A locsogás most arról folyik, hogy ezek a bides kézivezér diktátorok bizonyos egyetemi képzéseknél eltörölnék azt az adminisztratív korlátot, mely szerint a diploma csak akkor adható ki, ha a tulajdonosa fel tud mutatni bizonyos számú és kritériumú nyelvvizsga-bizonyítványt. Ez biza nemzethalál lenne, mondja a locsogás, és miért? Ömlenek az érvek, lassan köldökig ér az argumentum, plusz/mínusz egy arasz. Persze új nincs bennük, nekem konkrétan a tökömön jön ki, annyit hallottam már őket, hogyaszongya: a nyelvtudás fontos, amiben konszenzus is lenne nálunk (konszenzus, nálunk, bármiben is, aham), meg különben is, Európa sutyerákjai vagyunk, alig beszélünk idegenül, ásványvíz, bazdmeg, szóval a régi lemez, újratöltve.

Erről megy a locsogás. A szavak közben sajnos nem számítanak, de hát lassan megszokjuk, hogy a szavak soha nem számítanak. Azok csak arra valóak, hogy a tudásunkat ha kell, ha nem megosszuk egymással. Persze itt most a tudás is locsogás, valójában a "vélemény" és a "tudás" fogalmaink összelocsogása, mert lássuk be, ritkán érzékeljük a kettő közötti amúgy többnyire ég és föld különbséget. Nyugodtan hívhatnánk például a véleményvezéreinket tudásvezéreknek is, hiszen amit mi tőlük kapunk (kettőn áll amúgy a vásár: ők úgy adják mi pedig szintén úgy fogadjuk el) arra egy kósza pillanatig sem úgy gondolunk, mint véleményre, hanem mint a legszentebb és teljességgel megkérdőjelezhetetlen tudásra. Locsogok én is itt-ott emberekkel, és csak fogom a fejem, amikor egy közepesen bővített mondatba belesűrítenek legalább öt állítást, olyan témákban is, amelyekről biztosan tudom, hogy a locsogótársamnak a felületesnél is jóval kevesebb információja lehet. Ha visszakérdezek, hogy ugyan, kedves fecsegőpajti, honnan tudod te azt, amit állítasz, akkor erre többnyire sértődés a válasz, mi az, hogy merészelem megkérdőjelezni a kompetenciáját, de jobb esetben is csak értetlenkedés: de hát mi az, hogy honnan tudom, amikor ez egy olyan dolog, amit mindenki tud?!?

Megy tehát a locsogás, a vélemény tudás, a hírről meg azt se tudjuk mi fán terem, a szavak pedig le vannak szarva. 

Locsogjuk, hogy fontos a nyelvtudás. Oké. Tegyük fel, hogy így van, fogadjuk el, jelentsük ki mi is: fontos a nyelvtudás. Igen ám, de ha a nyelvtudás a fontos, akkor mi a rákért nyígunk a nyelvvizsga-bizonyítványért? Legalább azt döntsük már el, hogy akkor mi a csuda is a fontos? A nyelvtudás? Avagy inkább a nyelvvizsga-bizonyítvány? Persze ez a dilemma is feloldható locsogás útján, hiszen csak elő kell vezetni azt a véleményt, miszerint: de hát aki megszerez egy nyelvvizsga-bizonyítványt az megtanulja a nyelvet is!!! És hát sajnos az is persze, hogy ezt a közlő szokás szerint nem véleményként mondja, hanem tudásként. Ezt mindenki tudja, meg különben is, ez jaózan paraszti ésszel is belátható, ne kekeckedj, mert ha folyton csak beszólsz akkor nem is fogok veled többet locsogni!

Engem pedig érdekelne ez a dolog. A tudás, ott, ahol a szavak is számítanak valójában egy olyan vélemény, amit egy ilyen-olyan, de mégiscsak társadalmilag közelfogadott módon igazoltnak tekinthetünk. Ennek az igazolásnak egy roppant fontos eleme az, hogy a véleményt többször és súlyosan megkérdőjelezzük. Tényleg igaz-e az az állítás, mely szerint a nyelvtudás és a nyelvvizsga-bizonyítvány megléte mutat szigorú korrelációt? Sejtésem, hogy nem. De ismétlem, ez csak egy sejtés, egy óvatos vélemény, tudni én sem tudom, pedig érdekelne. A sejtést pedig néhány közelről sem reprezentatív megfigyelésre alapozom, egyrészt. Lett ugyanis a mi családunkban is vagy féltucat nyelvvizsga-bizonyítvány, mert mi ilyen előrelátóak lennénk, de az a megfigyelésem, hogy a nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzésének szinte semmi köze nincs a meglévő nyelvtudáshoz. Amit a családunk nyelveket beszél azt beszélte bizonyítvány nélkül is, valamint amit nem beszélt és ennek ellenére lett belőle bizonyítvány azt előtte se és utána se beszéli. Empirikusan tehát számomra a nyelvvizsga-bizonyítvány csak azt bizonyítja, hogy a megszerzője képes olyan, amilyen kritériumrendszer egyszeri teljesítéséhez saját magát formálisan vagy informálisan felkészíteni, az akadályt leküzdeni. Ami egy remek dolog, de ez nem a nyelvtudásról szól. A nyelvet ugyanis a vizsga után fél évvel már kellően üzembiztosan el is felejtette, már ha egyáltalán valaha is bírta.

Másrészt pedig ez a bizonyítvány-mánia már elég régóta része a locsogásainknak. Rémlik, hogy egy időben a közszférában hatalmas volt a presztízse, hiszen akinek volt ilyenje az pusztán a bizonyítvány megléte miatt kapott némi pluszpénzt, lett is piaca a beás és a lovári nyelvtanfolyamoknak, nem túl nehéz kitalálni, hogy miért pont ezeknek a nyelveknek. No meg a diplomához is szükséges már egy jó ideje a bumáska, szóval ha ennyi éven keresztül ilyen erős presszió volt a nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzésére akkor mégis, mi a rosseb oka lehet annak, hogy a nyelvtudást illetően alulról szagoljuk Európát? Talán csak nem az, hogy a bizonyítvány és a nyelvtudás között nem pont annyira erős az összefüggés, és nem pont olyan irányú, mint azt nagyon sokan tudni vélekedik?

Jó lenne mindezen kérdésekre tudni a választ, hiszen ha tudnánk, akkor erről a szóban forgó kormányzati intézkedés-tervezetről is érdemibb véleményünk lehetne. De persze erre semmi esély, hiszen még szavaink sincsenek, csak a locsogás. Nyelvvizsga-bizonyítvány összemosatik hetven fokon a nyelvtudással, a pártjaink zsoldjában álló véleményvezéreink rongyosra centrifugázzák, majd lebasszák egy ingerült mozdulattal elénk: nesze, paraszt, te erről ezt gondoljad, mert én mondom azt, a Buga Jóska! És mi engedelmesen locsogjuk is tovább, mit engedelmesen, egyenesen büszkén arra, hogy lám, nekünk ebben a kérdésben is van saját, jól kiérlelt, független véleményünk, ami annyira a miénk, hogy az már egyenesen tudás! 

Jut eszembe, egy időben, egy régebbi időben meg mintha az lett volna a nemzethalál, ha nem tanul meg mindenki oroszul. Talán azt még egy ici-picit jobban is nyomatták, mint most ezt a nyelvvizsga-hájpot, és mi lett annak a hatása? Beszéljük-e ócseny hárásó azt a nyamvadt orosz jázikot?