Bréking! A honi izéüldöző (Izsák után, a szakmányban űzött pénzbehajtó traffipaxolások után, Pintér közben azt gondolom, hogy kiszaladnának a világból az ujjaim, ha azt gépelném ide velük, hogy: bűnüldöző) szervek március hetedike (ez év, ami azért mégiscsak egy pozitívum) óta fel bírták ismerni, hogy a Fidesz-székház előtt, szemmel láthatóan tudatmódosult állapotban előadott performanszával a savazós polgártársunk azért valamit csak-csak átlépett, a jó ízlés határait mindenképpen, a józan észét pláne, de ha szigorúan vesszük, akkor talán a jogon is sértett egy egészen elenyészőt. Szóval ünneplés, fanfárok, a honi izészolgáltatás (zárójel ugyanaz, mint fent, csak itt most az "igazság" az izé) két kibaszott hónap után eljutott arra a felismerése, amire bármelyik közepesen intelligens emlős már ott helyben is eljutott, jelesül, hogy ráncigálni, a fejét, az arcát piszkálni, a tiltakozó tábláját letépni, az anyukáját egy ősi mesterséggel összefüggésbe hozni, savval pofánöntéssel fenyegetni nem komilfó.
Tehát itt az ország előtt a végtelen misztérium, az ikerprímsejtésnél is izgalmasabb titok: hú dö fákk íz Papa Acid?
Cikizgettem itt óvatosan az izészolgáltatást, de ez így, ebben a formában azért nem teljesen korrekt, ugyanis annak része a bíróság is, és azzal azért én nem lennék teljesen elégedetlen. Tegnap ugyanis ebben a Fidesz-székház elfoglalása néven elhíresült kisded szappanoperácskánkban hozott egy számomra teljesen korrektnek tűnő határozatot. Talán még emlékszik a kedves olvasó, a rendőrök az egyik diákkal "gólya viszi a fiát"-ot játszottak, meg egy rövidke jelenetet előadtak az Indul a bakterházból is (Jöjjön má' elő, én hívom, a Buga Józsi! Nem gyüvök!), aminek a nagy, és komoly vége egy előállítás és egy első fokú szabálysértési eljárásban kiszabott 30 ezer forintos bírság lett. Na, ezt a határozatot változtatta meg tegnap a bíróság, kimondva, hogy a szabálysértés ugyan tényleg megvalósult, de ne basszunk már szekéren, szó sincs itt semmi olyasmiről, hogy ez harmincezer forintot érne, elég oda egy figyelmeztetés is. Ez előtt az igazságszolgáltatás előtt elégedetten hajtok fejet, jogerősen.
Kérdés, hogy mit akarnak a savas polgártársunkkal kezdeni, ha a hazai szerv teszem azt potom két-három éven belül bravúrosan előkeríti. Ha rajtam múlna, pontosan ugyanazt kapná, amit a fentiekben körülírt diák kapott. Egy figyelmeztetést, hogy no, hát ez bizony csúnyácska dolog volt, és a jövőben nem sűrűn kéne ilyent. Ha így lesz, akkor ott is fejet fogok hajtani, és bízok benne, hogy így lesz.
Persze az én naivitásom átállítható akár határtalanra is, így el tudnék képzelni egy alternatív "büntetést" is. Egy kollektív büntetést. A pápaválasztás mintájára be kéne zárni a sav mindkét oldalán előfordult szereplőket egy jó kis terembe, és addig nem kiengedni őket (kenyér, víz az ajtó alatt időnként betol), amíg együtt át nem beszélik ezt az egészet, és meg nem szülnek egy közös álláspontot arról, hogy mi is a szerepe egy civilnek egy demokráciában. Szépen, higgadtan (szerintem úgy a harmadik nap végére tutira mindenki lehiggadna, a kenyér és a víz ezt nagy mértékben elő tudná mozdítani) átbeszélik, hogy akkor most valóban kurva-e valakinek az édesanyja, és mennyiben releváns ez egy alkotmánymódosítást érintő vitában, és hogy mennyire civilkonform a másik polgár pofáját savval illetni pusztán csak azért, mert eltérő véleményt hangoztat, még ha radikálisan is. Tudom, tudom, ez tényleg naivitás. Sajnos már megint (mint mindig) valamiféle átmeneti időket élünk, az már nincs, hogy emberek kénytelenek egymással kijönni, mert amikor az volt, akkor a kényszer miatt sokkal jobban iparkodtak megérteni egymást, és nyilván, egy idő után oda is el fogunk jutni, amikor ezt a megértést, a megértés szükségszerű voltát immáron értelemmel is képesek leszünk felfogni, de addig marad ez az átmenet, se kényszerítő lánc, se értelem, marad a sav, mint a másik polgárhoz való viszonyulás legcélravezetőbb formája.
Az egymásrautaltság tudata, elgondolása nélkül nincs késztetés sem a másik alaposabb, mélyebb megértésére, és ha nincs késztetés a megértésre, akkor nem lesz az elfogadásra sem. Az egymásrautaltság közvetlenül kényszerű, mechanikus formája szerencsénkre mára már megszűnt, de a tudatos, kevésbé direkt formáját még nem tudtuk kiizzadni magunkból. Nem vagyok türelmetlen, mert tudom, hogy az ilyesmihez idő kell. Lassú a felismerés, és lassú az, amikor a felismerésből cselekvési, viszonyulási stratégiák bontakozgatnak majd kifelé. Formálódik, alakul, mutatkozik az igény a sokszoros magány oldására, egymás megismerésére, elfogadására, a régi, a kényszerek szülte egymásrautaltságot felváltó új, más rendezőelvek szerint szervezett formáira, és talán, egyszer, nagyon sokára oda is eljutunk, arra a felismerésre, hogy az egymásra-utaltság legmagasabb fokon szervezett formája a szeretet.
Persze addig még sok savnak kell lefolynia az arcokon, sajnos.
