Kutatják, írnak róla szakszerűen is és népszerűen is, a pofánkba tolják, hogy egy átlagos beszélgetés tíz percébe átlagosan három hazugság épül be, plusz ugye az élettapasztalataink is rendre azt igazolják vissza, hogy ha nem is járunk állandóan köldökig a hazugságokban de minimum az elmondható, hogy az igazságnak nem mindig bontódnak ki minden egyes szeletkéi. Mégis, ha jobban belegondolunk akkor be kell látnunk, hogy az az entitás, amelyik életünk során a legtöbbet hazudja nekünk itt van tőlünk egy félkarnyújtásnyira: igen, a saját agyunk a legfőbb bűnös. Vicces, de ez nem hiba, hanem erény. Így próbálja meg számunkra elviselhetővé tenni a létezést az a közel másfél kilónyi trutyi, ami miatt nem ad ki kongó hangot a fejünk, ha elkap minket egy jégeső.

Baj akkor van, illetve talán akkor sincs, a fene se tudja ezt, szóval inkább azt mondanám, hogy a helyzet akkor vesz furcsa fordulatokat, ha a szokványos hétköznapi ügyeken (Hogy ízlett az ebéd? Köszönöm, pompás volt!) túlmutató dolgokról szeretnénk véleményt mondani, pláne ha ugyanarról a dologról többen is. Például a közügyeinkről.

A határozott véleményt nagyon határozottan artikulálók egy igen jelentős hányadát egészen egyszerűen nem lehet rávenni arra, hogy végiggondolja: miről is van neki valójában tudomása, milyen tényleges információkra alapozva gyúrta meg a véleményét? Nem, ez szóba se jöjjön, a megkérdezett igenis tudja, hogy hol, mi hangzott el, milyen ezeroldalas dokumentumban mi szerepel, lelki szemei előtt látja a Közgépet közpénzt talicskázni, és így tovább, neki mindenről tudása van, és ha rákérdez az ember, hogy honnan akkor ingerültség a válasz: de hát ezt mindenki tudja!!! Azt, hogy a tudása szinte száz százalékát a mi világhírűen kiváló minőségű médiamunkásainktól szerzi, nos, ezt nincs az a kincs, amiért beismerné. Mert ha ezt tenné, akkor esetleg rákényszerülne, hogy konzekvensen is végiggondolja azt, hogy mennyire megbízható is ez a tudás, és hogy mennyire érdemes erre a tudásra olyan véleményt alapozni, amely véleményért kivont karddal is hajlandó bárkivel szembemenni. 

A hazai médiamunkás látja ezt az erős igényt az önbecsapásra, és mivel dúl a kapitalizmus szelleme ezért ha jövedelmet szeretne húzni a munkája után mi mást tehetne, kiszolgálja ezen igényeket.

Ennek következtében a médiamunkás vagy utána se jár semminek és úgy írja meg, vagy ha mégis, mert adni kell időnként a látszatnak, akkor eleve úgy érkezik meg az utánajárás helyszínére, hogy már tudja mit fog írni. Ott pedig nem nagy munka addig forogni, amíg össze nem szedi mindazt, ami a fejben már megírt cikkéhez megfelelően interpretálva és kontextusba helyezve könnyedén megképezi annak a látszatát, hogy ő itten kérem az igazat és csakis az igazat. Olvasom a Heti Válasz egyetemfoglalós beszámolóját. Nem sikerült az „egyetemfoglalók” áttörése, lökik is az arcunkba mindjárt a címben az ítéletet. Ez az egyik legkézenfekvőbb trükk, a címadás. Ismert jelenség, hogy igen sok olvasó a címnél nem is nagyon jut tovább, tehát miattuk érdemes bepróbálkozni. Teszik is rendesen, pláne onlájnéknál. A másik pedig az idézőjelezés. Jelentése: lófaszok azok, nem egyetemfoglalók. Ez már meg is tette a hatását a legtöbb olvasó esetében, hiszen ők már eleve azért olvassák a Heti Választ, hogy abból megerősítést nyerjenek, miszerint a világ kerek, a rosszak rosszak, és elnyerik méltó büntetésüket. Nem sikerült nekik az áttörés, így jártak a kis buzi köcsögök, úgy kell nekik! Persze a cím nem elég (ma még, de ne feledkezzünk meg arról, hogy azért van fejlődés), kell némi írás is. No, tehát az ítélet megvan, már csak köríteni kéne. Hogyan? Így:

Egyetemi forrásaink szerint a Gombocz Zoltán terem megtartása közben sokszor visszaütött a valódi vezetés, kontroll hiánya: többször például hajléktalanok is megjelentek az épületben, de a tudósítások szerint történtek lopások is. (Az Index szerint egy eltulajdonított laptop miatt alakítottak ki a teremben „védett sarkot”.)  

A bekezdés címe mi más is lehetne, mint az, hogy: nem hatékony a bázisdemokrácia. A szürkeállomány pedig teszi a dolgát: beüzemeljük a reprezentatív heurisztikát és az beláttatja velünk, hogy ahol megjelennek (többször is!) hajléktalanok (erre még visszatérek), ahol történnek lopások, ott aztán kurvaélet, hogy nincs valódi vezetés, ráadásul a kontroll is hiányos (bármit is jelentsen ez). És ennyi, újságíró megírta azt, amit újságolvasó tőle elvár, utóbbi ebből megképezi a maga véleményét, győzött az igazság, jöhet a következő ügy. Ami akár a következő is lehetne:

Lopnak a Képviselői Irodaházban

Gyakran tűnnek el értékek a Képviselői Irodaházban. Januárban Vágó Gábor kabátlopási ügybe keveredett, tavaly júliusban pedig a jobbikos Zagyva György Gyula biciklijét kötötték el szinte a bejárat elől.

No, tehát ugyanazt a heurisztikát beüzemelve mire juthatnánk? Hogy a valódi vezetés és a valódi kontroll megléte is visszaüt, mi legyen hát a fejezetcím? Nem hatékony a Kövér László féle tekintélyelvű házvezetés. Nem sikerült a "konzervatívok" áttörése, rikoltozhatná a cikk címe, és rikoltozza is, de azt már nem a Heti Válaszban, hanem mondjuk egy mainstream ellenzéki lapban. Én nem igazán látom okát annak, hogy a ma ellenzéki lapok és a ma ellenzéki olvasók miért is működnének másként. A vevő ott is elvárja, hiszen véleményt kialakítani számára is macerás dolog, se kedve, se ideje, no meg úgy nagyvonalakban fogalma sincs a hogyanjáról sem, tehát szabadon engedi a fejében lakozó fenevadat, az pedig teszi a dolgát. Felhívja telefonon az attitűdheurisztikát, az tisztelettel jelenti neki, hogy a fideszt utáljuk és Orbánt utáljuk, tehát tessék nekünk úgy szállítani a híreket, az információkat, hogy az passzoljon ehhez az attitűdünkhöz, és így már kerek is marad a kisvilágunk.

A sajtómunkásnak pedig végtelenek a lehetőségei. Hazudni ugyanis nem csak valótlan állításával lehet, hanem például a valós elhallgatásával is. Sokszor pont az a fontos, az a lényeges, ami megtörtént ugyan, de a médiamunkás egy vak hangot sem ejt róla. Vagy remekül lehet még hazudni ezekkel a vicces kis heurisztikákkal. Gondoljunk bele, mit látunk mi például egy videón? Azt, hogy a riporter odamegy két emberhez egy tömegből, vagy egy csoportból és azok belemondanak valamit az orruk alá tartott málnafagyiba. Milyen következtetésre jut a felületes médiafogyasztó? Nahát, ezek ilyenek, ezek így gondolkodnak??? Persze ha látná magát a műsorkészítés folyamatát, akkor azt is látnia kellett volna, hogy a riporter néven illetett sajtómunkás nem két emberhez ment oda, hanem húszhoz, és csak azért nem többhöz, mert szerencsés volt, megtalálta a tömegben, a csoportban azt a két embert, aki pont azt mondta el, amit ő hallani akart, ami illeszkedik és szépen alá is támasztja mindazt, amit ő, a médiamunkás már azelőtt megírt fejben a dologról, még mielőtt betette volna a lábát a helyszínre.

A végén egy picit visszakanyarodnék erre a többször például hajléktalanok is megjelentek az épületben félsorra. Igen, ez a jobberkák nácija, az ő elsődleges erogén zónájuk ettől nedvesedik, nekik ezt kell írni. Ahogyan a ballerkának a nácit. Az, hogy ez mennyire egy gusztustalan dolog csak azokat érdekli, akik képesek legalább egy csekélyke mértékben túllépni ezen a nemzeti sportunkká vált önbecsapáson és legalább ideig-óráig igényük támad arra, hogy a dolgokat a maguk valójában is megkíséreljék megismerni. Hogy a hajléktalan is és a náci is ember, és mint olyan egy eléggé összetett organizmus, aki talán többet érdemelne annál, semmint hogy mumus legyen egy olyan folyamatban, amely folyamat azt a célt szolgálja, hogy saját magunkat minél sikeresebben becsapjuk. Amiben sajnos a média nem annyira ludas, hiszen ő csak követi a kapitalizmus szellemét: kiszolgál egy létező és erős igényt. A hibásak mi vagyunk, mert ezt az igényt biza mi teremtjük meg és tartjuk fenn. Legyünk hálásak saját magunknak mindezért, és viseljük türelemmel a következményeit, hiszen mi mást tehetnénk mi? Majd a Bajnai.