Volt ennek az egyetemfoglalásnak egy érdekes jelenete. A Pál Ferenc afférról bővebben itt olvashatunk. Nem célom állást foglalni, inkább a helyzetről szólnék pár szót, egy kicsit tágabb kontextusba helyezve az egészet.

A történet lényege, röviden: Pál Ferenc, az ELTE BTK dékánhelyettese bement az önmagukat Első Magyar Egyetemfoglalóknak nevező diákokhoz az általuk elfoglalt bölcsészkari előadóterembe, és ott közölte az elvárásait, melyek szerint a diákoknak péntek este nyolcig el kell hagyniuk a termet. A diákok közölték vele, hogy vették az adást és majd az általuk elfogadott határozathozatali mechanizmust használva meg fogják hozni a döntésüket a dékánhelyettes javaslatról és majd közlik annak az eredményét. Pál Ferenc ez után elment, majd este újból visszatért és nem igazán sikeresen dolgozta azt fel, hogy az elvárásait a diákok nem szeretnék teljesíteni. Kicsi önkényeskedés, némi, a felfokozott érzelmekkel szinte kötelezően együtt járó lökdösődés, majd utólag kísérlet arra, hogy mindenki úgy interpretálja a történetet, hogy abban az ő viselkedése igazolt legyen.

A problémát az okozza, hogy a történet mindkét interpretációja érthető, és az is érthető, hogy miért fajult oda, ahová.

A dékánhelyettes pontosan úgy "olvasta" ezt a történetet, ahogyan azt a szocializációja, az értékei, az általa ismert és elfogadott viselkedési minták a számára előírták. A magyar társadalomra jellemző értékekből következően ugyanis a mi személyközi kapcsolataink jellemzően nem partneriek, hanem sokkal inkább hatalmi jellegűek. Hatalom alatt a viselkedés kikényszerítésének a képességét értem. Ez a hatalmi szemlélet itatja át egész életünket, időben és térben egyaránt. A szülő-gyermek relációk zömmel hatalmiak, a tanár-diák, a munkaadó-alkalmazott, és persze az intézményi kapcsolatok zöme is, a rendőr-állampolgár, a hivatalnok-ügyfél, de sokszor még a piaciak is, eladó-vevő, biztonságiőr-ügyfél, és még sorolhatnám, szóval az életünket már egészen fiatal korunktól végigkísérik a hatalmi relációk. Ezek a szerepek aztán meg is határozzák a gondolkodásunkat, aki például kellő időt eltölt olyan szerepkörben, amelyikkel hatalom is jár megszokja, hogy ebben a relációban ő kinyilatkoztat, a hatalomalattiak pedig engedelmesen végrehajtanak. Pál Ferenc dékánhelyettes tehát nem csinált semmi kirívót, semmi szokatlant, ő csak azt tette, és úgy, amihez hozzá volt szokva és ami erősen mainstreamnek tűnik ebben az országban.

A diákok pedig azzal voltak, hogy mi kérem szépen itt létrehoztunk egy társadalmat a társadalomban, van nekünk ez az izénk, ez a bázisdemokratikus döntési mechanizmusunk, amelyiknek a lényege, az alapja, hogy minden ember egyenlő és a viszony ezen egyenlő emberek között partneri. Már maga az egyetemfoglalás is egy radikális szembehelyezkedés a hatalmi viszonyulásokkal, így érthető, hogy ezt a tevékenységüket nem különösebben szerették volna puszta hatalmi szóra abbahagyni. Pláne, hogy ők el is mondták, miszerint részükről a dolog akár a passzív ellenállásig is elmegy, aki tehát hatalomból, erőből szeretné megoldani a helyzetet az ne csak pofázzon, hanem essen nekik és cibálja ki őket onnan a hajuktól fogva, ők erőszakra erőszakkal nem fognak ugyan válaszolni, de engedelmességgel sem. Kispolgárok kis polgári engedetlensége, ez van, erre lehet gombot varrni. Ők tehát azzal voltak, hogy nekik van egy rendszerük a rendszerben és aki náluk el szeretne érni valamit, az szíveskedjen az ő normáik, szokásaik, gyakorlatuk szerint eljárni. Amikor azt tapasztalták, hogy egy autoritás erre nem hajlandó kicsit ők is morcak lettek és valami olyasmire juthattak közülük többen is, hogy a dékánhelyettes viselkedését az emberi tulajdonságai magyarázzák, ami egy alapvető attribúciós hiba, hiszen sokkal jobban magyarázzák a viselkedését a körülmények, mint a jelleme, mert azért fogadjuk el azt is, hogy a dékánhelyettes nem a diákok rendszeren belüli rendszerében él, hanem a mi társadalmunkban, ahol viszont már teljesen szokványos, hétköznapi és elfogadott a hatalmi jellegű viszonyulás.

Sajnos. 

Erre szocializálódunk már egészen apró gyerekként, amikor a szülőnk erőből viszi át ránk az akaratát, időnként fizikai erőszakot is alkalmazva (menj haza és keverj le apádnak egy taslit, amiért nem nevelt meg, mondta nemrég egy pedagógus). Az iskolában a legtöbb pedagógus elzárkózik attól, hogy valóban magával egyenlőnek tekintse a gyereket, így az otthon megalapozott hatalmi típusú reláció szervesen tovább él az iskolában is. Amikor a pedagógus tekintélyről beszél, akkor nem egy, partneri viszonyulások közepette organikusan kialakult elismerésről szól, hanem tekintély alatt ő a hatalmat érti. A korlátlan és korlátozhatatlan lehetőséget arra, hogy a diák viselkedését ő bármikor úgy kényszeríthesse ki, ahogyan azt ő jónak tartja. Ennek az egyik súlyos következménye az lesz, hogy ő, a hatalommal rendelkező a legkevésbé sem lesz rákényszerülve arra, hogy egyáltalán megpróbálja a másik fél szándékait, céljait, a célhoz vezető eszközeit, a mindezeket megalapozó érveit megismerni, hiszen lássuk be, ki szarakodna önszántából ilyesmikkel, amikor ott a jó öreg hatalom, amivel kedvére élhet?

Ugyanakkor ez hatással van a hatalomalattira is, hiszen ő is hamar megtanulja, hogy semmi értelme a céljait őszintén feltárni, semmi értelme azon töprengeni, hogy milyen érvekkel is tudná megtámogatni az eszközeit, meg úgy egyáltalán, az egész párbeszédnek sincs semmi értelme, tehát mi marad? Az, amiben évszázados rutinunk van: megpróbálni kijátszani, átejteni a hatalmat és fű alatt elérni azt, amit szeretnénk. A közoktatás tehát ahelyett, hogy oldaná az otthonról hozott hatalmi jellegű rögzüléseket inkább még jobban elmélyíti azokat. Majd a gyerek ezzel jut el az egyetemre, vagy a munka világába, és mit tesz Isten, naná, hogy ott is úgy fog viselkedni, úgy fog megnyilvánulni, ahogyan arra ő szocializálódott: a személyes kapcsolatokban nem a partneri viszonyulást tekinti alapnak, hanem a hatalmit. Ami, ismétlem, szinte teljesen fölöslegessé teszi a másik fél megismerését, a gondolkodásának a megértését, annak az elfogadását, hogy a másiknak is lehetnek a sajátjától eltérő céljai, amelyekért olyan eszközökkel próbál meg tenni, amelyek talán neki nem tetszenek, de amúgy legitim eszközök. A hatalmi viszonyulás egyik legocsmányabb következményeként bőven lesznek olyanok, akik a másikat már nem is annyira embernek, nem önálló entitásnak tekintik, hanem csak afféle lélegző tárgyaknak. Eszköznek. A Pistának jó lesz.

Tehát a dékánhelyettes hozta azt, amit neki a szocializációja és az országra jellemző értékek, viselkedési normák alapján hoznia kellett, a diákok pedig ezt tévesen a dékánhelyettes jellemével próbálták meg magyarázni, amiben az a legrosszabb, hogy tévútra viheti a spekulálást a probléma megoldásáról. Gondoljunk bele: ha elfogadjuk azt, hogy a dékánhelyettes jelleme volt a viselkedés oka, akkor erre a kézenfekvő megoldás egy személycsere lenne, menjen ez, jöjjön egy jellemesebb. Ezzel szemben ha a viselkedés okát szituációsnak gondoljuk el, akkor már más lesz a megoldás csapásiránya is: oda kéne hatni, hogy a mi társadalmunkban a hatalmi viszonyulások helyett inkább a partneriek domináljanak, a kikényszerített viselkedés helyett a kooperatív alkudozások során közösen kiizzadt, kompromisszumos viselkedés legyen a meghatározóbb, töprengeni, kísérletezni, próbálgatni ehhez módszereket, technológiákat kialakítani, majd azokat népszerűsíteni.

Az lenne a jó, ha valahogyan ezt a dékánhelyettesnek is el lehetne magyarázni, kicsit vissza lehetne adni az ő méltóságát és megértetni, hogy nem vele, nem a személyével van itt a baj, hanem mindazzal, ami ilyen szituációs viselkedéseket eredményez ma Magyarországon. Kár lenne belőle ellenséget gyártani, van olyanból úgyis éppen elég.