A balliberális véleménycsinálók egyik - érzésem szerint talán legsúlyosabb - hibás megközelítéséről szeretnék pár sort írni. Igen, lehet köpni, már megint balliberálisozok, de hát mi a fenét tehetnék? Őket ismerem, róluk tudok mit mondani, szemben másokkal, akiket nem ismerek, amitől persze tudnék róluk is mondani dolgokat, mert mifelénk nem ám egy annyira komoly elvárás az, hogy csak olyasmiről beszéljünk, amiről némi ismeretünk is van, szóval tudni tudnék, de azt egyrészt már elmondtam, másrészt meg mondják azt mások ezerrel, tehát hiány nem fog keletkezni.

A hibás megközelítés lényege: a balliberális véleménycsinálók úgy tesznek, mint ha lennének dolgok, és nekik semmi más feladatuk nem lenne, mint ezen dolgok felmutatása és a dolgok tisztelésének a kikövetelése. A probléma abból keletkezik, hogy mindenkit ellenségüknek tekintenek, akik fel merik vetni, hogy azok a bizonyos dolgok sajnos nem "van"-nak. Elvileg ez nem kéne probléma legyen, de mégis az, mert a balliberális véleménycsinálók egy logikai bukfenccel ezen ellenségeikre rá is sütik, hogy a "van" tagadásával egyúttal a "legyen"-t is tagadják, tehát még kiengesztelhetetlenebbül fogják gyűlölni azt a gaz ellenséget, hiszen az nem csak hogy tagadja a céljaikat, hanem ugye aki ennyire tagadja az már inkább egyenesen a célok ellen van, és akkor már rá is lehet sütni egy laza mozdulattal, hogy az ellencélok mellett. Mit érnek el ezzel? Azt, hogy saját kezűleg gyártanak maguknak egy csomó ellenséget, jobbára teljesen szükségtelenül.

A balliberális oldalon azt hiszik, hogy a magyar társadalom olyan államot szeretne, amelyikben a gazdaság szereplőire van hagyva a gazdasági fejlődés. Olyan államot, amelyik a társadalom értékeibe és normáiba nem akar belepofázni, hanem csak a plurális kereteket akarja megteremteni és őrködni az esélyegyenlőségen. Azt hiszik, hogy ezt a mi társadalmunkat zömmel olyan emberek alkotják, akik számára bizonyos értékek roppant fontosak, mondjuk olyasmik, mint a szabadság, a szolidaritás, az igazságosság. A balliberális oldalon permanensen úgy ment a stratégiaalkotás (már ugye amennyire egyáltalán alkottak ők stratégiákat), hogy ahhoz kiindulási alapul egy olyan társadalmat vettek, amilyennek annak szerintük lenniük kéne. Összekeverték a "van"-t a "legyen"-el, és talán még ma sem értik, hogy miért nem működött a dolog. 

Ezzel szemben a "van" az nagyon úgy tűnik, hogy egészen másról szól. Például szabadság helyett nagyon sokan inkább valami külső autoritás érzelmi alapú elfogadását igénylik. A jeffersoni gondolattal szemben inkább az alávetettség és irányítottság biztonságát keresik a szabadság egyéni felelősségével és az azzal együtt járó szükségszerű kockázatviseléssel szemben. Sokuk számára egyenesen zavaró az értékek pluralizmusa, ők igenis azt várják el az államtól, hogy az nevezze meg a követendő értékeket és normákat, sőt, még ennél többet is elvárnak, azt, hogy az állam hatalmi eszközzel iparkodjék kikényszeríteni ezen értékek és normák követését. És persze elvárják, hogy az állam ígérjen jólétet, és ehhez ne habozzék szükség esetén megregulázni a gazdasági szereplőket.

Szolidárisak nem vagyunk és az igazságosság-narratívánk is arról szól, hogy mások legyenek mindig igazságosak velünk, de mi hadd ne legyünk már hülyék.

Ezzel a helyzettel kéne tudni kezdeni valamit. Azt láttuk, hogy a balliberális kormányok alatt olyan sokkal közelebb nem jutottunk a "legyen"-hez, aminek oka számos, de legalább hál'istennek nyoma sincs annak, hogy a balliberális oldal keresné ezeket az okokat. Ezen számos okokat nekem végigvenni se kedvem se tudásom, a lényeg az, hogy a balliberális oldallal szemben a jobboldal az, amelyik sokkal jobban megértette ezt a "van"-t és sokkal hihetőbb, elfogadhatóbb válaszokat tudott adni, persze más kérdés, hogy ezek a válaszok vajon fognak-e működni is, gyanús, hogy nem, de ez mire kiderül elhussant újabb tizenöt-húsz évünk jó kedvvel, bőséggel.

Amire nekem igényem lenne az egy olyan balliberális stratégia, amelyik üzembiztosan tesz különbséget a "van" és a "legyen" között és képes olyan jövőképet, olyan víziókat összeállítani, amelyek egyrészt arról szólnak, hogy hogyan legyen az a bizonyos "legyen", másrészt pedig arról, hogy ezekkel a víziókkal, jövőképekkel lehessen érzelmileg is azonosulni. A belátás kéne, annak a felfogása, hogy nem leugatni kell mindenkit, aki a "legyen"-t másként képzeli el, hanem sok-sok türelemmel, kellő alázattal és talán némi bölcsességgel iparkodni meggyőzni őt arról, hogy a balliberálisok "legyen"-je egy jobb "legyen". És persze idő, mert sajnos felejteni kéne, az meg nem megy mindig olyan könnyen. Elfelejteni Gyurcsányt, Kókát, a kakaóbiztos számítógépeket, a rengeteg elvtelenséggel kompenzált tehetségtelenséget, azt, hogy a balliberálisoknak még az sem jött össze, ami Orbánnak igen: a kormányzás hiányosságait médiapolitizálással elleplezni.

Tudom, hogy ez egy roppant nehéz ügy, mert van egy csomó strukturálisnak tűnő akadálya mindennek, és persze azt is tudom, hogy jó eséllyel az én igényem rétegigény, amire talán pártot már nem is nagyon lehetne alapozni, de mondjuk valamiféle civil ezt meg azt talán. Mindezt csak azért írtam le, hogy érthető legyen, miszerint nem ellenük, hanem értük haragszom. Nem, nem Gyurcsányért és még csak nem is Kókáért, hanem azokért a polgártársaimért, akik számára hozzám hasonlóan fontosak a baloldali és a liberális értékek, és akikkel én szívesen közösséget vállalnék a jövőben is, de csak akkor, ha belátjuk, hogy sajnos tévedtünk, a "van" az sajnos nincs és a "legyen"-ért másként, másmilyen módszerekkel lenne értelme küzdenünk.