Hajnali négykor békésen aludtam, a mocsadék kutyákon és pár rohadt inszomniás kakason túl nem verte fel semmi zaj az utcánkat.
Délelőtt kilenckor (fővárosiaknak: kora reggel) sem verték a zajt az utcánkban. A szomszéd utcát sem zajgatták. A főtéren, nevezzük annak, hiszen oda lett kúrva egy zsebkendőnyi csenevész zöldfelület közepére valami izé, szobor, térplasztika, nem értek hozzá, szóval egy olyan tárgy, amitől a libalegelő főtér lesz, tehát a főtéren is néma csend. Az egész falu egy tömény hallgatás, nincs légkalapács, nincs flex, nincs egy szem büdöslábú melós sem, aki képtelen megérteni, hogy a mi komfortzónánk mennyire erogén, hogy azt hajnali kalapálással nem illik izgatni, mert sorozatban eldurranunk. Az egész faluban kibaszottul nincs semmi, húszévenként kijön egy gép, mókol valamit, lesz kétszáz méter aszfaltút, aztán újabb húsz évre kuss. Itt csend van.
Egyrészt, elméleti: ki adott erre engedélyt?
Másrészt, praktikus: mi lenne, ha cserélnénk? Idejön a budai polgár, élvezi, hogy húszévenkét egyszer van kalapálás, akkor is csak pár napig, mi meg megyünk oda, élvezni a zajt. Meg ami azzal jár. Például a villamost. A cserét paritásos alapon gondoltam, hiszen a csend a lényeg: egy lakás - egy lakás. Darab-darab, mert mi adjuk a csendet.
Szóval ki adott arra engedélyt, hogy a centrumban és a centrumhoz közel állandóan kopácsoljanak, építsenek, metrót, villamost, járdát, aluljárót, akadálymentesített sípályát, bálnát, rendőrszékházat, ebjóléti tereket, és így tovább, miközben a félperiférián lelöknek két billencsnyi zúzott követ, amit ha a lakosok beletaposnak a sárba lesz útjuk, a periférián pedig egészen konkrétan lófaszt se? Erre ki adott engedélyt? Mert én nem. Ez nekem ugyanis nem érdekem. Az lenne az érdekem, hogy a 90-10-0 leosztás helyett valami legalább látszatra is tisztességesebb legyen. Azt szeretném, hogy amikor a faluközeli nagyvárosban már elkészült a tizenkettedik szökőkút is, már megépült azon a kibaszott fél négyzetkilométeres körön belül a nyolcadik "közösségi ház" is, amikor a papoknak már odabasztunk százmilliót arra, hogy két csuprot meg három papírt évente húsz érdeklődőnek méltó körülmények között megmutathassanak, nos, ilyenkor talán már lehetne oda is csurrantani valamit, ahol húsz éve nem verte már fel kalapálás zaja a hajnali szendergőt.
Ez a lakosságcsere talán megoldaná ezt is. Ugyanis az a helyzet, hogy mi, akik itt élünk ívesen le vagyunk szarva, ugyanis zömmel nyugdíjból, kis fizetésekből, alamizsnából élünk, tehát nincs vagyonunk, nincs semmiféle komolyabb státuszunk, nincs érdekérvényesítő képességünk. Persze, igen, itt is lakik néhány lokális elitszerűség, de azokat már tökéletesen individualizálta a rendszer: kerítés, két méteres, azon belül pöpec dácsa, reggel be autóba, irány a belvárosi hivatal vagy a cég telephelye, este haza, neki aztán nem kell semmi olyan firlefranc, hogy út (mit tesz isten, az mégis lett, az egész faluban ha építenek húszévente kétszáz méter utat az valahogyan mindig a dácsák környékére épül), járda, főtér, tömegközlekedés, bolt, ezek számára nem is léteznek. Többször is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a vidéki városi elit nem engedte a tinédzser gyerekét tömegközlekedni, mert az az ő tudatában valami sötét és alantas hely. Nehéz itt változást elérni.
Talán ha a budai polgár kipróbálná, hogy milyen az, amikor egy kilométert kell gyalogolni járda és út nélkül, nyáron porban, télen sárban, hogy milyen az, amikor a kisbótban lehet választani egyből, hogy veszed vagy nem veszed, amikor tömegközlekedve nem hogy Budapestet, de még a közeli várost is problémás elérni, amikor nincs a településen hivatal, nem lehet ügyet intézni és az alkoholon, hígítón és mindenféle szintetikus szarokon túl semmi más érdemi szórakozási lehetőség nincs, nos, ha ezt a budai polgár is kipróbálná, akkor könnyen meglehet, hogy szíves-örömest rohanna haza hallgatni a sínkopácsolást az épülő villamosjárat alatt.
És miután boldogan hazament lehet, hogy elgondolkodna azon a 90-10-0 leosztáson is, mert akkor talán már át tudná érezni azok helyzetét is, akik a tízet kapják. A nullához ne közelítsünk, az még az olyanok számára is rettenet, akik a tíz százalékot kapó helyekről jönnek.
Milyen szerencse, hogy mindez csak fikció, vicc, miközben a dolgok mennek a maguk szokványos útján, a budai polgár háborog, hogy az a rohadék melós miért nem inkább a déli negyven fokban dolgozik, ebből újságcikk lesz, az illetékesek elnézést kérnek (tőlem mikor?), a budai polgár pedig továbbra is köpködni fog ránk, akik itt ülünk a félperiférián a tökig érő csendben, mert miattunk, büdöslábú melósok miatt nem száguld az ország szekere.
