"...a legtöbb ember úgy van a maga életével mint az az ács aki csorba szerszámai miatt olyan lassan halad a munkával hogy nem marad ideje megélezni őket." Cormac McCarthy
Amikor még én szültünk (mintha a feleségem is ott lett volna) előtte még nem sokat tervezgettünk. Illetve nem a mai értelemben véve. Akkoriban még nem tudtuk, hogy nekünk így kéne szabadoknak lennünk, ezért spontán követtük a mintát, munkáscsalád, két-három gyermek, a tervezgetés leginkább a kívánt sorrendet és a nemi megoszlást járta körül, esetleg némi családi viszálykodással színezve a neveket illetően. Érettségi, de az is minek, aztán eljött a gyermekszülés ideje, és a gyermek csak úgy jött, odalett, problémát nem okozott, mert előtte se volt mit félteni, a semmit meg roppant könnyű kettő helyett háromfelé osztani. Pláne kettőegészegytized felé.
Még fel sem sírt a jövevény rendesen már jött is a szabadság. Illúziója.
Az ígéretért, miszerint a több szabadság több jólétet is hoz cserébe azonnal elkérték azt, hogy önmagunkra immáron a szabadság jegyében erőforrásként gondoljunk. Mi az illúzióért cserébe ezt szó nélkül elfogadtuk. Ami erőforrás, azzal gazdálkodni kell. Fel kell készíteni, alkalmassá kell tenni a használatra. Ráadásul az ember, szemben a faékkel eszközként hajlandó egymással versenyezni. Ebből következett is a nagy fordulat: minél pengébb, minél jobban kifejlesztett az az eszköz, annál jobban fog teljesíteni a versenyben. Elkezdtük első körben magunkat élesíteni.
Megtudtuk, hogy nekünk szabadságunkban áll nem követni a hagyományos mintát, ezért elkezdtük bátran nemkövetni, és inkább azt a másikat, az erőforrás-tökéletesítőt követtük. A szülések száma minden korosztályban elkezdett drasztikusan esni, de különösen jelentős volt a 25 év alattiak körében. Nagyon jelentős a 30 év alattiaknál, és ezen az sem javított sokat, hogy addigra mi már hárommal járultunk hozzá az átlaghoz. Az ember, aki elhitte a szabadság illúzióját és magára erőforrásként kezdett el gondolni nem gyereket szült, hanem egy speciális intézményben olyan igazolások megszerzésén ügyködött, amelyek segítségével magát, mint erőforrást értékesebben tudta hasznosítani. Baszott szülni, mert elhitte, hogy szabad.
Ma már egy gyerek nem csókkal kezdődik, hanem excel-táblával.
Ma nem gyereket tervezünk, hanem erőforrást. Első körben magunkat elemezzük, vajon megtettünk-e már mindent annak érdekében, hogy önmagunkat a lehető legtökéletesebb erőforrássá tegyük. Ha van elég igazolásunk erről, akkor dönthetünk úgy, hogy igen. Második körben hosszan és kitartóan mérlegelünk: milyen esélyeink vannak, mi várható, leszünk-e képesek magunkat ugyanilyen, vagy lehetőleg még jobb minőségben reprodukálni? Mik a kockázatok? Hogyan, milyen felhalmozással csökkenthetőek ezek? Elvégeztük-e ezeket a felhalmozásokat? Aztán jön egy harmadik kör is, de ez még most van felfutóban: hozzáférek-e az übermensch-technológiákhoz? Ki az a bolond erőforrás, aki valamilyen tökéletlenségét is reprodukálni szeretné, ha van mód a reparálásra?
A vissza nem sírható múlt visszaböfögéseire válaszul a szabadság hamis illúzióját lengetik. Ma egy nő ugyanúgy nem szabad a gyerekvállalást illetően, mint ahogyan soha nem is volt szabad, csak régebben ez nem zavarta, mert nem tudott róla, hogy ő nem szabad. Ma azt hiszi, hogy szabad, mert nem ismeri fel, hogy a gyerekvállalás ma sem az ő döntése, hanem az excel-tábláé. Abba pedig olyan számokat kell beírjon, amit a világtól kap és olyan összefüggéseket, függvényeket használhat csak, amit a világ beleépített. Ebből aztán minden kijön, csak pont a szabadság nem.
De ma a liberálisok nem a szabadságot követelik, hanem nettó rabszolgaként ünneplik a szabadság illúzióját, már ugye amikor éppen ráérnek az excel-tábláktól. Az se sokkal szebb, ha a szabadság illúziója helyett a régvolt múlt biztonságának az illúziójával házal valaki, de a legocsmányabb az, amikor a kettő párbeszédén kívül más nincs is.