Európai felügyelet! Vagyis egy idegen bankárbizottság, amelyik átveszi a mi pénzügypolitikánk irányítását, szabályozza a jövedelmeinket, felügyeli az adóztatást és kiadási korlátokat szab meg nekünk úgy, ahogyan a kedvük tartja. Más szóval az ország rabságban tartása, de nem ám egy fegyverrel hősiesen megvívott harc után, hanem olyan szégyenteljes módon, ahogyan egy eszét vesztett tékozlót kaparintanak meg az uzsorásai, hogy megalázó módon az utolsó filléreket is kisajtolják belőle.  

Nem leszünk gyarmat. Sem vörös, sem kék, sem balassa. A fentieket amúgy egy matematikus mondta, tudós ember, egyetemi tanár, akadémikus, egy liberális közszereplő, aki mindezeken túl még két egyéb szörnyűséget is elkövetett: ábrázoló geometriát oktatott és politikusnak állt. Hogy kicsoda ő? Hogy nem ismeritek? Hohó! Igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan. Bámulatosan tudja változtatni az alakját. Persze a mesének pont az a lényege, hogy de, mindenki ismeri, és ez okozza a katarzist is, lám, ez a huncut már megint megpróbálta magát álcázni, de mi okosak vagyunk ám, átláttunk a szitán! A fent idézett gondolat szülőjét is ismerjük, politikus ő, ezt már ránézésre tudjuk róla, legfeljebb a nevét nem tudjuk, de hát most őszintén, az éppen aktuális vidékfejlesztési miniszter neve se szokott beugrani az embereknek olyan könnyedén, kivéve, ha Torgyán. Lássuk, ki tehát ez a misztikus politikus, nem, nem Torgyánra gondoltam, hanem a fenti idézet forrására. 

Hozzá pedig úgy jutottam el, hogy elolvastam Constantin Schifirneţ blogbejegyzését, amelyikben ez a román szociológus na mivel foglalkozik, na mivel, hát az oktatással. Megtudhatjuk tőle, hogy az 1899-es népszámlálás adatai szerint Romániában az írástudatlanság elkeserítően magas volt, az összlakosság 78%-a, míg a falusi lakosság 84%-a találtatott analfabétának. "Európa vezető analfabétái vagyunk!" - hirdethette volna a címében egy korabeli blogbejegyzés, mert hát valahogy mindig úgy adódik, hogy mi, a periféria népei zömmel csak ilyen negatív összevetésekben diadalmaskodunk. Büszkülünk, mellett verünk, kihanemmi, aztán a végén mindig arra jutunk, hogy mégiscsak lenne nekünk itt valamiféle házi feladat, amit kötelező jelleggel el kell végeznünk ahhoz, hogy ha nem is a pozitív listák élére, de legalább az alsó-középmezőnybe felzárkózhassunk.    

Constantin Schifirneţ elmeséli nekünk, hogy pont így jártak a románok is a XIX. század végén, XX. század elején. A helyzet ott is a szokásos volt, akadtak gondolkodó emberek, akik rájöttek és belátták, hogy büszkeség ide, büszkeség oda, de a világ haladását nem Románia, nem a románok fogják meghatározni, hogy nekik nagyjából két szerep jut: felzárkózni vagy lemaradni. Ez van, jött a világ és azt mondta, hogy kedves románok, hoztam nektek egy kis modernizmust, kéritek-e, höhö, ez vicc volt, nesze, bazdmeg, mondták, és elegánsan lehelyezték a kedves román emberek asztalára: eszitek, mert nincs más! És tényleg nem volt. Az ipari modernitás jött, feltűrte az inge ujját, a tenyerébe pökött és munkához látott. Európában, és ezzel az ottani népek egészen jól elvoltak. Romániában is ezt szerette volna, de azt találta, hogy az ipari munkával már nem kompatibilis az analfabéta munkás. A mezőgazdaságban még úgy, ahogy elboldogult, illetve ha nem, akkor az se nagyon számított, haljon csöndben éhen, kit zavar, de az ipar már igényelte volna az írott szót legalább valamilyen szinten értő embert, hiszen az ipar folyamatai szükségszerűen bürokratizáltak is, több embernek úgy kell kooperálnia egymással, hogy az együttműködéshez szükséges üzenetek szükségszerűen írottak. Ennek pedig finoman szólva sem kedvezett a 78%-os írástudatlanság. Innen szép nyerni.

Ennek a küzdelemnek az egyik, és talán a legjelentősebb élharcosa volt az a bizonyos matematikus, egyetemi tanár, tudós ember, akinek most már a nevét is elárulom: Spiru Haret. Ő volt az, akinek olyan vesszőparipája került, mely szerint Romániát illő lenne egy olyan hellyé tenni, ahol egy modernizált társadalmat vígan elműködtet egy modern állam, és milyen meglepő, hogy az ehhez vezető utat az oktatásban látta meg, és ha már meglátta, akkor hozzá is látott tenni azért, hogy a víziója valósággá váljon. Háromszor is kormányzati szerephez jutott a századforduló környékén és olyan nagyszabású reformmunkába fogott, akkora átalakításokat kezdeményezett vagy vezénylet le, hogy azokhoz képest a hoffmannrózsai újrakodifikálások csak afféle aprócska hibajavításoknak tűnnek egy iskola SZMSZ-ében. Törvények, szabályzatok, programok tucatjai származnak tőle, átszervez, bevezet, megszüntet, létrehoz, kötelezővé tesz, folyóiratot alapít a meggyőzés érdekében, motivál, kitüntet. Ráadásul nem csak a gyerekeket, de a felnőttek oktatását is fontosnak tartotta, ezért aztán ugyanakkora vehemenciával elkezdi a felnőttképzés intézményi kereteit is megteremteni.

Külön harcot vívott azért, hogy a kor elvárásaival szembe menve falun is ugyanolyan oktatást kapjanak a diákok, mint amilyent a városi iskolákban. Igyekezett egy újszerű társadalmi státuszt megteremteni a falusi tanítónak, és ebbe belevenni azt is, hogy a tanítónak nem csak a gyerekek oktatása az egyedüli feladata, hanem a felnőttek képzése is. Olyant merészelt ez az ember csinálni, hogy a falusi tanítók iskolán kívüli viselkedésére is bátorkodott normát alkotni és azt kötelezővé tenni azzal a céllal, hogy a falusi tanítók révén a vidéki emberek kulturális nívója is emelkedjék, csökkenjen az analfabetizmus az ő köreikben is és hozzájuthassanak mindahhoz a tudáshoz, amelyek segítségével képesek lehetnek jobban elboldogulni, a munkájukat hatékonyabban végezni, és ez által gazdaságilag is gyarapodni. Schifirneţ szerint Spiru Haret rakta le Romániában az egész életen át tartó tanulás alapjait.

Írnék én még erről hosszabban is, mert tényleg érdekes és talán nem minden tanulságtól mentes ez a százéves történet, de így is folyton megkapom a kritikát, hogy: hosszú! Ez van, ma ilyen a közeg, ma már nem az analfabetizmus az akadály, hanem a túl sok betű. Meg a túl sok élmény. Élménytársadalom lennénk, vagy mi, nem tudom, de az biztos, hogy míg pár évtizeddel ezelőtt a kalendáriomot is csak beosztással volt szabad forgatni, hogy kitartsanak az élmények a következő évig addig ma egy átlagos emberre szinte megállíthatatlanul dőlnek az élmények, így a szóra, az írottra már se ideje, se kedve nem marad. Pictura est laicorum literartura, mondták a középkorban, és hát ez mintha ma is erősen aktuális lenne, a kép, a vizuális élmény mintha szorítaná kifelé a betűt.

Spiru Haret elérte, hogy egy viszonylag rövid idő, mindössze egy bő évtized alatt Romániában az írástudatlanság 78%-ról 61%-ra csökkenjen. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy milyen is ez az utókor: ha a kedves olvasónak netán ismerősen hangzana ez a Spiru Haret név, az sajnos nem véletlen, ugyanis pont erről az amúgy örmény származású román oktatáspolitikusról nevezték el Románia rendszerváltás utáni legnagyobb diplomagyárát. Tehát az a száz évvel ezelőtti harc a nettó analfabetizmusól, a felszámolásának a szükségszerűségéről és az ahhoz vezető utakról szólt, de miről szólnak napjaink hasonló küzdelmei? Schifirneţ az írása végén arra utal, hogy ma egy újabb analfabetizmus árnya terül fölénk egyre elkeserítőbb méretekben, a funkcionális analfabetizmusé. 

Ami, ahogyan a kedves olvasó is tudja, arról szól, hogy ismerjük ugyan a betűt, tehát az alfabéta még meglenne, akár az ómegáig is, ismerjük őket egyenként, de ha már összeállnak szöveggé, akkor azt már nemércsük. Nem tudunk sem írott szöveget értelmezni, sem a gondolatainkat írott szöveggé konvertálni. Ma többen is úgy gondolják, hogy ez egy súlyos probléma. Azért gondolják annak, mert azt látják, hogy a világ tőlünk, magyaroktól, románoktól, és egyéb picurka kis népektől függetlenül alakul olyanná, amilyen, és nekünk ugyanaz a dilemmánk, mint száz évvel ezelőtt: ez van, és vagy felzárkózunk vagy lemaradunk. A modernet követte a posztmodern, ami azzal járt, hogy ma még bonyolultabb, még bürokratizáltabb a termelés, persze nem mellékesen a fogyasztás is, így az még inkább olyan munkásokat igényel, akik nem csak hogy érteni képesek a betűt, de immáron arra is alkalmasak, hogy összetettebb szövegeket gyorsan és helyesen értelmezzenek, valamint arra is, hogy a gondolataikat írásban is képesek legyenek jó hatásfokkal rögzíteni. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez már egy határozottan másmilyen oktatási rendszert igényelne, mint az, amelyiknek leginkább csak az analfabetizmus elleni küzdelem volt a célja, és olyan egyszerű, mechanikus tudások, ismeretek átadása, amelyek megszerzésével az adott kor embere úgy-ahogy, de elboldogulgatott az élete hátra lévő részében. Mondják, hogy manapság a képzettség nem azt jelenti, hogy megtanult a polgárka egy konkrét valamit és azzal elvan, hanem azt, hogy sikerült olyan készségeket és képességeket beleintegrálni az emberbe, amelyre alapozva át tudja magát szinte teljesen önálló üzemmódban képezni időről időre, ha a szükség éppen úgy hozza, avagy ha ő ilyesmire érez késztetést. Azt mondják, hogy ma az ilyen embert mondhatjuk képzettnek, és az olyan rendszert jónak, amelyikben sok az ilyen ember és a rendszer is megteremti az intézményes kereteket ahhoz, hogy az ilyen ember könnyedén hozzáférjen azokhoz a szükséges erőforrásokhoz, amelyek segítségével önmagán elvégezheti ezt a bizonyos "időről időre"-újraprogramozást.

Az van, az látszik, hogy most is, mint mindig: helyzet van. Alkalmazkodnunk kéne valamihez, miközben ugyanaz van, mint a száz évvel ezelőtti Romániában: a reformmunkához se paripa, se fegyver, se pénz. Ugyanúgy hadakozunk valami olyasmivel, ami elháríthatatlannak tűnik, ugyanúgy arra dagasztunk magunkban érzelmeket, hogy szabad nekünk büszkén kívül maradni, aztán meg közben hol többé, hol kevésbé sunnyogva, de azt lessük, hogy miként is zárkózhatnánk fel mégiscsak. Hadakozunk mindenkivel, de leginkább saját magunkkal, hiszen valahol a problémánk irracionalitását is az adja, hogy saját magunkat kéne kiemelnünk egy pocsolyából a hajunktól fogva úgy, hogy sem a pocsolyát, sem a kiemelés módozatait, sem a megcélzott szárazföldet, de talán a leginkább pont saját magunkat nem ismerjük. Innen szép nyerni.

Az is van, az is látszik, hogy ma is, mint többnyire mindig elég nagy a reformdüh. Ráadásul a maiaknak erős eszközeik is vannak arra, hogy a szándékaikat, a vízióikat valóra váltsák, és vannak olyanok is, akik szerint ehhez a képességeik, a tudásuk is meglenne, legalábbis olyan szinten, ami semmivel sem alábbvaló, mint az összes eddigi reformdühöngő tudása a rendszerváltástól errefelé. Mások persze ennek az ellenkezőjét mondják, de hát mikor volt ez másként. A szomorú az, hogy minderről nem igazán tudunk beszélgetni, hiszen ahányszor nekilátnánk mindig más lesz belőle, és a még szomorúbb, hogy többnyire ebbe bele is törődünk. Nem nagyon tudunk elbeszélgetni arról, hogy vajon milyen hatása lesz, milyen következményei lesznek az orbáni átalakításoknak, hogy van-e és mi az, ami esetleg még jó is lehet, vagy arról, hogy mi az, aminek egyértelműen csak negatívok lesznek a következményei és miért, mert ahol megindulna egy ilyen nyilvános diskurzus oda szinte pillanatokon belül odaeszi a fene az éppen ügyeletes Miss Sünt, azt a valójában sajnálni való entitást, aki a patológiás Orbán-fóbiáját Gyurcsány-imádattal kompenzálja (mutatis mutandis, természetesen, ki-ki gusztusa szerint), plusz a saját kis elbaszott életét, a sikertelenségeit, a totális elveszettségét, a céltalanságát azzal próbálja önmaga előtt is leplezni, hogy elhiteti magával, miszerint Gyurcsány (nota bene: még mindig mutatis mutandis) győzelme egyúttal az ő győzelme is, és emiatt neki nem diskurálnia kell, hanem harcolnia, terelnie, legyőznie a gaz ellent és hozzásegítenie ezzel a diadalhoz a szóban forgót, ha pont Gyurcsány, akkor őt, hiszen mi más örömre számíthat ő már az élettől, ugye.

Persze erre az utóbbira is rá lehet mondani, hogy: de hát mikor volt ez másként, és talán ez is igaz. Korok, országok, problémák, mindig ugyanazok és soha nem ugyanazok.