Tegnap kiment az utcára néhány tucat ember. Pedagógusok, akikhez csatlakoztak még mások is, hellyel-közzel tán még diákok is. Demonstrálásból kifolyólag mentek ki az utcára. A hírek szerint egy Lázár Júlia nevű ex-pedagógus volt a főkezdeményező, ő a Hálózat a Tanszabadságért nevű, tudtommal informális egyesület tagja. Elmondása szerint őt a Hálózat a Tanszabadságért felhatalmazta arra, hogy megalakítsa a Hívatlanul nevű titkos csoportot, amit meg is tett, ha jól értem a nyilatkozatát akkor azzal, hogy létrehozott egy titkos fészbúk csoportot, melynek, idézem: "meghívott tagjainak száma ebben a pillanatban 4981". Ez a csoport egy szeptemberi plenáris ülésen hálózattá alakult, azzal a céllal, hogy: "tájékoztassunk, tiltakozzunk, összefogjunk és cselekedjünk, elsősorban a közoktatás ügyeivel kapcsolatban". No, tehát ebből lett az, hogy tegnap kiment az utcára tiltakozni az a pártucat ember. Ezzel eddig semmi baj, sőt. Alakuljon, hálózatosodjon, tiltakozzon, fogjon össze, cselekedjen, mert ha lesz ebben az országban valamiféle apró változás a közös dolgaink vitelét illetően, akkor az leginkább attól várható, ha alakulnak, hálózatosodnak, tiltakoznak, összefognak és cselekednek.

Kiment tehát az utcára tegnap néhány tucat ember és tiltakozott. Hírét vette ennek Hoffmann Rózsa is és kapásból azt reagálta, hogy: "nem tudom, mi ellen irányul". Hoffmann Rózsa nem tudja, hogy mi ellen irányul, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy más se nagyon tudja. Többek között én sem. Ez a nagyobbik baj.  Az, hogy elfelejtettek minket, engem tájékoztatni, így szégyen, de nem az én szégyenem, hogy most, ebben a kérdésben közös platformra  kényszerítődtem Hoffmann Rózsával. Nem örülök a dolognak egyáltalán. 

Hangsúlyozom: az a nagyobbik baj, hogy meglátásom szerint nem csak Hoffmann Rózsa, hanem szinte senki más sem tudja, hogy mi ellen irányult a tegnapi tiltakozás. Az, hogy én nem tudom még beleférne, ha nagyon sokan mások tudnák, de mivel pont az ellenkezője tűnik valószínűnek ezért fontosnak tartom megemlíteni a saját tudatlanságomat is, hiszen magamról azt is tudom, hogy én legalább tudni szeretném, engem legalább érdekelne, míg szerintem a túlnyomó többséget a legkevésbé sem. A sikeres tájékoztatás egyik nagyon fontos feltétele ez, hiszen ha eleve fel sem tudjuk kelteni a megcélzott közönség érdeklődését, ha nem figyelnek ránk, akkor kiket is tájékoztatunk? Tehát engem érdekelne, de ennek ellenére szinte semmiről nem tudok meg semmit, mert pont azok felejtenek el tájékoztatni, akik erre összeszövetkeztek.

Mit csinálnak helyette, mivel gondolják letudottnak ezt a tájékoztatási munkát?

Tessék megnézni a szóban forgó csoportok által üzemeltetett közösségi médiát. Mi látszik? Az, hogy ezek a mindenféle hálózatok lényegében véve a pártpolitikai elit seggébe kioperálhatatlanul begyógyult véleményvezérek megmondásait osztják meg, félmondatos leadekkel. Bedobnak a fészbúkjukra egy hvg-cikket és írnak hozzá egy olyan félmondatos felvezetést, ami csak és kizárólag a pártpolitikai diskurzuskeretben értelmezhető. A csoporttal szimpatizálók pedig nyomnak egy lájkot, vagy odakommentelik az úgyszintén a pártpolitikai elit szaprofitái által a szájukba adott aktuális mémet. Ez pedig csapdahelyzet, hiszen így a civil diskurzuskeret megteremtése helyett a pártpolitikai diskurzuskeret emelődik át mondhatni egy az egyben. Az pedig sajnos egy nettó agybaj, azt nem reprodukálni kéne, hanem leginkább lehúzni a budin. Mit tesznek tehát ezek az elvileg pont a pártpolitikai túlsúly megtörésének a szándékával létrehozott civil kezdeményezések? A médiával szembeni bizalmatlanságot nagy bölcsen magukra húzzák. Így aztán úgy járunk, ahogyan a szovjet viccben a hűtőgépgyári munkás, három civil kezdeményezést is hazaviszünk darabokban, lelkesen elkezdjük összerakni, de kurva élet, hogy a végére mindig BajnaiGyurcsányMesterházy lesz belőle. Oda jutunk, ahonnan menekülni kéne: a pártpolitikai alrendszer diskurzuskeretébe, és persze ennek következtében szépen betagozódik civilkém is a pártpolitikai rendszer logikájába is.

Ami aztán súlyos patthelyzetet eredményez, hiszen már ez eleve lehetetlenné teszi azt a bizonyos tájékoztatást. Engem például több dolog is érdekelne, például ez az "iskolarendőr" is. De az nem igazán érdekel, hogy mit szeretne erről velem gondoltatni a pártpolitikai elit az ő véleményvezérein keresztül, mert tudom azt, hogy őket a legkevésbé sem maga a dolog érdekli, hanem az, hogy a dolgot mémmé konvertálva hogyan szerezhetnének maguknak hatalmat. Ha elfogadnám ezt az ostoba diskurzuskeretet, akkor azt is el kéne fogadnom, hogy nekünk, mezei civileknek nem az iskolarendőrségről kell véleményt alkotnunk, hanem arról, hogy Orbán tudja-e jobban a kérdésre a választ vagy Mesterházy. Esetleg Vona, Bajnai, Gyurcsány, vagy ezek kombinációi. Nem ügyekről beszélnénk hát, hanem megváltókról. Kinek a messiása lenne a jobb. Miközben, és ez valahol egy kicsit azért világröhej, lassan már nyíltan is a szemünkbe mondják egyes súlyosan bukott politikusok, hogy mindez egyáltalán nem az ügyeinkről szól, hanem szimplán csak az ő személyükről, az ő ambícióikról:

Azt gondolom, hogy a DK képes 7-8 százalékot szerezni. De ha mégsem jutunk be, akkor a Demokratikus Koalíciónak valószínűleg vége van, négy évet aligha lehet kibírni parlamenten kívül. Ha a DK-nak vége van, akkor valószínűleg nekem is, de ennek kicsi az esélye.

Ennyi, ez a mezei valóság, a pártpolitikai rendszer logikája így működik, minden ennek rendelődik alá. Ez a diskurzus tehát a hatalomról szól, nem az ügyekről. Személyekről, és arról, hogy a jól kiválasztott személy egyúttal garantálja is azt, hogy az ügy is jól lesz intézve. Namost. Nem tudom, hogy megvan-e a kedves olvasónak az az információ, hogy a manapság "demokratikus ellenzéki" körökben oly sokat csepült hallgatói önkormányzatiság, annak a mindenféle megjelenési formái, HK, HÖK, HÖOK, az egész úgy ahogyan van a balliberális kormány alatt született törvény alapján lett ide nekünk? Megvan az, hogy az SZDSZ-es Magyar Bálint "csinálta" ezt ide nekünk? Garancia volt-e a személye arra, hogy egy ügy jól intéződjék el? És ha a válasz az, hogy nem, akkor mennyire okos dolog most elfogadni azt, hogy sebaj, azért mégiscsak inkább jöjjenek vissza nagyjából ugyanazok, akik már korábban sem tudták jól intézni az ügyeket, mert hátha majd most? Mondják, hogy a második házasság az, amikor a remény diadalmaskodik a tapasztalat fölött. De vajon mit mondana a folklór azokról, akik sokadjára is ugyanazt a nőt veszik el, újból és újból?  

Nem tudok szinte semmit arról, hogy a tegnapi tiltakozók miért is tiltakoztak. Pedig érdekelne. És én olyan vagyok, hogy ha valami érdekel, akkor annak utánamenni is hajlandó vagyok. Kérdezgettem is a felháborodóktól, hogy van itt ez az iskolarendőrség, ami ellen tiltakoznak, és engem érdekelne, hogy mi is ez konkrétan és miért tiltakoznak ellene. Nem igazán kaptam rá érdemi választ. Mémeket kaptam, Orbándiktatúra, rendőrállam, de hát erről már beszéltem, ezeknek tudom a forrását és azt is tudom, hogy ki és milyen célból terjeszti, engem maga az ügy érdekelne. Arról viszont nincs sehol sem szó, legalábbis abban a körben, amelyik civilnek mondja magát és az ügyön felháborodottnak. Nincs egy kurva szó sem róla, és akkor most higgyem el, hogy tényleg tájékoztatni szeretnének. 

Amit a végén találtam arra meglepő módon mégiscsak a médiában bukkantam, konkrétan az Origón. Itt és itt. Ezek az írások már egészen közel állnak egy civil diskurzuskerethez, és nekem arra lenne igényem, hogy ebben a keretben magyarázzák el nekem, avagy tájékoztassanak, ha már ezt a nemes feladatot adták maguknak, hogy mi is a kifogásuk az iskolarendőrség ellen. Meg az összes többi dolog ellen, amelyek ugyancsak szerepeltek a "tiltakozunk!" című listájukon. Ez érdekelne, erre lennék kíváncsi, nem az, hogy képesek egy vicces Orbán-karikatúrát összefotoshopolni és lengetni a táblát a tüntetésen, lásd a képet az írás elején. De hiába érdekelne, válasz, tájékoztatás, hely és lehetőség a vitára nem nagyon van. Nincs civil diskurzus, nincs egy centi párbeszéd sem. Amit tessék úgy érteni, ahogyan kell: szimbolikusan. A párbeszéd ugyanis nem csak abból áll, hogy leülünk egy közös térben és mondjuk a magunkét. A szimbolikus párbeszédbe az is beleértetik, hogy a beszélés előtt saját magamat, a kérdésben megnyilvánulni szándékozó entitást is felkészítem. Megpróbálok a tőlem elvárható alapossággal utánanézni a dolognak, tájékozódni, megérteni, hogy miért lett az, ami, és persze azt is, hogy mások hogyan, miként vélekednek a dologról. Ehhez viszont dolgozni kell, az ilyesmikben munka szokott lenni és nem is kevés. Mernünk kell kilépni abból a megosztottságból, ami lényegében véve a saját fejünkben létezik. Mernünk kell elgondolni azt, hogy más emberek ugyanarról a dologról egészen másként gondolkodnak, és nem azért, mert ők aljadék hülye félrevezetett idióták, hanem pontosan ugyanazért, amiért mi is másként gondolkodunk hozzájuk képest: azért, mert ők más véleményvezérekre figyelnek teljesen más diskurzuskeretek között. 

A párbeszédnek az is szükséges, még ha nem is elégséges feltétele, hogy egy nyelvet beszéljünk. Hogy legyen egy közös diskurzuskeret, amelyben olyan fogalmakkal operálunk, amelyeken úgy nagyvonalakban és többnyire ugyanazt értjük. Na, ez az, aminek már a gondolatától is rezgőfrászt kap a párpolitikai elit, pedig egy ilyen diskurzuskeret, ilyen párbeszédek kialakulására ma még igen csekély az esély.

Ami van helyette, tehát ez, hogy a civil kezdeményezések is szinte pillanatokon belül passzentosan betagozódnak a pártpolitikai diskurzuskeretbe civil szemmel működésképtelennek tűnik. Nincs meg az a bizonyos civil szimbolikus párbeszéd, ennek következtében nekem, a mezei civilnek nincs mihez nyúlnom, nincs honnan eszközöket merítenem a saját, immáron valós párbeszédeimhez. Ülök azon a bizonyos, úgyszintén szimbolikus izsáki helyközi buszjáraton és hallgatom az aprószót. Nem vagyok túlzottan boldog attól, amit hallok. Ilyenkor el szoktam játszani a gondolattal, hogy mit is tudnék mondani, ha kedvem támadna bekapcsolódni a beszélgetésbe. Elképzelem, hogy mi lenne a reakció, ha továbbmondanám mindazt, amit azokon a bizonyos, civilnek gondolt szimbolikus párbeszédeken hallottam. Vagy azt, amit nekem ezek a szóban forgó civil kezdeményezések idetájékoztattak. Elképzelem, hogy mennyire lenne így működőképes a dolog, mekkora esélyem lenne így a valós párbeszédre, olyanra, amelynek a végén azzal válnánk el egymástól, hogy hű, a mindenit, erről kéne még nekünk beszélgetnünk.

Sajnos az a baj, hogy sokan még csak tudatában sincsenek annak, hogy mennyire is elképzelhetetlen, hogy így működni tudna a dolog, hogy ebből a szimbolikus párbeszédből merítve lehetne valós párbeszédeket folytatni. Azt már egyszer elpanaszoltam, hogy ebben engem az a régi elitem baszott segíteni, nagyjából azzal voltak el, hogy nem kell nekik felülniük arra a szimbolikus izsáki buszra, mert ők e nélkül is nagyon jól tudják, hogy mi a jó annak az úgyszintén szimbolikus izsáki polgárnak. Igen, ezek ennyire ostobák, ennyire arrogánsak, és ekkora az elittudatuk. Nekik nem is kell ismerniük, érteniük, de még csak szimpla tudomással sem kell bírniuk arról, hogy a saját tőgymeleg kis világukon,  diskurzuskeretükön kívül másmilyen is létezhet. Látni sem akarják. És akkor hurrá, mert a civil kezdeményezések is ugyanezt a mintát veszik át, többnyire tudatlanul és nem szándékoltan, de a hatása ugyanaz.

Néhány tucat fészbúk-civil boldog attól, hogy tájékoztat, tiltakozik, összefog és cselekszik, és közben észre sem veszi, hogy mindez azon a néhány tucat fészbúk-civilen kívül gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, illetve akit mégis igen, azokat nem a civil ügyek miatt, hanem azért, mert van neki egy viccesnek gondolt Orbán képe és kedve támadt megszellőztetni azt. Persze ezek a szereplők is nagyjából ugyanabból a szűk fészbúk-körből kerülnek ki, szűk körű, belterjes szcéna ez, kicsit olyan, mint egy kamaradarab, ahol három színész egymásnak játszik egy színműben, közönség nélkül. Amikor valamelyikük éppen egy nagymonológot ad elő a másik kettő picit leugrik a nézőtérre megtapsolni a színpadon maradót. Ráadásul ez a fészbúk-civilkedés megadja azt a hamis illúziót is, mely szerint semmi munkával könnyedén lehet sikert elérni, jutalmat begyűjteni, lám, megosztottam a soros Tótavét, elé írtam, hogy orbanisztán!!!, és máris négyszázhetven lájk. No meg azt a másikat is, a "mindenki más is hozzám hasonlóan gondolkodik" illúzióját, hiszen a fészbúk-civil azt látja, hogy a környékén (értsd: az adott fészbúk-oldalon) tényleg mindenki hasonlóan gondolkodik, aki pedig mégsem, azt rövid úton közös erővel rojtosra ugatják.

Mindeközben ott az a bizonyos nagyobbik baj, hogy a saját kis belterjes köröcskén túl senki, jellemzően a kutya sem figyel rájuk, így nem tudnak semmit se elérni abból, amit elvileg céljukul tűztek ki. Nem tudnak tájékoztatni, nem tudnak érdemben újabb polgárokat bevonni, ennek következtében az sincs, akikkel összefoghatnának, így a cselekvésre sincs sok esély, marad persze némi pótcselekvés, amiről egyre inkább az a gyanúm, hogy kontraproduktív, hiszen könnyen lehet, hogy ezek pont demotiválólag hatnak azokra, akik maguk is keresnék a közösségi cselekvés lehetőségeit. Nem nagyon látok más lehetőséget, mint azt, hogy alaposabban át kéne gondolni ezt a fészbúk-civilkedést. Nem azt mondom, hogy az internet, a közösségi média ne lenne egy jó eszköz, de azt igenis állítom, hogy pusztán önmagában egyáltalán nem elégséges is ez az eszköz. Tessék néha megnyomni az off-gombot azon a számítógépen, és kirándulni egy rövidet az irl-ben. Felülni egy helyközi járatra, egy vonatra, beülni egy nem-belvárosi romkocsmába (tele velük az ország amúgy), egy rendelő várótermébe, bárhová, ahol emberek beszélgetnek és hallgatni őket. Hallgatni, és közben elmerengeni azon, hogy ha nekem most kedvem támadna meggyőzni ezeket az embereket hogyan is foghatnék hozzá. Belátni, hogy ehhez mennyire, de mennyire szörnyen eszköztelenek vagyunk, majd ezzel a tapasztalással szépen visszamenni a civil köröcskébe és elmondani, hogy hú, basszameg, szembe jött velem a valóság és köpni-nyelni nem tudtam. Belátni, hogy a saját belterjes diskurzuskeretünkön túl totálisan működésképtelenné válunk. Az a nagyobbik baj, hogy tényleg a kutya sem figyel ránk, tényleg nem vagyunk képesek érdemben szinte senkinek sem elmagyarázni, hogy ha bajunk van valamivel, akkor konkrétan mivel is és leginkább azt, hogy miért. Hoffmann Rózsa pedig boldog, hogy a végén mégiscsak neki lett igaza.