apró gyufagyújtogatásra már se erő, se kedv de motiváció sem marad. Minek baszakszol te gyufagyújtogatással, gyere, itt az új toposz, "legyen világosság!", gyere, és segíts, lőjük fel az égre, hagyd azt a hülye gyufát másra, lőjük fel, utána pedig mérjük meg az eget és bólintsunk. Mit lehet erre mondani? Fusson, ki merre lát, kérjen valahol menedékjogot, mondja el, hogy egy toposzháború-sújtotta övezetből pattant meg és ha visszaküldenék veszélybe kerülne a józan esze, akkor meg már inkább a halál.
