Azzal kezdődött, hogy szétbaszták a magyar pékáruipart.
Kezdetben vala a pékség, ahol többnyire egy pék (az régen egy szakma volt) pár segítővel pogácsát sütött, amit a felesége a pékség elejében kialakított boltban eladott. Kicsi, egyszerű, közérthető történet: egyik magyar pogácsát süt a másik magyarnak, aki nem csak az alapanyagot fizeti meg, hanem a pék és pereputtya munkáját is. Sok kis ember, kis pénzek, kis hasznok, kis életpályák.
Persze mindig akad, akinek ennél több kell. Egy pék megfigyelte azt a furcsaságot, hogy az emberek nem szeretnek dolgozni. Erre a megfigyelésre üzletet alapozott: ne a pék dagassza-kelessze a pogácsát, mert az macerás, hanem csinálják meg ezt a fázist egy nagyüzemben, fagyasszák le a nyers terméket, vigye ki egy hűtőkocsi a pékhez, aki egy erre számára átadott látványsütőben (látni lehet a sütőt, tehát látvány!) szakszerűen megsüti. Ez már egy picit bonyolultabb történet: egyik magyar pogácsát süt a másik magyarnak, aki nem csak az alapanyagot fizeti meg, hanem a látványpék munkáját , valamint a pogácsagyáros profitját is.
A történet addig-addig kerekedik, amíg abból a leglényegesebb elem a profit lesz. Ez alá rendelik a minőséget, a tésztagyár munkásainak a bérét, a látványpéknek nagy kegyesen átengedett munkadíjat, mindent. A profit célja a még több profit, és ezt a mi államunk a "Gazdag Gazdagabb, A Szegény Szegényebb Lesz" társadalomfejlesztési programjában igen szép összeggel támogatja:
Azért támogatja, mert:
Az év legnagyobb magyar élelmiszer-ipari beruházásaként értékelte a Fornetti új, kiskunfélegyházi üzemét a vidékfejlesztési miniszter. Fazekas Sándor szerint a cég jó példa a magyar élelmiszerexportra, mert termékeik több mint 20 országba jutnak el.
Nos, ez a szép magyar sikertörténet furcsa ívet domborított a napokban. A cég tulajdonosa lazán megvonta a vállát, ebben a kis kurvaországban egy magyar tőkésnek ennyi a mozgástere, tehát nincs mit tenni, fogta magát és eladta az egész hóbelevancot egy svájci multinak, hadd növelje ő tovább, mert növekedni muszáj. A svájci óriás állítólag 18 milliárdot dobott az élelmes pékünknek, nem mondom, hogy aprópénz, de ha a cég globális bevételét nézem (1076 milliárd forint) akkor mégiscsak mondom.
A történet tehát felvette azt a vicces árnyalatot, amit sok ehhez hasonló történet is felvett: egyik magyar pogácsát süt a másik magyarnak, aki nem csak az alapanyagot fizeti meg, hanem az immáron üzemi munkássá és bolti eladóvá szublimálódott pékek annyi, amennyi munkabérét és a svájci cég profitját.
A sok kis ember, a kis pénzek, a kis hasznok, a kis életpályák pedig mentek a levesbe. Amint hogy a pék szakma is. A pogácsáról nem beszélnék, én roppantul utálom bármelyik mélyfagyasztós-gyári pogácsát, de hát ez magánügy, viszont az, hogy már megint a globális tőke járt jól talán nem.