Elgondolkodtató előadása volt Nemes Orsolyának a TedxYouth@Budapest-en. Tudom, tudom: hosszú, mi meg rohanunk, de annyira, hogy alig marad, mert alig hagyunk magunknak időt másra, mint a rezsicsökkentés jellegű üzenetek értelmezésére és befogadására.

Szóval a lényeg, hogy itt toporog a kapuban az a korosztály, amelyik számára már nem, vagy éppen csak alig adatott meg, hogy beleszippantsanak a létező szocializmus műbőrkalapszagú levegőjébe. Még lényegebb, hogy ők a mi gyerekeink. A "mi" alatt azokat értem, akik a rendszerváltás környékén toporogtak. Amikor a munka hadának a lépte már egy kicsit másként dobogott, már akinek, ugye, de most nem a nómenklatúráról és a kontraszelektált kádári elit generációs önátmentéséről szeretnék beszélni, vagy ha mégis, akkor csak érintőlegesen. Ma pedig a mi gyerekeink állnak rá lassan a futószalagra. Érdemes figyelni rájuk, megpróbálni érteni a problémáikat, mert ha nem fogjuk érteni, akkor pillanatok alatt kívül rekedhetünk az életükön, ami talán senki számára se lenne jó.

Az a jó az öregedésben, hogy az ember számára bizonyos statisztikai adatok az idő könyörtelen telése miatt sokkal többet jelentenek, mint puszta számok. Felidéződnek emlékek, személyes élmény a "hogy volt akkor", és így talán a megértés is könnyebben fog menni. Lássuk előbb a számokat.

Nagyot változott a 25 évesek világa mára. Hosszú-hosszú éveken keresztül tűnt minden változatlannak, érdemes megnézni például azt, hogy 1920-ban a 20-24 éves nőknek csak a 0,3%-a rendelkezett valamiféle felsőfokú végzettséggel, és ez az 1970-es évekig így is maradt. Ötven év változatlanság után, pont az én generációm születése környékén hirtelen elkezdett egy kicsit minden más lenni, ez a stabil 0,3% például a tízszeresére nőtt, majd a rendszerváltás évére a hússzorosára. 1990-ben már az említett korosztálybeli nők 6,8%-a rendelkezett valamiféle felsőfokú oklevéllel. Ez az arány 2011-re 12,6%-ra nőtt. Ugyanez a folyamat a 25-29 éves nők között így nézett ki: 1920-ban 0,4%, 1970-ben 6,7%, a rendszerváltás környékén, 1990-ben 15,7%, 2011-ben pedig 35,3%.

A valamilyen felsőfokú oklevéllel rendelkező nők aránya a megfelelő korúak százalékában

Érdemes arra is vetni egy pillantást, hogy mekkorát változott a házasodási szokás az elmúlt 25 év során. 1990-ben a 15-19 éves korosztály 6,6%-a házasságban élt, ezzel szemben 2011-ben ugyanennek a korosztálynak már csak a 0,4%-a. Még karakteresebb a visszaesés a 20-24 évesek között, hiszen itt az 1990-es 39,2% csökkent le 3,8%-ra. Még nagyobb a változás, ha csak a nőket nézzük: 1990-ben a 15-19 éves nők 12,5%-a házasságban élt (férfiak között ez az arány 0,5%!), míg 2011-re ez szépen kiegyenlítődött, ekkor már a nőknek is csak a 0,6%-a él házasságban. És akkor álljanak még itt a 20-24 éves nők mutatói is: 1990-ben 61,5%-uk házas, ezzel szemben 2011-ben már csak az 5,8%-uk.

Bizony, 1990 még egy erősen "férfias" korszak volt, és ezt ne úgy tessék érteni, hogy akkor mi, férfiak még férfiak voltunk, kemény macsók, akik a vasectómiánkat is ambulánsan végeztettük majd a műtét után hazakocogtunk, nem, ez a férfiasság leginkább a hatalomról szólt, a dominanciáról, arról, hogy a korabeli vélekedések leginkább egy hegemón maszkulinitásnak kedveztek, így az általunk eltanult szerepmodellek is jó eséllyel ehhez igazodtak. Ezt a férfiúi hatalmi viszonyt az alapvető intézményeink is erősen támogatták, egyik ilyen intézmény a patriarchális család, a másik pedig az állam.

Amikor tehát mi voltunk azok, akik betoporogtunk a munka mezejére, akkor ott egy kemény, férfias világ fogadott minket. Ez egyrészt nyilvánvalóvá vált a célokban, hiszen az elérendők is javarészt a hegemón maszkulinitás szimbólumai voltak, ház, autó, és még egy kis dologi ez meg az, amivel a státuszunk jól reprezentálható. Másrészt pedig a viszonyulásokban: amire Nemes Orsolya rácsodálkozott az számunkra inkább triviális volt: a partneri viszonyok helyett erősen hierarchizált, hatalmi viszonyok jellemezték a munkahelyi struktúrákat. Ráadásul mindezt sújtotta még az is, hogy az eleve félfeudális beállítódásunkat a létező szocializmus nem éppen szabadságbarát jellege mondjuk úgy finoman, hogy konzerválta. Ne feledjük, mindezt egy olyan nép esetében, akiknél a középkor végén arányaiban ötször annyi volt a nemes és ötödannyi a szabad polgár, mint a franciáknál. 

Most pedig, amikor már a mi gyerekeink, pláne a mi lányaink kezdik meg az életük kenyérkereső szakaszát nekik ezekkel a viszonyokkal kell megbirkózniuk. Igen ám, de ők már egy nagyon más élethelyzetben nőttek fel, a szocializációjukra igen nagy hatással volt a mindenféle médiumból szinte észrevétlenül is rájuk csurgó kultúra, így számukra már nem csak a család, a közvetlen környezet nyújthatott mintákat, szerepmodelleket, hanem például az amerikai sorozatok, vagy filmek. A hegemón maszkulinitás fontos támasza, a család befolyása is csekély, hiszen hozzánk képest ennek a korosztálynak már csak elenyésző hányada él a mienkéhez hasonló, intézményes párkapcsolatban. Oda a hegemónia, hiszen egy laza párkapcsolatból, egy minden formalitást nélkülöző együttélésből bármikor ki lehet lépni, ha azzal elégedetlenek és teljesen hétköznapi dolog pár napon belül új párkapcsolatot létesíteni. Gondolom könnyen belátható, ha egy ilyen fiatal, pláne egy nő a munkahelyén is leginkább a partneri viszonyt keresi és a hatalmitól irtózik. 

Valamint a hatalmi viszonyok megjelenési formáitól, plusz azoktól az anomáliáktól, amit ezek ma okoznak.

Olyan ez sokszor, hogy ugyanazt nézik a felek, de nem ugyanazt látják. A gyerekeink munkába állnak és persze a hierarchia alsó fokain kezdik. Aztán figyelgetnek és jönnek sorra a nemértések. Nem értik, hogy az én korosztályomhoz tartozó főnökök miért is döntenek olyan rettenetesen nehezen. Hát persze, hogy nem értik, hiszen valószínűleg ők azzal vannak, hogy ők hogyan élnek meg egy-egy döntési folyamatot, de a mi korosztályunk közben meg teljesen másként. Nálunk ugye a vezetés totális, mi nem operatív vezetők vagyunk, hanem törzsfőnökök, de még inkább falkavezérek. Nekünk fogalmilag sem szabad hibáznunk, hiszen egy alfahím nem hibázhat, mert akkor az onnantól már nem is alfahím többé. Márpedig ha azzal vagyunk, hogy a döntésünk élethalál kérdése, akkor igen könnyen eljutunk egy olyan állapotba, amikor már nem is nagyon merünk dönteni, pláne úgy dönteni, hogy annak az esetleges hibás voltára egy alárendeltünk is rájöhet.

De ugyanígy számunkra szinte teljesen elképzelhetetlen a partneri viszony is, hiszen a mintáink egyértelműek: a rangban magasabb a mester, afféle kisebb istenség, aki kinyilatkoztat, és a beosztott a tanuló, aki áhítattal lesi a mester minden szavát és közben röstelli, amiért a Nagy Embernek ilyen kis légypiszokkal kell bíbelődnie, amilyen szerény személye. Innen aztán már pillanatok alatt össze is áll a hibás személyészlelés: a korosztályombeli főnök egy keményen hierarchizált viszonyt lát, azt tapasztalja, hogy ez a fiatalka, pláne ha nő az illető milyen egy fafejű ember, milyen nehezen lehet megtanítani arra, hogy hogyan kell a dolgokat csinálni, ezzel szemben a fiatal azt látja, hogy itt ez a munkatársam, itt ez a partnerem, és ha megveszek se bírom vele megértetni, hogy hogyan lehetne a dolgot jobban csinálni. Ennek pedig igen sokszor az lesz a következménye, hogy a dolgok nagyon rosszul csinálódnak, többnyire nincs hatékonyság, amit azzal pótolnak, hogy a munkaidőt kiterjesztik a szabadidőre is, persze ezt nem hivatalosan, így a többletmunkáért sem szabadidő, sem többletjövedelem nem jár. Ezen pedig a korosztályom szerint kiakadni nem szabad, hiszen mi még azzal vagyunk, hogy a viszonyainkat átjárja a hegemón maszkulinitás, a munkahelyet bármi áron meg kell tartani, felmondani akkor se szabad, ha fát vágnak a hátunkon (lásd még a családi kapcsolatokat is). Nyilván, ez a viszonyulás is megszüli a maga kizsákmányolóit, hiszen ahogyan egy patriarchális családból nem nagyon léphetett ki egy nő régebben, még akkor sem, ha az sokszor már a puszta életben maradása miatt lett volna szükséges, ugyanúgy a munkaadók is rájöttek, hogy kihasználhatják ezt a berögzült lojalitást, és effektíve is darabolhatják azt a tűzifát a munkavállaló hátán.  

Áll megint egymással szemben a két korosztály, és az egyik ezt látja bele a helyzetbe, a másik azt. Mi azzal vagyunk, hogy az alkalmazott nem egy piaci szereplő, aki eladta a munkaerejét, hanem egy kóbor állatnak látjuk, olyannak, akinek nincs falkája, és akit a kellő behódolás után mintegy nagy kegyesen befogadtunk a sajátunkba. A törzsfőnöki, az alfahími tekintélyünket érezzük kikezdve, ha az a hálátlan rohadék alkalmazott fel merészel mondani. Halálosan meg vagyunk sértődve és persze nem is értjük, hiszen mi azzal vagyunk, hogy befogadtuk a falkába, tanítgattuk, nevelgettük, türelemmel viseltettünk a sorozatos értetlenkedései előtt, és akkor tessék, ez a hála.

Itt vannak ezek a furcsa fiatalok, és tessék, hát nem merészelnek mást keresni a munkában, mint amit szerintünk keresniük kéne! Ők már nem csak eszköznek tekintik a munkát, amivel a státuszjavak megszerezhetőek, hanem célnak is, egyféle életcélnak, ahol az örömöket, a jutalmakat maga a munka végzése adja, és emiatt merészelik az érdekes, értelmes munkákat keresni, illetve érthető módon kapnak agyrémet a favágás-jellegű munkáktól, és ez az agyrém még inkább megérthető akkor, ha ők nagyon jól látják, hogy az ilyen csuklózásjellegű munkák teljesen fölöslegesek, hogy ez minden további nélkül egy pici igyekezettel elkerülhető lenne. Látják, hogy lehetne sokkal hatékonyabban is dolgozni, és pont emiatt fájlalják nagyon, hogy alapvetően a semmiért kell feláldozzák a számukra roppant fontos szabadidejüket. Ha pedig a számokat is megnézik, akkor az is őket igazolja vissza, hiszen látni, hogy a magyarok időben nagyon sokat dolgoznak, de ez pont a hatékonysági kihívások miatt nem nagyon hoz meg egy vitán felüli anyagi jólétet, és az is látszik, hogy nemzetközi összevetésben is milyen kevés a szabadidőnk. Ami fontos lenne, hiszen annak során tudnánk egy kicsivel többet együtt lenni, közösségként is létezni. 

Hát, így állunk. Nekünk még csak egy kicsit volt más a munkába állás, mint ahogyan azt a szüleink megélték, de a gyerekeink számára elég nagyot változott a világ. Meggyengült a hagyományos, a patriarchális család, ami szükségszerűen gyengíti a hegemón maszkulintást, egyre több a nő a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között, ráadásul azt is látni, hogy az állam, a másik olyan intézmény, amelyik komoly támogatója a férfiuralomnak úgyszintén gyengül, amire sokan felkapják a fejüket, de nem kéne, hiszen azt is látni, hogy pont a szóban forgó ifjú korosztály az, amelyiket nem is igazán érdekli az állam, és nekik még akadnak is eszközeik arra, hogy az állami beavatkozási kísérleteket hatástalanítsák. Mi pedig jól tesszük, ha figyelünk. Persze ez nem lesz könnyű, hiszen ötvenévesen az ember nehezen értékeli át a hiedelmeit, a rögzüléseit, de attól tartok, hogy ha mi nem fogjuk tudni elfogadni a gyerekeink javaslatát arra, hogy egymást inkább partnerként kezeljük, akkor ennek lehet egy olyan következménye is, hogy ránk unnak és egy idő után már ők sem fognak törekedni ennek a partnerségnek a megteremtésében, és egyáltalán nem lepne meg, ha újabb húsz év múlva az derülne ki, hogy ezt bizony nem ők, hanem mi szívtuk meg jobban.