mottó1: Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.
(József Attila)

mottó2: Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.
(valami zsidó vándorprédikátor)

Szerencsés az, akinek nem kell keresnie. Beleszületik ezüstkanállal a seggében a tutiba, és mire odacseperedne, hogy a státuszához kapcsolódó vélekedéseket, viselkedési és viszonyulási formákat kritika tárgyává tudná tenni addigra hézagmentesen elsajátítja azt a saját csoportjára jellemző viselkedési és viszonyulási módot, mely szerint minden olyan ingert, amelyik arra késztethetné, hogy a saját vélekedését kritika tárgyává tegye egészen egyszerűen ki kell zárni. Pihepuha, szivárgásmentesen zárt világ, suba a subával, él vígan a szerencsés születésű, és mivel csoporttörvény, hogy csak hasonlókkal vegye magát körül így szinte tökéletes a meggyőződése arról, hogy az ő kisvilága az elgondolható összes világ legjobbika. Sőt, más elgondolható világ nincs is, vagyunk mi, és a rest of the World, akik előtt egyetlen út áll, felnőni mihozzánk, betagozódni a mi világunkba, persze ezt úgy, ahogyan mi elképzeljük, és el is hitetik magukkal, hogy ez bárkinek játszi könnyedséggel menne, ha akarná, és ha nem sikerül, akkor az azért van, mert nem akarta eléggé. "Lám, az én szüleim/nagyszüleim is szegények voltak, és nekik mégis sikerült!", - lökik az önigazolást, és közben persze elfelejtik azt, hogy a menet közben elkallódott ezer sorstársuknak meg nem sikerült. Mert lusták, buták, mert nem akarták eléggé, mondják, és visszarúgják a gödörbe a kapaszkodót.

Nos, nekem nem adatott meg ez a szerencse. Én a szüleim és nagyszüleim vagyok, nulladik generációs felkapaszkodott. Az, aki ha akarja, ha nem vakítja el a státusz-szemüvege akkor még láthatja, hogy milyen súlyos mértékben nem igaz az, hogy megy ez, csak akarni kell. A saját szerencsém abban áll, hogy véletlenek és a sors szeszélye folytán nekem adatott meg ezerből egynek lenni, akinek sikerült. Viszont a közelség miatt látom azokat is, a brutálisan túlnyomó többséget, akiknek nem. Persze a dolgok szokványos menete szerint nekem most azt kellene mondanom, hogy azért nem, mert ők lusták/buták/satöbbik voltak, ezzel szemben ugye én. Hát, nem. Nekem tehát nem adatott meg a szerencse, hogy születéssel kerüljek bele a tutiba, de még ahhoz is hatalmas adag szerencse kellett, hogy egyáltalán keresővé válhassak. Hogy felismerhettem, miszerint az, amibe beleszülettem és a dolgok szokványos menete szerint benne is kellett volna maradjak nem pont a világok legjobbika, hogy megláthattam, hogy kívülállóként beleshettem jobb világokat, jobb világokba. Hangsúlyozom, ahhoz is szerencse kellett, hogy egyáltalán el bírjam gondolni, miszerint nekem is lehet helyem egy ilyen másik világban. Innen már játszi könnyedségű volt az egész, majdnem olyan könnyed menet volt, mint a gólya által a szerencsésebb helyre liferált kortársaimé.

Persze voltak apró különbségek,  a fene se érti, hogy miért, de én például nem flancos nyugati egyetemeken tanultam a nyolcvanas évek végén, a döglődő pártállami időkben, Soros pénzén, hanem. Ez a "hanem" egy eléggé csúnya hanem, ez óta a "hanem" óta eltelt lassan egy emberöltő és még ma se nagyon merek visszagondolni rá. Persze ez csak üres kifogás, nekem is ugyanakkora esélyem lett volna Amerikára, biztosan nem akarta eléggé, azért. 

Az erudícióm is kicsit másként alakult, aminek akár az is lehetne oka, hogy a nem túl nagy belmagasságú és nem túl belvárosi lakásunkban nem éppen könyvek potyogtak a fejemre, hanem inkább valami más. Konkrétan maga a ház, és tényleg konkrétan. No meg az se nagyon volt, aki a kezembe adja a megfelelő könyveket, persze így is hálás lehetek a sorsnak, hogy legalább kereshettem. Tudom, én vagyok a hibás, jobban kellett volna igyekeznem.

De valami csak-csak alakult, olyan, amilyen, persze ez se az én érdemem, újfent kellett hozzá egy tonna szerencse, például kellett az, hogy egy öröknek hitt világrend a legmegfelelőbb pillanatban összeomoljon, elsöpörve körülem a kisebb és nagyobb rácsokat, szabad vagy, mint egy bekötözetlen seb, mondták, és én nekiláttam. Közben az igazi szerencsések is boldogan ünnepelték ezt az összeomlást, hiszen ez nekik azt is jelentette, hogy immáron nem kell szükségszerűen követniük a rájuk kirótt pártállami elit-sorsot, hanem majd szül nekik a szabadság új rendet, illetve egy másik szórend szerint: hanem majd nekik szül a szabadság új rendet. 

És lőn. A szerencséseket valahogyan, valami furcsa véletlen folytán megtalálta a jó munkahely, a kellemes karrier ígérete, és persze itt is hihető, hogy ez semmi más nem volt, mint puszta véletlen, hiszen akár én is lehettem volna az, akit megtalál, csak hát ugye én biztosan nem igyekeztem eléggé.

Kerestem volna, és akkor találok.

Kopogtattam volna, és akkor megnyittatik.

Kértem volna, és akkor megadattatik.

Hogy én kerestem, kopogtattam, kértem és mégsem? Az én bajom, biztosan nem kerestem, kopogtattam, kértem eléggé szorgalmasan, kitartóan, én vagyok a hibás. Elbasztam, ez van. És tényleg.

Tényleg elbasztam, mert tényleg nem azt és nem úgy kerestem, ahogyan azt tőlem elvárták volna. Ha nem az értéket keresem, hanem az érték látszatát, akkor ma is velük lennék volna én boldogan. Ha nem a baloldaliságot keresem, hanem csak annak a látszatát. Ha nem a humanizmust, az emberséget, hanem beérem ezek látszatával is. Ha hajlandó vagyok megtagadni a múltamat és elfeledni azt, hogy honnan jöttem, és azt, hogy miközben nekem sikerült hány és hány sorstársamnak nem. Ha elfogadom, hogy én ott csak afféle gyüttment háziállatka lehetek, akit a szerencsések megtűrnek éppen, de azért tudjam, hogy mindennek van egy határa. Elbasztam, rosszul, rossz helyen kerestem. Most meg állok itt hülyén és érzem, hogy magyaráznom kéne, hogy számomra azok a bizonyos keresett értékek ugyanúgy fontosak, azokat ugyanúgy keresem, csak éppen kicsit felfordult a gyomrom a sok látszattól és emiatt sugárban. 

Mert a gyomor, az speciel nagyon fel van fordulva.

Azt látom ugyanis, hogy ifjú sorstársaimat a keresésben ez a közeg pont úgy bassza pofán, löki vissza a maga háziállatkai helyére, ahogyan engem. Nézem ezeket a keresőket és magamra ismerek bennük. Látom a saját korabeli bizonytalanságaimat, vágyaimat, félelmeimet és igen, látom a saját kapálózásaimat is, a szükségszerű tévútjaimmal együtt. Persze ma már ezek a dolgok sokkal jobban látszanak, hiszen ma a valóságos virtualitás kultúrájában élünk, itt van minden egy kattintásnyira (már akinek, ugye), láthatjuk, hogy kik a keresők és azt is láthatjuk, hogy kik az éppen ügyeletes pofánbaszók. Tessék elolvasni a kommenteket. Tessék megnézni a kommentelő fészbúk-profilját, olyan szépen látszik belőle, hogy a leghangosabb pofánbaszók tipikusan azok az életmód-nacionalisták, akik ahelyett, hogy örülnének a szerencséjüknek és legalább csendben maradnának inkább nekilátnak izomból pofánbaszni, mert ennyire fontos nekik annak a látszatnak a fenntartása, hogy ők lennének azok a bizonyos européer, baloldali liberális, humanista, ésatöbbi értékeknek a hazai letéteményesei és egyúttal védelmezői, mely értékek történetesen számomra is fontosak, és a gyomrom pont ettől fordul fel, attól, hogy ezek az újfarizeusok pont a számomra fontos értékeket tapossák a viselkedésükkel a sárba, a szarba, bele. Teszik szitokszóvá, és közben forgatnak szemet, nem akarva megérteni, hogy ezért, tehát azért, hogy ma ezek az értékek tökéletesen működő szitokszavakká konvertálhatóak nem más, nem egy most, ebben a posztban meg nem nevezett politikus a hibás, nem a gaz ellen, hanem bizony ők. Ők, akik a jó sorsukkal, a szerencséjükkel, a kivételezett helyzetükkel, a káderapukától-káderanyukától készen kapott státuszukkal nem megélegedve, vagy éppen pont azért, mert így gondolták azt megvédelmezhetőnek, mindegy is, szóval ők a hibásak azért, mert ma minden, ami számomra kedves érték lehetne szitokszóvá vált. Igen, a farizeusság, az álságosság, a dolog helyett a dolog látszatának az elfogadása ide vezet.

És most, miután az én generációm ilyen sikeresen elbaszta ezt az egészet látni, hogy ugyanez a minta, ugyanez a hozzáállás hála a kurvaistennek átöröklődni, átadódni látszódik az ifjabb szerencséseknek, nesze, fiam, itt ez a darab látszat, régen pompázatosnak látszó érték, ma már csak szarba-sárba megtiport szitokszó, de te lengessed csak bátran tovább, ahogyan én tettem eddig. Egyedüli reményem pont ebben az új kultúrában van, a valóságos virtualitás kultúrájában, abban, hogy a fiatalok számára sokkal hamarább és sokkal kevesebb keserv árán válik világossá, hogy amit ők keresnek az hol nem található meg elég nagy bizonyossággal. Fontos lenne, hogy erre minél gyorsabban rájöjjenek, mert sajnos ott figyel egy elég valós veszély is, jelesül az, hogy ha valaki keres, ha valaki megtalálni vél és ezért kopog, kér, de beengedés, megadattatás helyett pofán baszattatik az erősen hajlamos azt a téves következtetést levonni, hogy akkor azok a bizonyos értékek sem jók, sőt, pont hogy az azokkal ellentétesek a keresendőek. Fontos lenne azért is, mert a keresők sorsának sűrűn része a gyűlölet is, ez van, ilyen az ember, jó lenne ugyan, ha nem így lenne, de így van: a legédesebben azt a csoportot tudjuk gyűlölni, amelyikbe befelé igyekeztünk, de minden igyekezetünk dacára kibaszattunk, mint egy megunt háziállatka. A keresést a gyűlölet jobb esetben megnehezíti, rosszabban szinte teljesen lehetetlenné is teszi, és ez megint nem lenne túl jó, hiszen ha valamiben reménykedhet ez az ország akkor az nem más, mint hogy lesznek sokan keresők és esetleg találnak is valamit. Valamiket. Értékeket, az értékek látszata helyett, például.