Nem bízunk egymásban, nem bízunk az intézményeinkben, miközben egy olyan rendszertől várnánk el, hogy jól működjön nálunk amelyik nagyon erősen alapoz a bizalomra és miközben minden bajunk instant megoldását az intézményeinktől várjuk el. Szakadtam szét a röhögéstől, amikor azt láttam, hogy még a drogkereskedő is nyilvánvalóan állami feladatnak tudja csak elképzelni a beetetéshez szükséges kommunikációs kampányt.
Ehhez kellene egy erős kampány ezekben az országokban, ami nyilván állami feladat lenne, megismertetni az agrárgazdaság egyik vezető termékének titulált pálinkát.
Nyilvánvalóan. És ez így megy ebben az országban, kicsiben és nagyban egyaránt, várjuk az életünk jobbrafordulását, de azt, amitől bekövetkezhetne elutasítjuk. Azzal vagyunk, hogy bizalmatlannak lenni jobb, mint bízni, mert előbbiből nem származhat kárunk, míg utóbbiból nagyon is. Arról szeretnék most pár szót írni, hogy ez miért súlyos tévedés, hogy miért is baszunk rá a bizalmatlanságra is, hosszabbacska távon.
Azt már többen is körüljárták, hogy miben is áll ez a nagyfokú bizalmatlanságunk és arra is próbáltak válaszokat keresni, hogy a gazdasági fejlődésünknek miért és hogyan tud gátja lenni a bizalomhiány, én most egy kicsit más megközelítésből nézném, abból, hogy milyen károkat tud okozni az, ha abban nem bízok, hogy egy embertársam ugyanolyan felelős lény, ugyanúgy jót akar, mint én.
Az van ugyanis, hogy amikor valamiféle interakcióba bonyolódunk egy másik emberrel igyekezni fogunk magunkban okát adni az ő viselkedésének. Szeretünk szép, kerek történetekben gondolkodni, egyrészt, másrészt meg azt is érdemes belátni, hogy ezen a vélhetőleg atavisztikus szokásunkon egy régebbi időben akár az életünk is múlhatott. Ránéztünk a másikra és megpróbáltuk megtippelni, hogy miért viselkedik úgy, ahogyan, leginkább azért, hogy a mi válaszviselkedésünket is adekvát módon építhessük fel. Ma se nagyon van ez másként, többnyire nem is tudatosul bennünk, amikor az attribúció eszközével élünk. Pedig ha néha tudatosulna beláthatnánk, hogy milyen súlyos hibákat tudunk az attribúció, a másik viselkedésének az értelmezése során véteni, még azokkal szemben is, akikben amúgy megbíznánk. Például adott egy tipikus élethelyzet: elkésik egy partnerem egy velem megbeszélt találkozójáról. Miért tette ezt velem, mi lehet ennek az oka? Hajlamosak vagyunk az okot a személyiségében keresni, azért késett el, mert egy pontatlan ember, mert nem szeret/tisztel engem, mert nem vagyok számára fontos, hasonlók. Ezzel szemben ha mi késünk el akkor azt már sokkal inkább a körülményekkel fogjuk magyarázni, azért, mert dugó volt az autópályán, mert alig találtam parkolót, meg különben is, minden hülye feltartott, a lényeg, hogy ha mi hibázunk azt a körülményekkel magyarázzuk, míg ha a másik, azt a személyiségjegyeivel.
Ebben az a legveszélyesebb, hogy ez nagyon könnyen el tud indítani egy bizalomerodálódási folyamatot. Most akkor képzeljük el mivé fajulhat ez olyankor, amikor már eleve alig, vagy semmi bizalom sem volt a felek között.
Az öngerjesztő folyamat a következőképpen néz ki: bizalmatlan vagyok, azaz nem azt gondolom el, hogy az interakcióban részt vevő hozzám hasonlóan jó szándékú, hanem azt, hogy ártani akar nekem. Nyilván, a válaszreakciómat ehhez képest fogom összeállítani, és jó eséllyel ez a válasz ellenséges lesz. A partnerem nem fogja érteni ezt, így hozzálát ő is okát adni a viselkedésemnek és elköveti ugyanazt a hibát, amit én magam is elkövettem: azt fogja feltételezni rólam, hogy tisztességtelenek a szándékaim, mi mást feltétezhetne, hiszen ő azzal van, hogy ő semmiféle okot nem adott nekem a viselkedésével erre az ellenségességre, és persze emiatt szinte biztos, hogy a viszontválasza úgyszintén ellenséges lesz. Na, innen jön a spirál, hiszen felkerült a szemünkre egy szűrő, az egyre nagyobb fokú bizalmatlanság szűrője, és azon keresztül már a partnerünk minden egyes megnyilvánulását ellenünk irányulónak, egyre súlyosabban ellenségesnek, és persze ránk nézve súlyosan veszedelmesnek fogjuk értékelni, természetesen a válaszreakcióinkat ehhez igazítjuk, kis idő, és olyan értelmetlenül fogjuk gyűlölni egymást, hogy arra már szavak sincsenek. No és nem mellékesen rettegni is fogunk egymástól, a félelem pedig sokszor ösztönöz agresszióra, és akár odáig is eljuthatunk, hogy mi leszünk azok, akik először nyúlnak az erőszak eszközéhez, megelőző csapás, mondjuk, és Isten áldását kérjük a nemes harczunkhoz.
Valami ilyesmit látni ma Magyarországon. Kicsiben, nagyban, ami a csövön kifér. Kölcsönösen körbeféljük egymást, és egy idő után már azt sem tudjuk, hogy miért, már nem is emlékszünk a kezdetekre, ez az egymás reciprok és körkörös rettegése mintegy a kultúránk részévé válik, átörökítődik és az újabb generációk már csak annyit fognak tudni, hogy félni kell, mert azok a mi ellenségeink. A bizalomhiány így fog generációsan is fennmaradni, hiszen ha már eleve ellenségemnek látom a honfitársamat, akkor jóhogy minden egyes megnyilvánulását ellenségesnek fogok értelmezni. Igen, már megint ez a fránya Horthy Miklós. Meg a nácikok. Azt mondja a harvardi történész, a nevét is vállalva, hogy:
Akik szobrot állítanak Horthy Miklósnak, azt a logikát követik, mely szerint az ország vezetőinek nincs felelősségük. Horthy felelőssége az, hogy Magyarország tönkrement: egy vesztes háborúba vezette a nemzetet. Rossz döntéseket hozott, aztán ebek harmincadjára hagyta a magyarokat és amikor minden elveszett, kivándorolt. Akik szobrot állítanak neki, ezt ünneplik.
Helyben vagyunk. A jónevű Mestyán Ádám harvardi történész mit tesz? Nem fogadja el a viselkedés okának azt, amit a szobrot állítók mondanak, hanem keres egy szükségszerűen ellenséges okot és arra jut, hogy valójában azért. Azon töprengek, hogy ha fordított lenne a helyzet, akkor vajon miként gondolkodna ez a harvardi történész. Ha teszem fel ő buzi lenne, és fontosnak tartaná, hogy ő is végimasérozzék a Budapest Pride-on. Mit mondana ő, miért teszi ezt? Valami olyasmit, hogy ő az elfogadás, a szexuális orientáció tolerálása, a jogegyenlőség és efféle, alapvetően pozitív dolgokért vállalta fel a szóban forgó aktust. Mit mondanának a szoboravatók? Valami olyasmit, hogy a felvonulók tönkre akarják tenni a magyar nemzetet, de leginkább az egész emberiséget, hogy fel szándékoznak számolni a kereszténység egyik bázisát, a családot, és egyéb negatív motivációk miatt, azért. A kölcsönös bizalmatlanság megszülte újból a kölcsönös gyűlöletet, lehet tehát bátran egymásra acsarkodni, és akkor mi van?
És akkor mi van? Mit oldunk meg vele? Lesz ettől a tengermély bizalmatlanságtól, ettől a sistergő gyűlölettől, egymás páni körbefélésétől bármi is megoldódva? Ha nem, akkor talán nem lenne már itt az ideje apránként abbahagyni? Mondjuk nem arra figyelve, hogy ki és mikor kezdte el, hanem inkább arra, hogy ki hagyja abba. No meg arra is, hogy ki találja meg azt az elitünket, aki jól és hihetően el tudja nekünk magyarázni, segíteni tud minket abban, hogy hogyan kell ezt az abbahagyást csinálni, hiszen talán mondanom sem kell, de erre is vannak módszerek. Még az se lepne meg nagyon, ha kiderülne, hogy ilyeneket akár még a Harvardon is tanítanak.