Megszoktuk a Rendet. Az olyant, amilyent, de mégiscsak Rendet. Megszoktuk, hogy a problémáknak van megoldása, illetve hogy még éppen hihetően meggyőznek minket arról, hogy megoldódott a probléma. A Rend az egy furcsa dolog, ugyanis önmagában véve nincs, azt létre kell hozni, meg kell konstruálni. Az Európai Uniót (lánykori nevén: Németország) a bürokratikus Rend szeretete jellemzi, szabályok, rendeletek, szép, könnyen bürokratizálható ügymenet, és ennek folyományaként a rajongás azért, hogy minden életjelenséget hivatali ügyként kezeljenek.
Ez működik mindaddig, amíg az élet, amíg az emberek hajlandóak a pozitív, a bürokratikus Rendhez igazodni. Illetve a hajlandóság még nem elég, mert hiába lenne meg a szándék az igazodáshoz, ha nincs meg a lehetőség. Ha nagyon sok olyan ember kerül egy adott társadalomban olyan helyzetbe, hogy a fennálló Rend szerint már képtelen az érdekét érvényesíteni, akkor új utakat fog keresni. Ezt a Rend fenntartói a szokványos eljárásoktól való deviáns eltérésnek élik meg és újabb szabályok megalkotásával igyekeznek a felborulni látszó Rendet helyrehozni. Mi pedig, akik megszoktuk a Rendet egyre ingerültebben toporgunk, hogy csináljanak már az illetékesek valamit, hozzanak még szigorúbb normákat és legyen végre megint Rend, a kutyaúristenit neki!
A gond csak az, hogy így nem lesz ebből rend, mert nem is lehet.
Jelenleg a Rend látszatát igyekeznek a hatalmak fenntartani, egyre nehezebben és egyre súlyosabb kockázatok árán. Nem azt látni, hogy a problémák megoldódnának, hanem inkább azt, hogy a kommunikáció elrejti a probléma megoldatlanságát. Például azzal, hogy időről időre átnevezi. Egyszer Szaddámnak hívják, majd táliboknak, de hívták már PFSZ-nek is, hogy aztán ugyanazt nevezhessük Al-Kaidának, manapság pedig ISIS-nek. A probléma marad, a név változik, hurrá. Aztán ugye a nyugati érdekeknek megfelelő afrikai és közel-keleti rezsimek összeomlását elnevezte Arab tavasznak, hadd higgye el a sok buta fiatal, hogy hozzá is eljövend a nyugati értelemben vett, és onnantól jó lesz neki is.
Az emberek pedig, ahogyan az törvényszerű, egy idő után ráuntak arra, hogy ebben a Rendben ők semmit nem tudnak elérni, és elindultak egy alternatív úton. Ez aztán okozott egy csomó újabb problémát, és mivel első körben nem a Rend fenntartóinak az országában ezért szokás szerint a kis és szegény államokat a nagyok magukra hagyták, de előtte még a fejükre olvasták a Rendet: tessetek a Dublini akármi szerint, három példányban, iktatva! És Jürgen tapsolt nekik, ami természetes is, hiszen neki a vérében van, hogy problémát megoldani három példányban, iktatva kell. Mivel ezek az amúgy is rohadék balkáni államok nem úgy jártak el, ahogyan a Rend őrzői szerint el kellett volna járniuk rendre megkapták a maguk kiátkozását.
Akik végső soron eleinte tették azt, ami a józan ész szerint tehető: egy nem szokványos, nem bürokratizálható jelenségre igyekeztek egy nem-bürokratikus választ adni. Magyarország ebben az esetben teljesen ésszerűen járt el, hiszen belátta, hogy a centrumországok által elvárt normákat követve a probléma nem kezelhető, és tette, ami a legésszerűbb: szemet hunyt és átengedett mindenkit. Aztán jött az, amikor az első fecskerajok megérkeztek a Rend letéteményeseihez is, és ez némileg megváltoztatta a hozzáállásukat, hogy finoman fogalmazzak.
Persze ennek sem az lett az eredménye, hogy belássák végre, miszerint ez a probléma nem kezelhető bürokratikus úton, így ha valaki ezt tényleg kezelni szeretné, akkor annak bizony politikai, súlyos politikai döntéseket kell meghoznia. Ezt érthető módon minden politikus kerüli, hiszen nem öngyilkosnak szegődött ő, hanem politikusnak, így maradt az, hogy a genya balkáni államokat presszionálták arra, hogy a meglévő, de a problémára megoldást nem adó normákat még erősebben tartsák be.
És Magyarország, mint egy jó hülye ebbe bele is állt.
A probléma a mi szemszögünkből megoldódni látszik (bár ma még nem olvastam híreket), de jó lenne odafigyelni arra, hogy ez mivel jár, milyen mellékhatásai lehetnek a kezelésnek.
Ott, ahol az állam külföldi nyomásra egy, a saját hatáskörébe nem tartozó problémát kényszerűségből normatív eszközökkel is kezelni igyekszik ott nem jó polgárnak lenni, hiszen félő, hogy ezekből a kezelésekből idővel rendszer lesz, és mi van akkor, ha egyszer én kerülök a kerítés rossz oldalára? Ha egy hatalom szinte kontroll nélkül használhatja a köz intézményeit idegen politikai akarások érdekében, akkor ott nagyon kell az embernek igyekeznie, hogy le ne csússzon a depriváltak osztályába, mert könnyen kaphat egy kerítést ő is.
De nem jó élni egy olyan országban sem, ahol az embereket ahhoz szocializáltak, hogy a problémák mindig megoldhatóak, és már nem is igazán tudják ezek az emberek elképzelni sem azt, hogy valami egészen egyszerűen csak van, lett, létezik, velünk él és mi vele kényszerülünk élni, és nincs megoldás, hanem új viszonyulások lesznek csupán. Nyilván, egy, a permanens progresszió hazugságában élő világban eretnekség felvetni azt, hogy a problémák időnként nem megoldhatóak, így marad az önbecsapás, no meg a keserű önmegcsalattatás.
Nem jó élni egy olyan országban, ahol a polgártársaim zöme olyan élethelyzetben kényszerül tengődni, amilyenből nagyon, de nagyon könnyű gyűlölni. Szinte pillanatok alatt bárkiből ellenség képezhető, és mindez nem is fog megváltozni mindaddig, amíg az élethelyzet nem javul érdemben minél több ember számára. Ehhez viszont a világrendszer meghatározó alakítóinak kéne úgyszintén öngyilkossággal felérő politikai döntéseket hozni, nyilván, ehelyett könnyebb és jobb nekik ujjal mutogatni ránk és a rezidenseikkel Hitler-bajszot rajzoltatni Orbán fényképére.
Bosszantó látni azt, amikor az elitünk úgyszintén még csak szólni sem akar a problémáról, de hát ezt már megszoktuk, számára a probléma csak arra való, hogy a saját elit voltát legitimálja, de ettől még Gyurcsányt ott lehetett volna hagyni a kerítés mögött.
Leginkább pedig az szomorít el, hogy még ezt a nyamvadt, recsegő-ropogó, sokunk számára már szinte teljességgel használhatatlan Rendet féltjük, ehhez menekülnénk vissza, bármi áron, jöjjön akár egy erős ember is, aki megoldja végre azt, amiről némi merengés után mi is beláthatnánk, hogy nem megoldható. Mert Rendnek kell lenni...
