Kezdjük a hírrel. Várnai Péter, akiről nem tudom, hogy ki ír a blogján, többek között Dr. Dömény Péterről, akiről viszont igen. Ilyesmiket ír Várnai:
A Zugló Cserepes Kulturális Non-profit Kft. kapcsán elmérgesedő vita alakult ki, hisz a nekik juttatott 170 millió minden eddigi támogatásuknál magasabb. Nem csoda, hisz sorra bukkannak fel a cégben alkalmazottként az MSZP-s, KDNP-s, PM-es haverok. Kedve a Civilzuglós képviselő-jelöltséget Összefogásos képviselő-jelöltségre cserélő, és ezért ügyvezetői pozícióval megjutalmazott Garay Klárával, (aki 64 éves biológiatanárként lett cégvezető), folytatva a bajai videóhamisításba belebukott MSZP-s Török Zsoltival, tetézve a régi MSZP-s háttérember dr. Dömény Péterrel, a másik oldalon Harrach Péterrel, akik a nekem-neked zuglói MSZP-Fidesz zsiványalku részeként két tagintézményünk igazgatói lettek, frissen kiegészülve a Karácsony spannal, az országos kampányfőnökként leszereplő, PM-be távozó Datki Szabolccsal. Látható, jó káder egy pártban sem vész el, amit megértek, de Gergő megígérte, Zugló nem lesz a PM kifizetőhelye.
Gergő megígérni ugyan megígérhet bármit, de a káderpolitika úgyis erősebb nála. Egy alkalmilag odatévedt doktordöménypéterrel talán tudna kezdeni valamit, de ez sajnos nem egy személyi ügy, nem arról van szó, hogy van egy, két, néhány doktordöménypéter, akik valamiféle aprócska félrecsúszás miatt oda kerültek, ahová talán nem kellett volna, hanem ez bizony egy igen súlyos jelenség, évtizedek óta velünk élő, és talán nem mellékesen ez a jelenség is erősen hozzájárult ahhoz, hogy mára Magyarországon a baloldali törmelékeket a szavazók kétharmada bottal sem piszkálná meg. Erről a jelenségről szeretnék pár szót mondani, mert szerintem ha ma már nincs is semmi jelentősége annak, hogy a hatalomból lényegében szinte teljesen kiszorult doktordöménypéterek milyen balliberális végvárakban tömik meg immáron nem aranyakkal, hanem csupán még mindig szépen csengő garasokkal a zsebeiket, az azért mégiscsak érdekes és tanulságos lehet, hogy hogyan is jutottunk el ide. Megpróbálok segíteni Várnai Lászlónak válaszolni arra a kérdésére, hogy "miért kellett"?
Az MSZP által játszani szokott kicsinyes politikai játszmák, a Civilzugló immár megszokott szivatásának része volt, hogy míg eddig szokásjogszerűen a képviselők minden szervezet bizottsági tagcserékre vonatkozó kérését azok okának, hátterének feszegetése nélkül támogatta, most ők ettől eltértek. Hisz eddig senki nem kérdezte meg, hogy ugyan miért kellett Pelyva Györgyöt, a zuglói MSZP egyik legelismertebb tagját a vagyonkezelő Felügyelő Bizottsági elnöki pozíciójából két hónap után sürgősséggel visszahívni, és úgy kineveztetni dr. Demény Pétert, (aki ezzel párhuzamosan a Cserepesházban is állást kapott, lásd fent) hogy a személycseréről és az általuk teljesen ismeretlen jelöltről még az MSZP képviselői is csak szavazás előtt öt perccel értesülnek, és vajon mi áll ennek hátterében, és van-e a személycseréről legális határozata a zuglói MSZP szervezetnek?
Lássuk tehát, vajon mi áll ennek a hátterében.
Kezdjük rögtön azzal, hogy teljesen ismeretlen jelölt. Egy frászt. A doktordöménypéter jelenség teljesen ismert, csak éppen fel kell idézni, mert hajlamosak vagyunk feledni. Valamikor a nyolcvanas évek folyamán kezdődött. Az akkori elit egy része elkezdte szépen, szisztematikusan a neoliberális fordulatot, hirtelen elprivatizálódott, magánkézbe került az addigi - legalább nevében - közvagyon, az elit egyik részéből hirtelen tőkés lett, míg a kevésbé szerencsésekből nem milliárdos vállalkozók lettek, hanem a rendszer fenntartásához nélkülözhetetlen ideológiatermelő- és elosztó szak- és segédmunkások. Professzionális háttéremberek.
A kilencvenes évek elején a nyugati, felzárkóztató doktrína kiváló szerepet kínált azon kádereknek, akiknek nem sikeredett a tőkéssé válás rögös útjain gyurcsányi magasságokba jutni. Ők lettek az antipopulizmus hazai szekértolói, amiben az volt a legrosszabb, hogy ők határozták meg azt, hogy kis hazánkban hogyan gondolkodjanak az emberek a demokráciáról no meg a baloldaliságról.
[V]Antipopulizmus - hát ez meg mi a répa? Kattints, ha bővebben érdekel!
Röviden: a népet, a buta és felvilágosulatlan népet az elit átvezeti a tutiba, lehetőleg a demokrácia látszatát fenntartva, és igen nagy ívben szarva arra, hogy a nép akar-e, és ha igen merre menni.
Hosszabban: Vége lett a hidegháborúnak (ne ríjj, jön a repeta!), és hirtelen úgy lett, hogy a versengő modernitások helyett a mesék már csak arról szóltak, hogy van a világ, aminek a központja a nyugat, az ő egyetlen és igaz értékrendjével, és mindenki más ehhez képest határoztatik meg. Nekünk a gép a félperifériás, "felzárkózó" szerepet dobta, ami egy érdekes szituációt eredményezett a számunkra: ugyan a mi fejünket is leszarják, de legalább mi is leszarhatjuk az alattunk lévőét. A meghonosodott "éllovas", "sereghajtó" és ehhez hasonló toposzok pont ennek a leszarópiramisnak az elfogadását jelentik, azaz a neoliberális világfelosztás elfogadását.
Ez a leszarás nem azért van ám, mert a világban a hatalmat adó erőforrások igazságtalanul vannak elosztva, ugyan, dehogy! Hanem azért, mert mi egy alábbvaló nép vagyunk, ilyen csúnya-csúnya balkáni attitűdökkel, és teljességgel érthető az, ha mi ezekkel a képességeinkkel még nem tudjuk elérni a nyugati szintet, de sebaj, ha igyekszünk és megtanulunk "európaiként" viselkedni, akkor majd, egyszer jó lehet ám nekünk is! És ezt az önalázó, önmegvető, népellenes narratívát sajnos elég jelentős mértékben átvették a posztszocialista népek is, valamint ezzel együtt átvették ennek a centrum-félperiféria-periféria lejtőnek a kritika nélküli elfogadását is.
Persze ebből a helyzetből azért adódik némi ellentmondás, hiszen az teljességgel érthető, ha a német tökéletesen helyén valónak tartja leszarni a magyart (a románt, a bolgárt, a...), de mi van lokálisan? Hogyan juthattunk el oda, hogy egy magyar is tökéletesen helyénvalónak bírja tartani a magyarok leszarását? Könnyedén. Ezt a következő struktúra segítette elő: az egyenlőtlen rendszer fenntartásában érdekelt nyugati erőknek szükségük volt lokális szövetségesekre. Ezt a szövetségest találták meg a felzárkózás-ideológiát elfogadó és hirdető elitben, és innen már egyenes volt az út: ez az elitfrakció készséggel elhitette saját magával, hogy itten egy kettős társadalom van, egyrészt a már nyugatkonformmá érettek, azaz ők, akik már majdnem olyanok, mint a német polgárok, és abban, hogy teljesen olyanná váljanak az emberek másik része, a suttyó, balkáni paraszt akadályozza, amiből ésszerűen következik is a balliberális elit krédója: az alantas népet - akár akarata ellenére is - elvezetni a napnyugati irányba.
[V-vége]
Az antipopulizmust a posztszocialista idők kezdetén az a nyugati félelem hajtotta, hogy ezek az izgága népek majd kimennek az utcákra ahol is mindenféléket követelni fognak, ne adj Isten még a társadalmi problémák is megjelenhetnek a közbeszédben, ami sem a nyugati tőke terjeszkedésnek sem a hazai újtőkéseknek nem jönne jól, ezért hát beindult a nagy nyugati projekt annak érdekében, hogy a '89 környékén innen-onnan előbukkanó szőrös, torzonborz vadakból szelíd-szolid háziállatkákat csináljanak, "az 1989-es események főszereplőit „megszelídítették”, és beterelték őket az utcákról a civil szervezetek egyre kényelmesebb irodáiba". Az amerikai külügyminisztérium és az Európai Közösség szándéka arra, hogy a posztszocialista térségben a fordulat után a politikát professzionalizálja pont telibe kapta a hazai doktordöménypétereket, a hatalmuk átmentésén immáron generáción átívelően is ügyködő egykori pártállami, kulturális és tudományos elit tagjait, akik köszönték nagyon szépen és mint az éhes disznó a vályúnak, mert ők megérdemlik.
Szépen kialakult tehát az elitünknek az a frakciója, amelyik immáron hivatásos háttéremberként gondoskodni igyekezett arról, hogy a honi politizálás, a "civil" bevonódás csak és kizárólag a nyugat által elvárt módon folyjék. Kialakult a struktúra is, már csak a következményekre kellett egy-két évtizedet várni:
Steven Sampson (2002) leírása szerint a posztszocialista társadalmakat a civil szervezetek és az EU projektjei révén „projekttársadalmakként” próbálják fejleszteni. Diagnózisa szerint a társadalom ezáltal nyugati színvonalon fizetett és a nyugati adományozók felé elszámolási kötelezettséggel bíró szakértői gárdára, valamint a projektek logikáját és céljait a saját, mindennapos problémáitól távolinak tartó, ezáltal az előbbieket megérteni nem is kívánó közvéleményre szakad szét.A tömegek tehát magukra maradnak olyan saját, organikus értelmiségi réteg híján, amely a nemzetközi körökben képviselni tudná őket. Máris láthatjuk, hogyan keletkezik a társadalom ilyesfajta „lefejezése” révén az a vákuum, amelyet érzelmi és szimbolikus politikával a szélsőjobboldal tud megtölteni (...).
A doktordöménypéter-jelenség erről az önlefejezésről szól. Arról, hogy a régi, a hatalmát immáron generációsan is átmentő elit-rész az antipopulista szerep eljátszásában odáig ment, a kettős társadalom elvét annyira a magáévá tette, a népgyűlölet annyira felerősödött bennük (érthető, hiszen ki ne gyűlölné azokat a rohadék háziállatkákat, akik minden erőlködés dacára sem akarnak úgy domesztikálódni, ahogyan a doktordöménypéterek az elvárnák), hogy előbb minden érdemi kapcsolatukat elveszítették a társadalommal, idővel már azt sem értették, hogy mi is zajlik ebben az országban, mára pedig ez az elitfrakció szinte teljesen felszámolta magát. Végvárakban még itt-ott kitartanak, hiszen amíg akad pártízmilliócska "civilkedésre", néhány koszos százezer intézményvezetői, felügyelőbizottsági szinekúrákra addig akadni fog doktordöménypéter is, aki a milliárdok fölötti rendelkezés fájdalmas reminiszcenciáival a lelkében keserűen nekilát jól elosztani az a szaros százhetven milliócskát, bízva abban, hogy talán jönnek még szebb napok. Ami talán ma már nehezen hihető, hiszen azt látjuk, hogy az utánpótlás-képzővel is akadnak gondok...
Ma azt hiszem, hogy bátran ki lehet jelenteni: az EU demokratizálási projektje Magyarországon nem pont úgy alakult, ahogyan azt szerették volna:
Összességében az EU demokratizálási projektje, mint a puszta hit által megvalósuló kozmopolitizmus és posztnacionalizmus letéteményese, két szempontból is jelentősen eltér a késő szocialista alternatív politikáktól. Először is, a normalitással (azaz a politikamentes létezéssel) szemben igenis elvárja és felértékeli a politikai részvételt (persze csak ha nyugati értelemben történik); másodszor pedig erős performatív jellege miatt azt az autenticitás elismerésétől távol eső benyomást kelti, miszerint másvalakinek kell mutatkoznunk ahhoz, hogy legitim résztvevőként fogadjanak el minket.
Nyugati értelemben vett bevonódás, az autenticitás feladása, másvalakinek mutatkozás, ezt várta el tőlünk az antipopulista elitfrakciónk. Annak érdekében, hogy ezt valóra is váltsa szépen szorgalmasan igyekezett elfoglalni a tudásterjesztés szempontjából fontos stratégiai helyeket, igen, a pénzosztókra gondolok, például: ORTT Műsorszolgáltatási Alapja, napi- és hetilapok irányító és gauleiteri pozíciói, intézményvezetői állások, és így tovább, majd ahogyan az már lenni szokott jönnek a vazallusok, és innen a lejtő aljáig már nincs megállás. Mindeközben a legszomorúbb az, hogy a baloldaliságról ma, aki még hajlandó egyáltalán gondolkodni az sajnos úgy gondolkodik, ahogyan azt a doktordöménypéterek nekik a maguk erőszakos és agresszív módján megtanította. Sajnos ennek az elitfrakciónak a baloldaliság csupán annyit jelent, hogy vannak a szegénykék, az elesettek, akik azért léteznek, hogy a baloldali érzelmű elit meg tudja mutatni a maga határtalan jóságát, példaképül a gyerekei számára, lám, apátok jó ember, mert vet egy bélást a hajléktalannak:
Én ennyit tudok tenni. Nagyon keveset. Aprót adni, cigivel megkínálni, váltani velük pár szót, de legalább — virtuálisan — nem beléjük rúgni. Megtanulták, elfogadták: az apjuk ilyen. Ezt a példát akarom továbbadni nekik, és nem azt, hogy a szüleik káromkodva féltik őket a büdös, alkoholszagú, levet eresztő számkivetettől, akiben nincs annyi jó érzés, hogy ne a szemük előtt kukázzon, vagy legalább vonszolná el magát máshová megfagyni...
Mert az, hogyan viselkedünk az elesetteinkkel, nem politikai kérdés, hanem az emberségé.
A három gyerekből kettő 2014-re betölti a tizennyolcat.
Mikorra lesznek ők többségben?
Ezt egy nagyonfüggetlen blog hajléktalanságról szóló posztjából idéztem. Igen, ez az a baloldaliság, amit az antipopulista, hivatásos háttéremberektől, azaz a balliberális elittől kaptunk: ez a példa, ez a jóérzés, ezt kéne a balliberális elit gyerekeinek átvenni és továbbvinni, afféle harmadik generációs hatalomátmentés érdekében, igen, tanuld meg pulya, hogy a csóró nekünk azért kell, hogy általa, rajta keresztül kimutathassuk a véééégtelen nagy jóságunkat és ha őszintén szeretnék válaszolni a blogíró kérdésére, akkor ezt írom: Remélem soha!