Kezdjük rögtön azzal, hogy elnézést kérek a ballibtől, a Vas megyei helyőrség állományától külön is. Picit mérges voltam emiatt a kokó-ügy miatt, de néhány nap és egy kis mélyebb belegondolás után rá kellett jönnöm, hogy valójában nem is rájuk vagyok mérges, hanem magamra, amiért még mindig meg tudnak lepni, egyrészt. Másrészt pedig amint az várható volt felsejlett az, ami erősen gyanítható volt, hogy nem mások ők, mint eszközök. Nem, ne okostelefonra gondoljon a kedves olvasó, hanem mondjuk trágyavillára. Most őszintén, ha a fidesz őket használva eszközül ganézza ki a saját almát és közben persze szokás szerint fröccsen a matéria, akkor kire értelmes dolog haragudni? A villára? Vagy aki fogja a villa nyelét? Esetleg azokra, akik ide juttatták mára a balliberális oldalt, hogy boldog-boldogtalan eszközül használja őket bármihez? Talán, bár értelme ennek sincs sok, de az biztos, hogy ésszel, saját akarattal, belátási képességgel nem rendelkező eszközökre nincs miért haragudni. 

Lássuk akkor ezt a kampánybuszt. Volt ez a kis bajai intermezzo, amit szerencsésebb értékszerkezetű országban néhány szóval el lehetne intézni. Ahol az igazságosság, mint érték alap, ott mindösszesen csak annyit kéne mondani, hogy nem csalunk. Ennyit. Nincs egyrészt-másrészt, nincs bezzeg, nincs mellébeszélés, csak az egyértelmű üzenet: csalni nem szabad. Ennyi többnyire elég is szokott lenni, a csaló persze még bepróbálkozik némi elkeseredett utóvédharcokkal, de ettől csak még rosszabb lesz neki, a dolgok pedig szépen a helyükre kerülnek.

A mi problémánk sajnos abból ered, hogy az igazságosságot mint értéket mi egy kicsit máshogyan képzeljük el. Úgy kicsiben mint nagyban.

Igazságosság-felfogásunkba sajnos csak alig fér bele a procedurális igazságosság. Miért is férne, hiszen jóféle totalitárius rendszerekhez vagyunk mi szokva, aminek következtében erősen hisszük, hogy igazságból csak egy létezhet, hogy ennek az egy igazságnak diadalmaskodnia kell bármi áron, minden más kimenetel azt jelentené, hogy győzött a hamis, a rossz, amit ugye ez a totalitárius igazságérzetünk nem fogadhat el, és ez teremti meg a csapdahelyzetet, hiszen ezzel szemben a polgári demokratikus társadalmi berendezkedés egyik alappillére pont az, hogy nem csak egy darab, totális igazság létezik, hanem többé-kevésbé békében megfér egymás mellett több igazság is. Eléggé nyilvánvaló, hogy akik még csak elgondolni sem bírják, hogy létezhet több igazság is, hogy egy másik polgárnak is lehet igaza, és az ő igaza is pont ugyanolyan értékes igazság, mint az enyém, azok a legkevésbé sem fognak érdeklődést mutatni olyan eljárások iránt, amelyeknek az lenne a célja és a funkciója, hogy szükség esetén mi, közösen képesek legyünk eldönteni, hogy a sok-sok igazság közül melyiket fogjuk egy darabig elfogadni. Persze sokszor ilyen döntésekre nem is igazán van szükség, hiszen a tapasztalat az, hogy simán el tud létezni egymás mellett több igazság is, de sajnos adódik olyan élethelyzet is, amikor kénytelenek vagyunk dönteni.

A procedurális demokrácia tehát nem arról szól, hogy a saját igazságunkat diadalra kell juttatnunk bármi áron, hanem arról, hogy döntésre jussunk, hogy a sok-sok igazság közül melyiket is fogadjuk el. Ebből következik, hogy ezeknek a játszmáknak tehát nem csak akkor van vége, ha a mi igazságunk diadalmaskodott, hanem akkor, ha egy igazságosnak mondható eljárás után döntés született. A procedurális demokráciában tehát nem az a lényeg, hogy a "jó" döntés, az Igazság, a nagybetűs megszülessék, hanem hogy maga az eljárás legyen igazságos.

Baján pont ez lett lábon lőve, pont az eljárás igazságossága vált másodlagos frissességűvé. Sajnos pont ez az, ami tippem szerint nem túl sok embert zavar, a győztesek legyintenek, azt mondják, hogy fontosabb az, hogy győzött az Igazság, míg a vesztesek is csak és kizárólag azt fájlalják, hogy nem az ő Igazságuk nyert, és még azt is gondolom, hogy a semlegesek is csak legyintenek egy unottat: hja, kérem, így megy ez.

És tényleg így megy. Nagyban is és kicsiben is ehhez vagyunk szokva. A hétköznapi életben is előfordul, hogy szembe kerül egymással két igazság. Ott van például az út, amelyet használni szeretne az autós is és a gyalogos is. Mindkettő igénye jogos, mindkettőre rámondhatjuk, hogy igazsága van abban, hogy használná, de a két igazság egyszerre nem mindig fér meg egymás mellett. Ilyen esetekben megalkotunk egy normát, amellyel eldöntjük azt, kinek-kinek az igazsága hogyan, milyen igazságosnak gondolt eljárásban érvényesüljön. Megvan tehát a norma, eldöntöttük, hogy a gyalogos igazsága egy gyalogátkelőnek nevezett helyen erősebb, mint az autós igazsága, szépen megkomponáltunk egy igazságos eljárást, amelyre hagyatkozva minden további nélkül kezelhető lenne ez az érdekkonfliktus, már ugye abban az esetben, ha mi magunk is elfogadnánk, hogy ami norma ránk vonatkozóan valamiféle számunkra hátrányos, kedvezőtlen helyzetet teremt az a norma is érvényes. Hogy az nem tanács, hanem parancs. Meg kell állni, mert csak ebben az esetben lesz igazságos az eljárás. Sajnos ezt elég jellemző mértékben nem fogadjuk el, amit rosszabb esetben még csak megmagyarázni sem próbálunk, egészen egyszerűen elvagyunk azzal, hogy teszünk a gyalogos igazságára, hiszen hatalmunkban áll így dönteni, nyamvadt puhatestű, úgyis ő húzná a rövidebbet. Jobb esetben megpróbáljuk megmagyarázni, hogy jó, jó, van ez a kurva norma, de azt felülírja a mi Igazságunk, és itt belép a kreativitás: megállnék, de hát akkora késésben vagyok (azaz a másik embert büntetem a saját hibámért), megállnék, de hát én egy annyira fontos ember vagyok, hogy az én időm egészen biztosan többet ér, mint azé a nyuggeré, aki úgyis csak a teszkóba megy akciós farhátért, és így tovább. Valamint és így tovább, az élet többi területén is, lásd vállalkozásainkat, adózási szokásainkat, azt a hatékonyságot, ahogyan az igazságosnak elgondolt eljárásaink révén a társadalmat működtetni tudjuk.

Ez a probléma attól válik még súlyosabbá, hogy a normakövetés íves és intenzív leszarása mellett teljesen ésszerűtlen módon ragaszkodunk ahhoz, hogy legyenek normák. Érthető, hiszen ez arról szól, hogy milyennek szeretnénk magunkat látni és láttatni, és perszehogy jó embereknek, akik fontosnak mondják a normákat, a szabályok meglétét. Irtózatos elánnal átverjük magunkat, elhitetjük magunkkal, hogy a norma léte bőven szükséges és egyúttal elégséges feltétele is annak, hogy az ügyeinket vinni, hatékonyan vinni tudjuk. A norma tehát arra kell nekünk, hogy legyen eggyel több eszközünk, amivel bárki ellenérdekelt felet fejbe vághatunk, a stratégiánk ennek következtében arra fog irányulni, hogy egyrészt mi ne bukjunk le, amikor normát sértünk, másrészt pedig hogy bárki ellenérdekeltre szükség esetén rá tudjuk sütni a normasértés bélyegét.

Sokszor csak azért vannak normáink, csak azért ragaszkodunk hozzájuk, hogy általuk szebbeknek, jobbaknak, tisztességesebbeknek hazudhassuk magunkat annál, mint amilyenek vagyunk. Ha egy ilyen normát eltörölnénk, akkor azzal jó eséllyel nem az eljárás, a szóban forgó procedúra igazságossága sérülne, hanem csak annyi történne, hogy intenzíven és egyértelműen láthatóvá válna az, hogy milyenek is vagyunk valójában. A választási eljárást, ezt a képviseleti demokrácia szempontjából is olyannyira fontos procedúrát ugyanilyen önfényező-elleplező módon szabályoztuk annyi éven át. Eljátszottuk, hogy lenne kampánycsend, miközben mindenki tudta, hogy valójában teszünk rá. Eljátszottuk, hogy a szavazatokért cserébe ezt-azt adni nem szabad, hogy a szavazópolgárt a hajától fogva az urnáig elrángatni tilos, miközben ugye-ugye. És így tovább. Mi változna tehát, ha ezeket az érdemben csak elleplezésre szolgáló normákat eltörölnénk? Érdemben semmi, illetve annyi, hogy végre a maga teljes szépségében láthatóvá válna, hogy milyenek is vagyunk valójában.

No meg nem utolsó sorban mint a legtöbb értelmetlen és szükségtelen korlát eltörlése ez is tág teret adna az eddig csak fű alatt, az illegalitás émelyítően édes terhe mellett űzött mindenféle praktikáknak. Például remek kis vállalkozásokat lehetne alapozni kampánybuszok üzemeltetésére. Teljesen legálisan, persze nem mintha ez jelentene bármit is, de azért csak-csak közelebb vinne egy picivel minket egy őszintébb világhoz. Igen, valóban szörnyű egy olyan világ, ahol az első számú és egyetlen szabály az, hogy nincsenek szabályok, de még mindig jobb egy ilyen világ, mint egy olyan, ahol úgyszintén nincsenek szabályok, de azt hazudjuk, hogy vannak. Vagy ha nem is jobb, legalább őszintébb, tehát mégiscsak jobb.

Hogy nézne ki egy ilyen kampánybusz? Kezdjük azzal, hogy az oldalára ki lenne írva: Első számú szabály: nincsenek szabályok! Ezzel alapoznánk hangulatot. Aztán a továbbiakban már lehetne többféle változatra is écákat gründolni. Minibusz változatot a zsákfalvaknak, nehogy már azért a nyamvadt kilenc voksért csuklósbuszt küldjünk! Utóbbiakból inkább gyűjtőjáratokat lenne érdemes csinálni, koedukáltat, hiszen így sokkal gazdaságosabban lehetne szállítani a szavazókat, és lássuk be, hogy ez a koedukálás nem is okozna semmiféle problémát, most őszintén, miért is kapna hajba egy szoci és egy fidesz bérszavazó, nekik teljesen azonosak az érdekeik, jelesül, hogy az eljárás végén megkapják azt, ami jár nekik. Az ilyen buszokon alap lenne az integrált gulyáságyú és a fedélzeti bár, melyek beépítése már önmagában véve is indokolttá tesz egy utánfutót, amiben szépen előre kiporciózva és ízlésesen becsomagolva lehetne tárolni a mindenféle ajándékokat. Kis szeretetcsomag, rajta a felirat: "Ezt az ajándékcsomagot ön a szavazatáért cserébe kapja! Szeretettel és hálával: XY Párt". Azt persze mondanom sem kell, hogy a buszok el lennének látva tökig infokommunikációs cuccokkal, melyeket odaadó és jól képzett személyzet kezelne, így akár garanciát is adhatna a buszt üzemeltető vállalkozó a pártoknak arra, hogy nem fordulhat elő az a csúfság, mely szerint valaki megkapja a tányér gulyásleveset, a liter bort és az ajándékcsomagot de elblicceli a szavazást. A buszok informatikai rendszere természetesen össze lenne kötve a választási informatikai rendszerrel is, mert rend a lelke mindennek. Ha a szavazókörből megérkezik a visszaigazolás, hogy Kovács János az elvárt módon és tartalommal eleget tett a legszentebb állampolgári kötelességének a busz informatikai rendszere jelzi is egyből a személyzetnek, hogy vihetik a bort, ellenkező esetben a renitens egy seggberúgással kitaszíttatik a szisztémából. Lennének további ötleteim is, de írás közben jöttem rá, hogy megírni őket minő pazarlás, futok is inkább gyorsan levédetni a franchise-t.

Szóval kampánybusz, mint szimbólum. A letépett fügefalevél alól kivillanó csunyánk szimbóluma. Jelképe annak a totalitárius lelkületnek, amivel a külcsín alatt rendelkezünk. Egy kulcslyuknyi őszinteség, amelyiken belesve megláthatjuk, hogy milyenek vagyunk valójában. No meg talán azt is, hogy nem jól van ez így. És ha már látjuk mindezeket, akkor akár még azon is elkezdhetnénk végre töprengeni, hogy ha így nem jól van, akkor mit tehetnénk azért, hogy jobb legyen. Persze a legkézenfekvőbb és legvalószínűbb cselekvés az, hogy fürgén betömjük ezt a kulcslyukat egy kis újságpapírral és lelkesen hazudunk tovább egymásnak ugyanúgy, ahogyan azt évszázadokon keresztül megszoktuk.