Közismert (lehetne, de nem az), hogy egy-egy cselekvő megnyilvánulásakor előszeretettel megpróbáljuk okát adni annak, hogy miért pont úgy nyilvánult meg ahogyan. Az is közismert (lehetne, de nem az), hogy ilyenkor hajlamosak vagyunk súlyosat hibázni, konkrétan azzal, hogy a megnyilvánulás okát elsősorban a megnyilvánuló tulajdonságaival, jellemével próbáljuk meg magyarázni, és nem a szituációval, a körülményekkel, azok kényszerítő erejével, így a közéletről szóló vitáink is a késő jobbágykor diskurzusait idézi: van a jó földesúr, akitől a jósága miatt bármit is kapunk, az csak jó lehet és erről igen kreatívan meg is győzzük magunkat, míg a rossz földesúrtól csak rosszat kaphatunk, és persze itt is gyorsan kizárjuk még a kétség lehetőségét is. Ennek a furcsa gondolkodásnak az egyik súlyos következménye az lesz, hogy mivel még csak elgondolni is gyávák vagyunk, hogy a cselekvő megnyilvánulásait akár a szituáció is magyarázhatja így semmiféle erőfeszítést nem fogunk abba belerakni, hogy a szituációkat, tehát annak a rendszernek a sajátosságait, a belső logikáját megértsük, amelyekben a szereplők megnyilvánulnak.

Kár. Sokkal többre mennénk, ha megpróbálnánk megérteni a rendszerek logikáját, és megpróbálnánk úgy is végiggondolni egy adott szereplő megnyilvánulásait, hogy azt nem a kifestőkönyvek mesehősei tényleg közismert viselkedési logikája alapján, hanem a valós rendszereink logikája alapján értelmezzük.

A pártpolitikai alrendszernek van egy sajátos logikája. Volt szerencsém Szanyi Tiborral, az állítólag hisztérikusan megújult MSZP parlamenti képviselőjével, a párt elnökségének a tagjával pár szót váltanom. A pártpolitikai alrendszer logikájának a diszkrét bája szinte a maga teljességében megfogható nevezett egyetlen, hozzám intézett válaszából is, idézném:

Belátom, hogy potenciális vevő lehetsz, habár elég nehéznek gondolom azokat az ügyleteket, ahol a vevő indításból kioktat, fenyeget, lealáz, stb. 14 év képviselőség alatt viszont megszoktam, hogy aki a szavazatával kufárkodik, mint te, azaz ahhoz köti a szavazatát, hogy az adott párt úgy ugrál-e, ahogy ő fütyül, nos, az soha nem válik valós szavazóvá, úgyhogy nem is foglalkozom az ilyen riszáló, ámde reménytelen esetek meggyőzésével, számukra nem tudok többet adni, mint a véleményemet.

A kép teljesen világos. A pártpolitikai alrendszer legfőbb jellegzetessége az, hogy abban a szereplők egy többé-kevésbé ismert és elfogadott játékszabály mentén igyekeznek a maguk számára minél több hatalmat megragadni és azt minél hosszabb ideig megtartani. A szereplők jutalma a hatalom, és az, amire azt ők a maguk szája íze szerint konvertálni tudják. Ebben a rendszerben tehát az a sikeres, aki minél több hatalmat minél hosszabb ideig bír a saját maga számára allokálni. Ehhez sajátos képességek szükségeltetnek, legelőször is az, hogy érteni kell, nagyon érteni kell a rendszerek működését és persze magát a hatalmat, ami szintén egy olyan dolog, amiről vannak mesekönyvszerű leírások is, de ugyanúgy vannak használhatóak is, kérdés, hogy ki melyiket veszi kézbe. A pártpolitikai alrendszer logikáját, a hatalom sajátosságait az elmúlt huszonhárom évünkben minden jel szerint egy Orbán Viktor nevű ember értette meg a legjobban, a többiek legfeljebb futottak/futnak utána és több éves késéssel igyekeznek lemásolni az újításait. Kisded duzzogás szokott abból lenni, ha én ezért merem Orbánt tehetségesnek nevezni, ami valahol érthető is, hiszen ki bírná egy fejben  megtartani a következő, Orbánról szóló asszociációkat: rossz, aljas, tehetséges? Brrr...

A pártpolitikai alrendszerben tehát adott a cél: hatalmat megszerezni és minél tovább megtartani. 

Ehhez keresnek a szereplők eszközöket. Nyilván, ahol nem annyira fontos a képviseleti demokrácia, pláne a liberális demokrácia külsőségeire tekintettel lenni ott az eszköz értékét az jelzi, hogy hány töltényt lő ki percenként, de mi inkább maradjunk itthon, a képviseleti demokrácia keretei között. Az pedig arról szól, hogy a hatalom megszerzésének az eszköze a minél több megszerzett szavazat. A megtartásának pedig: hogy minél inkább elhitessék a választópolgárokkal, hogy a sorra következő választáson is ők lesznek azok, akik a legtöbb szavazatot fogják begyűjteni. A képviseleti demokrácia ideáltípusa szerint a pártpolitikának az lenne a dolga, hogy felismerje a társadalmi igényeket, elvárásokat, majd azokat újrafogalmazza úgy, hogy azokból kellően egyértelmű és lehetőleg bináris politikai döntések képződjenek meg, majd ezekhez igyekezzen minél több támogatót megnyerni. Szerencsésebb sorsú országokban a működő rendszerek lényegesen közelebb állnak ehhez az ideáltípushoz, mint nálunk. Ránk inkább a Szanyi-féle hozzáállás a jellemzőbb, ami elég jól leírható egy nyuszikás viccel: Nyuszika, mit csinálsz te ott fenn, az almafán? Cseresznyézek. Az almafán??? Igen. Azt meg hogy??? Hoztam.

Szanyi is ugyanezt a módszert követi: pont leszarja ő, hogy mi az, amit a civil, a választópolgár szeretne, ő ide nem azért jött, hogy annak, azoknak a véleményét megismerje, akiket képviselne és akik jóvoltából ő azt a bizonyos hatalmat megszerezte és megtartani igyekszik, nem. Ő - mint a nyuszika az almafán - hozott magával véleményt, és afféle oldszkúl államszocialista kereskedőként kicsapja a pultra: ez van, eszi, nem eszi, nem kap mást! És persze nem Szanyifüggő ez a dolog, pontosan ugyanígy tesz az összes többi is, mert hát hogyan és miért is tenne másként, amikor a rendszer logikája pont ezt diktálja? A választópolgárok zöme sajnos még mindig nem bírta felszabadítani saját magát a jobbágyság alól, így készséggel etatista, elfogadja, hogy neki saját véleménye nem lehet, amiben persze megtámogatja őt a szintén a pártpolitikai alrendszerhez, sőt, megkockáztatnám, hogy a politikai osztályhoz tartozó véleményvezérek is, akiket ezért cserébe a pártpolitikai alrendszer bizonyos szintig beenged a saját játékterére, apróbb szinekúrákkal, kisebb hatalom rájuk ruházásával jutalmaz. A hazai pártpolitikai alrendszerbe bármiféle ethoszt belelátni igen fejlett perverzitásról tanúskodik.

A pártpolitikai alrendszer tehát a nettó hatalom megszerzéséről és annak a megtartásáról szól. Az ehhez szükséges választópolgári támogatást ügyek kreálásával és az így kreált ügyek képviseletének a kreatív kommunikálásával szerzik meg. Tehát a pártpolitika a hatalomról szól, nem az ügyekről. 

A civil politizálás szól az ügyekről. Arról a felismerésről, hogy az egyén, ha nem jobbágy, akkor ő az, aki mindenki másnál jobban érti a saját ügyeit és mindenki másnál jobban tudja, hogy melyek a számára fontos ügyek. Ő tudja igazán, hogy milyen országban szeretne élni, és ha van egy kevéske kis civil öntudata, akkor leröhögi Szanyiról a sörhasat, ha az veszi magának a pimaszságot, hogy ő akarja inkább megmondani egy civilnek, hogy neki mi lenne a jó. A civil persze önmagában sokra nem megy, de ott az az ősi késztetés, hogy bármire, ami egyedül nem megy csoportba szerveződjék. Kis ügy, közepes ügy, nagy ügy, millió példát láttunk már a világban arra, hogy mindezen ügyek egészen jól összehozzák a maguk támogatóit, akik aztán megszerveződnek, és ha sikerül a pont elégésges civil támogatást megszerezni az ügyük mellé, akkor azt sikerre is tudják vinni. Vegyük észre, hogy a civil politizálás is a hatalomról szól, de nem célja a hatalom közvetlen megszerzése, és így nyilván a megtartása sem. A civil hatalom informális, és leginkább úgy hat, hogy súlyos és megkerülhetetlen kényszerekkel szembesíti a párpolitikai alrendszer szereplőit: vagy figyelemmel lesztek a mi ügyünkre is, vagy akár az elviselhetetlenségig megkeserítjük számotokra az életet.

Civilként számomra nem kétséges, hogy ha és amennyiben rendelkezem némi szabad vegyértékkel azt hová fektessem be inkább. A pártpolitikai alrendszerben továbbra is jobbágy, de minimum alattvaló lehetek. Ragaszthatok plakátot, tapsolhatok biodíszletként a pártelnök mögött, járhatom kampányaktivistaként az utcát azért, hogy hatalmat kalapoljak össze mondjuk egy Szanyinak, szóval ebben a rendszerben minden vertikális, nekem, a mezei polgárnak a beleszólásom, a befolyásolási képességem pontosan annyi, amennyit Szanyi megelőlegez: riszálj, bazd meg, és akkor leszarunk, vagy állj be a mi véleményünk engedelmes hordozójává és akkor plakátolhatsz nekünk, megengedjük. Egy civil szervezetben, pláne egy civil mozgalomban viszont a relációk sokkal inkább horizontálisak, tehát nem egy Szanyitól jön minden jóság, hanem mi, civilek egymás közt beszélgetjük, vitatkozzuk, időnként veszekedjük ki azt, hogy az ügyünkről alkotott számtalan egyéni elképzelésből hogyan lehet a lényeget kiszűrni és annak az érvényre juttatásához milyen stratégiákat lehet kidolgozni. A civil ügyek életciklusa is más, hiszen itt nincs négyéves kényszer, egy civilnek nem kell választási ciklusokhoz igazodnia, ő minden további nélkül megteheti, hogy 2011-ben is azt és úgy mondja, ahogyan azt teszem fel 2009-ben mondta és tette. Ennek az előnye olyan összetettebb ügyek esetén látható be minden további nélkül, mint amilyen az oktatás is. A pártpolitikai alrendszer négyéves ciklusai (ami ugye a választási év miatt tán még ennél is rövidebb valójában) nem kompatibilisek egy olyan nehezen mozduló, nehezen kanyarodó alrendszerrel, mint az oktatás. Egy civil viszont bátran felvállalhat olyan ügyeket, amelyekben eredményre teszem azt csak 10-15 éves távlatban van remény. Ennél a tíz-tizenöt évnél egy átlagpolitikus szavatossági ideje többnyire rövidebb, nem tudom, a kedves olvasó fel tudja-e még idézni Orbán 1998-as koalíciós partnerének a nevét. Na, fog ez menni, pont tizenöt évvel ezelőtt történt, vőlegény, szerszám, többet nem segítek.

Sajnos ennek a civilkedésnek nálunk nagy hagyománya nincs, súlyosan etatisták vagyunk, ami nem nagyon róható fel nekünk, hiszen erre kondicionálnak minket szinte azóta, amióta központosított államunk van. Az "elmúltnegyvenév" is hisztérikusan irtózott attól, hogy az alattvalók egymással mindenfélékről beszélgessenek, pláne, hogy csak úgy, a kisz-titkár értő és óvó ideológiai útmutatásai nélkül szerveződgessenek, és sajnos be kell azt is látni, hogy az "elmúlthúszév" sem igazán arról szólt, hogy mindebben lényegi és érdemi változás állhasson be, de hát ugye ebből az elmúlthúszévből tizenkettőben pont Szanyiék pártja teremtgette azokat a bizonyos feltételeket, abba pedig ugyanúgy nem volt szívesen látott a riszáló, mint ahogyan az Orbán nevével fémjelzett érákban sem. Lesz tehát itt munka dögivel. Aki azt választja, hogy ő inkább civil, az felejtse el a 2014-et, az kizárólag a pártpolitikai alrendszer naptárában bír jelentőséggel.

Miben lehet reménykedni, amikor az ember bármerre is néz két dolgot lát, az egyik, a már szinte fájó ignorancia, a közélettől való teljes elfordulás, a másik pedig a hisztérikus terelés a pártpolitikai alrendszer szolgálatába? A következetességben és az időben. A preferenciáink feltételesek, amint azt egy Thomas Schelling nevű Nobel-díjas közgazdász is oly találóan illusztrálta a zebrán való sunyi átkelés mechanizmusának a leírásával. Képzelje el a kedves olvasó, hogy két-három tucat ember áll a zebránál, vár, mert piros a lámpa. A norma az, hogy piros lámpánál nem kelünk át, és amíg mindenki tartja magát ehhez addig áll is a tömeg engedelmesen, várva a felszabadító zöldet. Igen ám, de mi van akkor, ha a tömegből megindul egy ember és normát sértve mégiscsak átkel a piroson? A normasértésre többféleképpen reagálunk, van, akit már egy normasértő is utánzásra késztet, hiszen arra jut, hogy nehogy már ő legyen a balek, de persze vannak olyan emberek is, akiknek ehhez már két, vagy több normasértő megfigyelése szükségeltetik, és ha a kedves olvasó jobban belegondol, akkor beláthatja, hogy már egy darab normasértő is képes elindítani a lavinaszerű szabálytalankodást, és akkor most gondoljuk el ugyanezt egy olyan szituációval, ahol a normakövetésre nem lámpa, száguldó autók, vagy egy esetlegesen a környéken kóricáló rendőr, hanem pusztán a lelkiismeretünk az egyedüli érdemi kényszer.

Azt gondolom, hogy ez a feltételes preferencia a civilkedés esetében is működik. Egészen biztosan van egy csomó ember, akiben ott a késztetés, hogy neki is lenne egy, vagy több ügye, és ő is tenne valamit ezekért az ügyekért, de mivel azt látja, hogy az általa megfigyeltek közül mások sem tesznek, így kényszerűen ezt a normát fogja követni. De ha idővel azzal szembesül, hogy a számára jelentőséggel bíró személyek közül egy, majd később több is aktívan bekapcsolódik a civil mozgolódásokba, akkor ez jó eséllyel számára is ösztönzőleg hat, és ha két ember hatására ő is beáll harmadikként, akkor könnyen elképzelhető, hogy ezzel bevonódásra bírja azt a másik polgárt is, akinél az érzékenységi küszöb a három embernél van, így már négyen lesznek, ami... 

A két alrendszer eléggé nyilvánvaló okokból csak együtt, egymással szimbiózisban tud létezni. Én még abban sem látok semmi szörnyűséget, hogy van átjárás a kettő között, sőt. Kifejezetten előnyösnek gondolom azt, hogy a pártpolitikai alrendszerbe olyanok is belépnek, akik a civil mozgolódásokban szereztek politikai tapasztalatokat, de ezt az átjárást szigorúan perszonálisnak tudom csak elképzelni, a civil szerveződés megmarad a saját alrendszerében, követi a saját logikáját, és a pártpolitikába eltávozott szereplője helyett beáll a sorba egy újabb jelentkező. A jelenlegi hatalom megtette azt a szívességet a civileknek, hogy a látszatokat szépen félresöpörte, a korábbi hatalom pedig azt, hogy a látszatokkal házalókat (tessék összehasonlítani a miskolci panelben bohóckodó Gyurcsányt és a hajléktalanokkal együtt tüntető civileket, egyetemistákat és megmondani, hogy melyik tűnik hitelesebbnek) ma már a túlnyomó többség legalábbis leszarja, így minden adott a civil építkezéshez. Azt láthatjuk, hogy a pártpolitikai alrendszer a kellő kontroll és a kellő kényszerítés hiányában hová volt képes eljuttatni ezt az országot huszonhárom év alatt. Elhiszem, hogy nehéz azzal szembesülni, miszerint a civil politizálás hozadéka szükségszerűen csak évtizedes távlatban jelentkezhet, de ha azt nézzük, hogy a pártpolitizálás 23 év alatt sem volt képes egy minél több ember számára élhetőbb, elviselhetőbb, horribile dictu: szerethetőbb Magyarországot megteremteni, akkor talán beláthatjuk, hogy hiú ábránd abban bízni, hogy adjunk nekik újabb huszonévet, és hátha. Abban meg aztán pláne, hogy történjen valami csoda, és már 2014-re oldódjon meg minden. Az úton végig kell menni, mondta Marosán elvtárs, és ebben neki teljesen igaza van, más kérdés, hogy az úton talán célszerűbb a jó irányban végigmenni, így talán egyszer megérnénk azt, hogy ennek az országnak ne állandóan csak elmúltnegyvenéve, elmúlthúszéve, elmúltszázötvenéve legyen, hanem egyszer, kalandból következőhúszéve is. Ügyek, igenek, civilek, mozgalmak, jövő.