HTML

Csoportterápia

  • Kopó: Annak a paradox helyzetnek mi a feloldása, hogy a felújításhoz tőke kell, az meg az önkormányzatna... (2021.12.21. 01:47) Faszádizmus
  • ATCG: Csak a csönd (2019.07.30. 00:21) Outdoor
  • maroz: @KUNTYI: Ötmillió forintot azért nem akkora kunszt elhasználni, például felteszed a ruletten a pir... (2016.11.25. 05:42) A napelem haszna Magyarországon
  • maroz: @annamanna: Nézd meg, hogy kik és mire használhatják ezt a bringát. Nézd meg a motorját: 0,25 kW a... (2016.04.19. 12:51) Zöld rendszám
  • bontottcsirke: @dr Smittpálelnökúr: Ezaz! Rekesszz ki mindenkit, aki nem a haverod! Így szép a demokrácia. (2016.02.07. 13:02) Demokratikus ellenzék

Egy másik segglyuk

segglyukbanner.png"A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, és senki sem kíváncsi a másikéra."



Irl kommentelnél? Gyere a Gólyába!

golya.jpg

Ambulánsan kezeltek száma

Címkék

alföldi (2) államadósság (1) államcsőd (1) államforma (1) ami még egy blogon is ciki (1) aranyszalag minőség (1) a létezés magyar minősége (15) ballib (13) balliberális értelmiségi elit krémje (2) bizalom (4) bloglossza (31) bürokrácia (1) chiken game (1) cigány (1) civil (17) civilek (6) civil politizálás (1) demokrácia (1) égés (1) egyéb ápoltak (7) egyetemfoglalás (1) életvilág (4) elit (20) ellenzék (1) emlékezés (1) emlékezés-biznisz (1) eperjes károly (1) építészet (1) erkölcs (6) erőss zsolt (1) érték (15) értelmiségi elit (6) etatizmus (2) felelősségvállalás (1) fellegi (1) felsőoktatás (1) fidesz (1) fogyasztóvédelem (2) gasztroezmegaz (1) gasztronómia (4) giró szász (1) gyereknevelés (1) győzelmi jelentés (1) gyurcsány (3) g pont (1) háború (1) hallgatói érdekképviselet (2) hatalom (6) hazugság (1) helyreigazítás (1) hétköznapi apróságok (2) hétvége (17) homofóbia (1) horsefuckers pride (1) igazságosság (1) indulatposzt (1) jobbik (2) jogállam (5) jövőkép (17) kisember (10) kiss péter (1) konzervativizmus (1) kormány (1) kormányzás (3) kövér (1) középosztály (1) kreativitás (2) kultúra (2) lányomnak mondom (1) lázár (1) lengyel lászló (1) levelező tagozat (3) liberális demokrácia (1) lmp (1) magánügy (1) magyar gasztronómiai egyesület (1) magyar narancs (2) matolcsy (1) mazsihiszti (1) média (11) migráció (1) milla (1) mszp (5) munka (1) náci (2) nacionalizmus (1) nemzeti középosztály (1) nyitottakvagyunk (1) oktatás (13) orbánizmus (10) palotaőrség (1) pártállam (3) pártpolitizálás (11) pénzért bármit (1) pintér (1) plágium (2) polgár (1) polgárosodás (3) pozsonyi ádám (1) progresszió (1) rendszerváltás (2) románia (5) schmitt pál (6) selmeczi (1) szabadság (1) szanyi tibor (6) szíria (1) szőkenő (1) tarlós (1) társadalom (25) TGM (1) tudomány (3) tv2 (1) ünnep (4) vágó istván (1) választás (1) vallás (1) vélekedéseink (1) vendégposzt (1) vicc (2) vidéki tanácselnök (1) zárszó (1) zászlóégetés (1) zombiszdsz (1) zsidó (3) Címkefelhő

Házirendetlenség

Csak úgy, miheztartás végett

-Doktor úr, nagyon fog fájni?
-Igen. Mégis, mit képzel, ha jól esne akkor magunknak csinálnánk!

Ezt a blogot magamnak csinálom, hogy jól essen. Ne vedd el ezt tőlem. Ne agitálj, mert nem érdekel. Ne mondd el nekem, hogy elfogult vagyok, mert ezt én is tudom. Igen, ezen a blogon elfogultan írok, ezt nem is tagadom. Azt gondolom ugyanis, hogy jobb, ha felismerem és figyelek a saját elfogultságomra, mint ha letagadnám és állítanám, hogy az elfogult véleményem elfogulatlan.

Ne agitálj, ne próbálj meg legyőzni, hanem beszélgess velem. Ha akarsz. Próbáld megismerni a gondolkodásomat, cserébe én is igyekezni fogok megismerni a tiedet. Attól még nem dől össze a világ, ha ugyanarról a szeletkéjéről te meg én másként gondolkodunk. 

Ha beszélgetni szeretnél velem, akkor vedd figyelembe, hogy engem a dolgok érdekelnek és nem annyira a vélemények. Épeszűbbnek tartom magukról a dolgokról beszélgetni, vitázni, mint a véleményekről.

Nem különösebben zavar, ha minősítesz, nem szeretnék innen semmit se kitörölni, se kitiltani senkit, de arra kérlek, hogy a többi ápoltat ne minősítsd. Szeretném, ha ez egy komfortos diliház maradna, zártosztály nélkül.  

Köszönöm, és érezd rosszul magad nálunk!

Egy renegát vallomásai

2013.10.31. 14:58 | maroz | 4 komment

Címkék: ballib értelmiségi elit

"Úgy érted meg akarsz halni?
Igen.
Ilyet nem szabad mondani.
Akkor is ilyeneket mondok.
Ne mondj ilyeneket. Nem jó dolog ilyeneket mondani.
Nem tehetek róla.
Tudom. De meg kell próbálnod.
Hogyan csináljam?
Nem tudom."
Cormac McCarthy
 

Divatja van a nagy okkereséseknek, mi hát akkor a probléma, teszi fel a nagy, általános kérdést hivatásos és amatőr, és persze a szakmai igényessége vagy a kognitív disszonancia ereje dönti el, hogy milyen választ ad a kérdésre, már ha egyáltalán ad. Amúgy elég régi sport ez, én még emlékszem olyan játékosokra, akik mintha játszani is tudták volna, de ezt most ne forszérozzuk, inkább nézzük meg azt, hogy mire jutottak azok, akik talán egy picivel több munkát raktak a megértésbe, mint. Erre:

Ha feltevéseinknek megfelelően igazolódik, hogy az állam működési zavarai jórészt a társadalom működésmódjából következik, úgy a mindenkori államhatalom számára – egy drámai válság okozta „megtisztulás”, azaz kényszerpályaváltás hiányában – a kis lépések politikája marad az egyetlen javítási lehetőség. Még akkor is, ha a hosszabb távon összegződő kis javítások politikájának is vannak veszélyei. Ha ugyanis az inkrementális változás túl lassú, úgy nincs, ami a jelenlegi negatív folyamatok felgyorsulását, végső fokon az ország fenyegető leszakadását megállítaná. 

A kis lépések politikája. De hát ezt én ismerem kicsiben! Úgy járódtam én is, ahogyan a társadalom, belém tolatott mindenféle struktúraváltás, amitől lett egy csomó működési zavarom. Engem gyerekként még azzal indítottak útnak, hogy atyáink bölcsességéből élünk, de ez sajnos még az érettségiig sem tartott ki, ugyanis apránként rá kellett döbbennem, hogy annak a bizonyos bölcsességnek már évtizedek óta le volt járva a szavatossága. Nem kicsit, nagyon. El voltam veszve és úgy istenigazából még ma sem találtam meg magam. Generációs probléma volt ez, no meg arról is szólt aminek ma már a nevét is tudom: mobilitás, átjárható társadalom. Az volt, hogy adódott ugyan egy csapásocska erre az átjárásra, de az útravalónak kapott bölcsességet már az első lépés után el kellett dobni. Mi maradt? A kis lépések politikája.

Kicsiben ugyanaz, amit okos emberek nagyban az országnak javasolnak. Arra gondoltam, hogy talán nem minden haszon nélküli, ha írok pár sort arról, hogy hogyan szteppelgettem én aprókat, egyet előre, kettőt hátra, hülye egy koreográfia, de hát ez jutott.

A kis lépések politikája tulajdonképpen arról szól, hogy nem igazán van ötletünk egy komoly, stratégiai struktúraváltásra, ezért apránként látunk hozzá a változtatgatáshoz, afféle próba-szerencse alapon. Ennek a módszernek egy roppant fontos eleme a permanens visszacsatolás, tehát az, hogy folyamatosan felteszem magamnak a kérdést: vajon jó volt-e az az aprócska lépés, amit megléptem? Kell az önkritika, de az sem egyszerű, hiszen az is igényel valamiféle sémát, valamiféle módszerességet, és a csapdahelyzet az, hogy ezt is kapnom kellett volna valakitől, vagy az atyai útimotyóban vagy az elitemtől, mert azért azt lássuk be, hogy ilyesmiket önállóan megszülni eléggé atipikus. Ott basztam el igen súlyosan, amikor elkezdtem az elitemre figyelni, bízva abban, hogy majd ők segítenek. Ők meg sajnos nagyjából pontosan ugyanúgy működtek, ahogyan azt Kálmán C. György mint afféle önkéntes állatorvosi ló saját magán bemutatja:

Azt írja ugyanis (sok minden más mellett) az egyik kommentelő, hogy én és sokan mások „többet tettek a Fidesz 2/3-áért, a NER-ért, és azért, hogy olyan, amilyen, mint L[.] S[imon] L[ászló] összes gombnyomásával”.
Én hajlandó, sőt hajlamos vagyok az önkritikára, szívesen belátom, ha valamit rosszul csináltam, de ezúttal tanácstalan vagyok.

Látszatra úgy tesz, mint aki tényleg meg szeretné vizsgálni a saját felelősségét, de minimum a gondolkodásmódjának az érvényességét, miközben valójában az egész szövegelése nem más, mint egy szánalmas kísérlet a kognitív disszonancia oldására. Azt írja, hogy ki-ki töprengjen el rajta, és válaszolja meg maga számára a fent idézett kérdést, tehát ő deklaráltan nem is akarja hallani ezt a választ, innen pedig hiteltelen a hajlandósága, hiszen hogyan láthatná be, ha valamit rosszul csinált ha szándékosan bedugja a fülét a kritikára? Kálmán C. György továbbiakban kifejtett apologetikája ismerős:

Kissé az az érzésem (de lehet, hogy ebben [is] tévedek), hogy ez a panel – tudniillik hogy a mostani rendszer, minden szörnyű hozadékával együtt, éppen azoknak a bűne, akik nem akarták, hogy ez következzen – nem sokban különbözik az „elmútnyócév” vagy a „bajnaigyurcsány” feliratú panelektől.

Ebben [is] téved, így van. Olyan nagyon nem ítélem el ezért, mert én is pontosan ugyanígy jártam. Kezdett nekem is kialakulni egy olyan, amilyen, de mégiscsak véleményem arról, hogy milyen világban és milyen módon szeretnék élni. Ahogy ez egyre inkább alakulgatott elkezdtem olyanokra figyelni, akik olyasmikről beszéltek, verbálisan olyasmiket akartak, ami számomra is rokonszenves volt, illetve szóvá tették (jó hangosan) azt is, amit nagyon nem akartak, hogy bekövetkezzen. Csupa olyan dolgokat mondtak, amilyeneket hallani szerettem volna és ez tetszett nekem. Elhittem, hogy ennyi elég is, hogy vitán felül jó az, aki szépeket mond, aki a verbalitás szintjén jót akar. Elhittem, hogy nekem ehhez a csoporthoz tartoznom kell, és azt is elhittem, hogy ha én magam is beállok szekeret tolni akkor hamarább eljutunk azokhoz a bizonyos, számomra fontos értékekhez. Elhittem, hogy a deklarált cél az egyedüli fontos dolog, és hogy az az eszközt is szentesíti. Ma már tudom, hogy a nagyon erős akarás megfelelő kontroll nélkül bizony eredményezhet bűnt. De ha bűnt nem is, hibát azt mindenképpen. Például:

Nem akarok igazságtalan lenni, a kommentelők (és olykor mások is) két magyarázattal azért szolgálnak. Az egyik a fiatalok feltűnő s ijesztő vonzalma a szélsőjobbhoz; a másik az éles szembenállás, a politikai oldalak kibékíthetetlen konfliktusa, a kettészakadás.

Jelentem: az éles szembenállásért én magam is megdolgoztam rendesen. Ez sajnos így működik: ha valaki valamit nagyon akar, akkor szinte bármit képes elhinni. Meggyőzi magát, hogy nála, az ő csoportjánál az igazság, elhiszi, hogy minden tisztességes ember ugyanúgy gondolkodik, ahogyan ő, és aki mégsem az vagy nem tisztességes, vagy olyan, mint a homofób szerint a buzi: picit megtévedt, de majd némi rábeszéléssel (ha esetleg nyolc napon túl gyógyulna az a rábeszélés, hát istenem, a cél szentesíti, ugye) visszavezethető közénk, igaz emberek közé. Elfogadtam és hittem azt, hogy nincs más érvényes valóságmagyarázat, nincs más módja a létezésnek, nincs más igazság csak az, amit mi tudunk és hirdetünk. Ha pedig per definitionem nincs, akkor már ugye figyelni se kell a többi emberre, meg se kell próbálni megérteni őket, hiszen amit ők mondanak az csak valami primitív makogás lehet, nosza, térítsük hát meg őket a mi hitünkre! Ha fiatal, hát annál inkább! Az elitem ennek kapcsán követte el az érzésem szerinti legsúlyosabb hibát. Kálmán személy szerint mossa kezeit (Ami az új generáció nevelését illeti, abban igen csekély részem volt...), majd pár sorral lejjebb idevillantja a honi balliberális értelmiség egyik legnagyobb és legtipikusabb léthazugságát, ami egy súlyos, szégyenletes módszertani slendriánságra vezethető vissza:

Ráadásul – és nem magamat akarom fényezni, ezért ezt nagyon sok kollégám nevében mondom – az egyetem mindig is a szabad vita terepe volt; lehettünk olykor unalmasak, szétszórtak, készületlenek vagy hepciásak, de tőlünk ugyan aligha leshették el a diákok a tekintélyelvűség, a dogmatizmus vagy a poros, áporodott múltba fordulás eszményeit.

Helyben vagyunk. Ez hát a balliberális önkritika. Mindennel lehet baj, elvtársak, de a nőkkel, nos, az ki van zárva, hiszen magam válogattam őket és meggyőződtem, hogy legalább harminc éve párttag mindegyik! Durva. De ilyenek a balliberális beállítottságú pedagógusaink is, a legszentebb meggyőződésük, hogy ők tökéletesek, amint hogy az intézménynek azon része is tökéletes, amelyet ők működtetnek, és tőlük aztán rosszat a diákság el nem leshetett. Milyen kibaszott módszertan az, amelyik megengedi, hogy a saját munkámat teljesen szubjektív módon saját magam minősítsem? Pofáról ilyenkor egy kevéske bőr nem sül le?  

Miközben úgyszintén ráadásul az tűnik számomra hihetőbbnek, hogy az egyetem ilyen is, meg olyan is, de hogy egységesen rá lehetne mondani, hogy a szabad vita terepe lenne, nos, ez erősen túlzónak tűnik. Persze balliberális értelemben lehet, hiszen azon a nyelven a "szabad vita" az azt jelenti, hogy bárki, akinek megengedem szabadon elmondhatja azt, amit elvárok tőle. Akivel nem értünk egyet, azzal szemben bátran legyünk intoleránsok, hirdeti Kálmán C., és ezt a rendezőelvet lelkesen átveszi a ballib utánpótlás-csapata is, és akkor már látható is, hogy mennyire gondolja ez a közeg komolyan azt, hogy az egyetem a szabad vita terepe lenne. 

Az általam megélt valóság ezzel szemben az, hogy az egyetemeinken mindenféle féltudású, obskúrus, nem ritkán gyakorló elmebeteg káderek szinte vadásznak a fiatalokra. Többek között pont az olyanokra, mint amilyen én is voltam fiatal koromban, a gyökér nélküliekre, a problémás családi háttér elől menekülőkre, azokra, akik valami mást szeretnének, mint ami az ő atyáik bölcsességéből kitelik, és én csak néztem nagy szomorúan, ahogyan ezek a tehetséges, kedves, jobb sorsra érdemes fiatalok sorozódtak be mindenféle poros, dogmatikus, áporodott izékbe. Ekkor kezdtem el valamelyest gyanakodni, ekkor kezdtem el nem érteni a dolgokat, azt, hogy mi magyarázhatja ezt a furcsa anomáliát, hiszen itt vagyunk mi, a jók, az egyedüli üdvözítő igazság tudói és ezek a kedves, okos, tehetséges fiatalok mégsem minket választanak, hanem a Sötét Oldalt. Nem értettem, össze voltam zavarodva, és elkövettem azt a hibát, hogy nem megérteni akartam legelőször is a problémát, hanem megoldani, bármi áron. Mit tettem? Mi mást tehettem volna: odafordultam az én saját kis elitemhez segítségért. Itt vannak ezek a furi gyerekek, mit kezdjek velük? Az elitem ebben követte el a legsúlyosabb hibát, azt, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani nekik. Azt tanácsolta, azt a mintát erőltette rám, ami már eléggé ismert a kedves olvasó előtt: ordítsd le a haját, nácizd le, rekeszd ki, és ha még ennyiből sem ért, akkor vágd fejbe egy söröskorsóval! És én hallgattam rájuk, mert úgy gondoltam, hogy majd a cél utólag úgyis szentesíti. Hát, van egy rossz hírem: nem szentesítette.

És a szembenállás szokásai (mert nem szeretem „kultúrának” nevezni, még ha értem is, hogy a nagyon széles értelemben vett kultúrának ez is része)? Mit lehetett volna tenni? Elnézőnek és udvariasnak lenni a burjánzó agresszív nacionalizmussal szemben, amely (hol rejtve, hol nyíltan) antiszemitizmussal párosult?

Igen, innen kellett volna kezdeni, ettől, hogy "mit lehetett volna tenni?". Mit tehettem volna például én, aki rá szerettem volna beszélni azokat a szóban forgó fiatalokat, hogy inkább az általam meglelni vélt értékeket válasszák? A faszomba már, azért tartom el a kibaszott elitemet, hogy erre a kérdésre nekem választ adjon, és nem azért, hogy üljön a seggén a jó kis státuszában és utólag szemet forgasson! Mit lehetett volna tenni? Legelőször is azt, hogy tetszettek volna értelmiségiként viselkedni. Megpróbálni előbb megérteni a problémát és utána apró lépések politikájával kitalálni azt, hogy miként lehet azokat megoldani. Adni nekem érveket, módszert, eszközt ahhoz, hogy a magam helyén hatni tudjak, mert ez így működik. Mi mindnyájan egyéniségek vagyunk, gondoljuk magunkról, de a valóság az, hogy mintákat követünk. Úgy viselkedünk, úgy próbálunk meg hatni a másik emberre az interakcióinkban, ahogyan azt a mintaadóinktól ellestük. Én, jelentem újból, kellő szorgalmatosságot mutattam a követésben. Náciztam, agresszív nacionalizmusnak bélyegeztem bármit, találtam antiszemitizmust ott is, ahol nem is volt, lesajnáltam, kigúnyoltam mindent, amire az én elitem azt mondta, hogy le kell sajnálni. Elfogadtam, hogy nekem a balliberális kánon szerint naftalinszagú magyarkodásnak, idióta populizmusnak, művészeti bóvlinak kell látnom mindazt, amit a szóban forgó kánon annak akar láttatni. És akkor most nézzük meg, hogy jutott-e a világ a ballib által elébb? Lett-e elérve az a bizonyos cél, szentesül-e az eszköz?

Hát egy lófaszt, azt.

Mire juthat ilyenkor az ember? Kérdés, hogy mennyi erőfeszítést feccölt abba, hogy ő ballib legyen, bármi áron. Ha annyit, mint Kálmán C., akkor jó eséllyel arra jut, hogy a cél helyes volt, a módszer vitán felül jó volt, a sikertelenség oka tehát valami külső erőben keresendő. Van ilyen. Azok, akik például elhiszik egy csodalátónak, hogy ez év november 18-án vége lesz a világnak és megfogadják a tanácsait, hogy mindenüket adják el és a pénzt addig éljék fel azok bizony november 19-én is hinni fognak a csodalátónak és meg fogják magyarázni, hogy ugyan nem lett vége a világnak, de ettől még a vátesznek tökéletesen igaza volt! A ballib zombihadtest most körülbelül itt tart: mi semmiben nem tévedtünk, soha, semmilyen hibát el nem követtünk, hanem a körülmények, azok! Ezzel szemben én arra jutottam, hogy történtek hibák. A célt azt még mindig jónak tartom, számomra még mindig az tűnik egy élhetőbb világnak, amelyikben kellően sokan interiorizáltak ideológiai dogmatizmustól mentesen baloldali és liberális értékeket, de ha azt látom, hogy ehhez a célhoz az elmúlt közel negyedszázadban igazoltan nem jutottunk közelebb, akkor sajnos előbb-utóbb revízió alá kell vennem azokat a bizonyos eszközöket is. Sajnos még akkor is, ha magam is használtam azokat a bizonyos eszközöket, sőt, akkor talán még inkább. Apró lépések politikája. Egyet előre, kettőt hátra. Mi következhet ebből? Az, hogy nem volt jó az eszköz. 

Nem tudom, hogyan lehetett volna nem szemben állni; hogyan lehetett volna kikerülni – vagy a racionális vita keretei közé terelni – a konfrontációt.

Nancy Reagan még tudta: Just Say No. Ma már kezdem én is sejteni, hogy mit lehetett volna tenni. Lejönni a balliberális drogról, elfelejteni azt, hogy legitim, érvényes valóságmagyarázata csak nekünk lehet és a leordítás, a minden áron szemben állás, a leküzdés helyett a megértést forszérozni. Ostoba hibákat követtem el: belementem konfrontációkba, amivel arra kényszerítettem a vitapartnerem, hogy a lehető legintenzívebben érveljen a saját álláspontja mellett. Buta hiba, hiszen ha valakit rákényszerítünk arra, hogy izomból érveljen valami mellett, akkor igen jó eséllyel ahhoz is hozzájárulunk, hogy az akár csak éppen létezgető, nem túl erős meggyőződése is betonszilárddá váljék. Úgy lehetett volna nem szemben állni, elkerülni a konfrontációt, hogy csak szimplán befogjuk a pofánkat. Na, ez az, amire egy vérbeli ballib egészen egyszerűen képtelen. Meg persze úgy is lehetett volna konfrontációt kerülni, ha a szemben állás helyett terelünk, és keresünk olyan állásokat, amelyekben nem szemben, hanem például egymás mellett. Ehhez viszont nagyon kellett volna nekünk, nekem az elit segítsége. Minták arra, hogy hogyan kell ezt csinálni. Nem, nem a politikai elitre gondolok, hanem az értelmiségire. Sajnos a balliberális elit ugyanabban a súlyos hibában leledzik még ma is, mint Kálmán C.:

Nem látom be, hogy ez a mostani ellenzék felelőssége volna.

Tisztelt professzor úr, nem is ezt kéne belátni. Hanem első sorban azt, hogy az értelmiségi elit elképzelhető akár másként is, nem csak ilyen balliberális módra, azaz valamiféle furcsa hidraként, amelyik a pártpolitikai elit seggében él, onnan nyújtogatva kifelé a csápjait. Nem azt kéne tehát belátni, hogy a mostani ellenzéknek mi a felelőssége, pláne nem egy olyan írásban, amelyik úgymond önkritikus írás, hanem sokkal inkább azt kéne körbejárni, hogy az értelmiségi elitnek, azon belül is a balliberális értelmiségi elitnek mi a felelőssége. Ráadásul jó lenne igyekezni, mert én egy picit ebben a felelősség-kérdésben önök előtt járok, és mivel én is emberből lennék nekem is oldanom kell valamivel a kognitív disszonanciámat. Nekem mostanság úgy sikerül oldanom, hogy a saját felelősségemet azzal igyekszem kisebbíteni, hogy az elitemre haragszom, amiért nem segített nekem a harczomban. Önökre haragszom, tisztelt professzor úr, és be lehet látni, hogy a harag nem egy jó lelkiállapot. Abból csúnya dolgok következnek, például akár még olyan is, hogy üdvözölni tudom azok törekvéseit, akik ezt a mostani balliberális elitet értelmiségistül, hidrástul, pártpolitikai makimajmostul a szó legszorosabb értelmében ki szándékozik irtani a magyar kultúrából. Szóval igyekezni kéne ezzel a belátással, mert az apró lépések politikája nem bírja el hosszan az egy helyben állást.

"Még mindig mi vagyunk a jók?"
Cormac McCarthy
 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kakukkfeszek.blog.hu/api/trackback/id/tr885607721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alonee 2013.11.01. 12:06:01

Brilliáns poszt, benne van az elmúlt, komplett 20 évem és mostani megkeseredettségem összes oka. Apropó, ezt a posztot jóval korábban kellett volna megírnod, sok minden világossá válik, így egy csapásra, amit eddig azért bogozgatni kellett, már az írásaiddal kapcsolatban

maroz 2013.11.01. 12:29:01

@Alonee: Nem tudtam jóval korábban megírni, mert bennem is csak mostanra állt össze. :)

JuAn 2013.11.01. 23:27:23

@maroz: Ugyan meg nem tudom mondani pontosan, mióta is követlek, de ezen olvasása közben volt vagy három déjà vu-m, ami persze nem teljesen biztosan mutatja a zseniális értelmezési képességeimet, de olyan jól esik azt hinnem. :)

Húsleves 2013.11.02. 16:55:28

@maroz:
Miután kicsatáztam magam az index blogketrecekben, elkövetve az általad itt felsorolt összes hibát az "érvelés"-eimben (mert hogy nem csak a liberálisok követik el ezeket), eszembe jutott, hogy összefutottam valamikor egy liberális bloggerrel, aki teljesen másképp ír, mint azok, akik miatt szitokszó lett.
Ez a cikked is nagyon jó lett, csodálom, hogy nem fedeztek még fel valahol.
süti beállítások módosítása