A kisded szülinapja idén mintha egy egészen kicsit elsikkadt volna. Nem nagyon, mert nagyon nem tud, ünnepelni necesse est. A legmélyebb, ólomszürke nyomorban, kitelepítésben, börtönben, a lövészárok penészedő lucskában, bárhol, bármikor. Én olyant még nem láttam, hogy egy adott évben eltekintenénk az ünnepléstől, mert több okot találunk a keseredésre, mint az örömre. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei "iubilare"-ból mintha némileg kilúgozódott volna az örömujjongás.
Nézem az Index karácsonyi blogketrecét. Szép, szokatlanul gazdag tematikus válogatás, és mi a téma? Hogyan döglendünk meg mi itten hamarosan. Megyünk a csőd felé, dübörög a pannon lemming, rohanunk testületileg a szakadékba. Olvasom Kettes szívderítően hurráoptimista írását a Vincenten, olvasom, majd megint olvasom és harmadjára is olvasom. Olyan jó lenne belekötni, legalább egy aprócska részletet találni benne, egy vörös heringet, hogy legyinteni lehessen az egészre, á, túlzol te, nincs igazad. Hát, nem sikerült. Talán egy dologgal tudnám megfogni, de azzal se most, hanem majd, pár év múlva. Kétezertizensokban majd röstellhetei egy kicsit a fejét, amiért 2011 karácsonyán egy ennyire hurráoptimista, ennyire bizakodással teli posztot írt.
A letargia évei jönnek, és tartok tőle, hogy hosszú lesz
A lényeget Rétvári Bence ifjútörök mondta el a parlamentben: nem értem, hogy mire veri magát az ellenzék, mondta. És tényleg. Nincsenek látványos tömeges tiltakozások, sőt, leginkább lehangoló tömegrendezvények vannak, néhány száz, jobb esetben néhány ezer közepesen ingerült ember udvariasan összevonja a szemöldökét egy aprócskább közterünkön, tán még a mutatóujját is felemeli, de az öklét rázni, na, azt speciel már nem meri, az túl radikális lenne, gondolja, és a tünti végén elénekli a mindegyhogymit, majd boldogtalanul hazaballag. Ettől ijedne meg egy wannabe fasiszta hatalom? Ó, ó. Valamint azt is mondta Rétvári, hogy bucira nyerik magukat minden időközin, ami úgyszintén nem a hatalomellenesség tipikus megnyilvánulási formája.
Letargikusan kussol mindenki, és ez már elég is egy ennyire antielitnek, mint amekkora ez a Rétvári nevű kontraszelekció, hogy levonja a számára üdvözítő konklúziót: azért kussolnak, azért nincs kormányváltó hangulat, mert elégedettek a népek a kormánnyal. Úgy tesz Rétvári, úgy tesznek a hatalom gyakorlói és az őket támogatók, mint ha ez a visszahúzódás, a közügyektől való elfordulás csak úgy lett volna ide, mintha afféle tőlük független adottság lenne. Megszavazták nekik 2010-ben a totális hatalmat és most elvannak jól azzal, ahogyan gyakorolják. Egy fénykép jut az eszembe, valamelyik baltikumbeli állam parlamentjét ábrázolja, az időpont a negyvenes évek környéke. Szavazás van, vagy valami hasonló, a lényeg, hogy a testvéri baltikumi nép éppen azt nyilvánítja ki, hogy mennyire boldogan lesz az ő országa a jövőben Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság. A képen a pulpitus látszik, azon az adott parlament hatalmasságai, meg egy kevés a velük szemben ülő képviselőkből.
A kettő között pedig egy szakasz orosz kiskatona, egyenruhában, dobtárassal, ahogyan az egy parlamenti ülésteremben illő. Megszavazták, és utána sem tiltakoztak látványosan, tehát az új hatalom Rétvárihoz hasonló módon tárhatta szét a kezét: hol itt a probléma?
Aki mégis tiltakozott volna, annak sürgőn a kezébe nyomtak egy szibériai beutalót, de hát így jár az, aki mintegy önként kiiratkozik a szocialista együttműködés rendszeréből. Vissza Rétvárihoz: az ő hazugságának az a lényege, hogy ez a letargikus, a közügyektől, a politikai elit viselt dolgaitól való elfordulás egyáltalán nem egy mintegy véletlenül alakult adottság, nem. Ezért ez a mostani hatalom tudatosan, szívósan, és ismerjük be, nagyon hatékonyan tett is, és ezt az általuk előidézett állapotot szemmel láthatóan szeretnék is megtartani. Az előidézés leginkább abban nyilvánult meg, hogy a kommunikáció tudatos lebutításával évek alatt elvették az érdeklődőbb emberek kedvét attól, hogy a közpolitikára odafigyeljenek. Az, hogy a közbeszéd szinte csak az abszurd nyelvén zajlik nem véletlen, nem azért van, mert az emberek, a választópolgárok hülyék lennének, hanem ez egy nagyon tudatos, velejéig aljas orbánista stratégia része. Külön szomorú, hogy ezt az ellenzék időben felismerni nem tudta, helyette inkább balfaszmód elfogadta ezt a kihívást és Szíjjártóra Nyakóval válaszolt.
Ha ránézünk a politikusaink népszerűségét mérő kutatásokra láthatjuk, hogy a tőlük való elfordulás teljesen sikeresen végre lett hajtva. Az ország apátiába süllyedt, legyint az egész elitre, egyik kutya, másik eb, foglalkozzon velük a vacogós cápa.
És ezt az állapotot illetően még úgy komolyabban változásra sincs remény. Ha a várt további romlás, az orbánizmus beteljesedése el is jön hamarosan, akkor se. Ilyen az ember, ha fokozatosan romlik valami, és ő már rögtön az elején nem kérte ki magának üvöltve később ez már nagyon nehezen fog menni. Ha Orbán 2010 nyarán szerette volna egyetlen közjogi aktusban lenyomni a torkunkon ez az egészet jó eséllyel komoly ribillió lett volna a vége, de így, apránként sikerrel letolta a torkunkon. Innentől pedig már komoly disszonanciát okozna háborogni, hiszen ha nem háborogtunk akkor, amikor hárommillió ember több ezer milliárdját lopták el egy nyilvánvalóan hazug retorika mentén, akkor miért háborognánk most, amikor "csak" százezer polgártársunk került rá ugyanarra a szopóágra? Ahogyan azt Martin Niemöller is megmondta, ha nem szólunk már rögtön az elején, akkor mindaddig csöndben fogunk maradni, amíg a kést a mi torkunkat is el nem éri, de akkor már jó eséllyel nem lesz senki, aki az ordításunkat meghallaná.
Persze mondják sokan, pláne a netet intenzívebben használó, az ellenzékibb hangvételű médiumot fogyasztó, az internetes fórumokon egymást lelkileg támogató emberkék, hogy nincs igazam, mert lám, ők is hűdemennyire háborognak, és mivel ők belátták az orbánizmusnak a végtelenül gusztustalan voltát ezért kizárt dolog, hogy ne érezne, ne gondolkodna sokmillió ember hozzájuk hasonló módon. Önáltatás. Gondoljunk bele, hogy a kádárizmust is milyen jól el bírtuk tömegesen fogadni. Voltak ugyan elenyésző számban szamizdatoló, békétlenkedő, a rendszert átalakítani óhajtó szubkultúrák, de a tömegek inkább beletörődtek abba, hogy rossz, de legalább egy ismert, belakott, annyira, amennyire, de élhető rossz, és bizony, ez már legtöbbször elég is ahhoz, hogy nemet mondjunk a változtatásra.
Nehéz egy tagadás mellé úgy komolyabban odaállni.
Orbánék sem tudtak volna nyerni, ha nincs egy hihető, hitelesen eladott pozitív üzenetük. Olyan üzenet, amelyhez érzelmileg is lehet viszonyulni. Végső soron a kádárizmus is nem annyira a tagadáson bukott meg, hanem sokkal inkább amiatt, hogy milliók hitték el, miszerint itt és most komoly eséllyel tudunk csatlakozni ahhoz a világhoz, amelynek a jó oldalát mindannyiszor megcsodálhattuk, ahányszor felnyílt előttünk a hegyeshalmi sorompó. Erre a reménnyel teli hangulatra talán azok emlékeznek a legjobban, akik a nyolcvanas évek végére lettek fiatal felnőttek. Éppen eleget éltek a rosszban, hogy megtapasztalják annak nehezen vállalható voltát és éppen a megfelelő korban voltak ahhoz, hogy lelkesen elhiggyék: lehet és érdemes jobbat csinálni. Volt pozitív üzenet, hitelesnek tűnt, hihetőnek és mindezeket az üzeneteket hitelesnek látszó arcok kommunikálták. Lett is belőle rendszerváltás.
Csak hát közben valami félrecsúszott. Hogy mi, azt nagyon nehéz lenne megfogalmazni, ahhoz a mi társadalmunk túlzottan strucchangsúlyos, még száz évvel ezelőtti viselt dolgainkkal se merünk őszintén szembenézni, így érthető, hogy két évtizedes legújabb kori demokráciánk értő és higgadt elemezgetése elől is riadtan elmenekülünk, fejünket olyan mélyen vágva a homokba, hogy a lélegzésre már csak a seggünk lyuka marad, majd csodálkozunk, hogy hirtelen elfogyott a tiszta levegőnk. Félrecsúszott, mert nem azt hittük, hogy a rendszerváltás az lényegét illetően egy nagybevásárlás: a nyugati hipermarket polcairól lekapkodjuk azokat a dolgokat, amelyek a szívünknek kedvesek és a kellemetlenebbeket ott hagyjuk. A Gorenje hűtő kell, a jobb élet kell, a Dácia helyett az Audi kell, a járható utak, a tiszta járdák, az emberi léptékű közszolgáltatások mind-mind kellenek, de a kapitalizmus, ami mindezekhez adja a nélkülözhetetlen keretet már nem kell. Vagy ha mégis, akkor annak egy "magyar" változata kell, értsd: ami nekem jó, ami számomra előnyös belőle az jöhet, de azért olyan komolyan ne vegyük már. Fizetni fizessenek jobban, de ezért cserébe ne kelljen jobban is dolgozni. A verseny pedig úgy nézzen ki, hogy ha mi nyerünk, az rendjén való, ezzel szemben mindahányszor veszítenénk, mindannyiszor jöjjön valaki és álljon jót helyettünk. Legyen harmadik félidő. A nemzet nem lehet ellenzékben. Alakítsuk kreatívan a szabályokat: a norma tegye lehetővé, hogy mi akkor is győzzünk, ha veszítünk. És mivel ezt a furcsa attitűdöt igen sokan magukévá tették, mára megkaptuk ezt állami, közhatalmi rangra emelve.
Ma már iszonyú nehéz lenne mindezek ellen komolyabb figyelemre igényt formálva szót emelni. Elmondani, hogy ez rossz, hogy ennek még annál is rosszabb vége lehet, mint ahogyan azt sokan gondolják lehet ugyan, de erre csak legyinteni fognak az emberek: rossz, rossz, de hát errefelé ez van, mit tehetünk. Ahogyan McMurphy se bírta elsőre megszavaztatni az ápolttársaival a tévézést úgy nekünk sincsenek komolyabb esélyeink rávenni a mi társadalmunkat a változásra. Rossz, de legalább egy megszokott rossz, maradjon. Kéne a pozitív üzenet is. Kéne néhány vagány, kellenének az érzelmekre is jól ható gesztusok. Kellenének olyan arcok, akik akkor is megpróbálják, ha egészen biztosak benne, hogy abból csak egy nagy erőlködés lesz, mert ezeknek a próbálkozásoknak szimbolikus ereje van. Kéne pár olyan hiteles arc, akik leülnek a kikapcsolt tévé elé, és elkezdik közvetíteni a meccset. Elhitetik a társaikkal, hogy van értelme a változásra szavazni, mert az az ismert rossz helyett valami megfogható, érthető, szerethető jót hoz.
De nagyon nehéz bízni mindebben. Nem igazán bírom elképzelni, hogy mi lehetne egy pozitív üzenet magja, veleje. Az olyan elvont lilaságok, mint liberális jogállamiság, alkotmány, européer értékek, szabadságjogok és társaik mifelénk mindig is csak egy szubkultúrát hoztak lázba, a tömegeket úgy komolyabban nem foglalkoztatta. Tömegdemokráciában pedig tömegek nélkül nincs változás. Nekik mit lehetne ma mondani? Hogy zavarjuk el Orbánt és utána vért, verítéket valamint könnyeket nem sajnálva küzdjünk még vagy tíz-tizenöt évet ahhoz, hogy legyen végre valamiféle érezhető jobbulás a sorsunkat illetően? Mi mást lehetne mondani, ami pozitív üzenet, hihető, és lehet hozzá érzelmileg is viszonyulni, tömegesen?
A letargia már csak azért is lesz tartósabb, mert ha lenne is olyan elme, elmék, akik kiókumulálnak ilyen pozitív üzeneteket még ez is kevés. Kellenének olyan hiteles kommunikátorok, akik eljuttatják a tömegekhez ezeket az üzeneteket, és kellenének kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül ez a kapcsolat létrejön. Egy hiteles kommunikátor tán még pár év alatt fel is építhető, bár az orbánizmus ezt is igencsak megnehezíti, de ha a kádárizmusban sikerült talán a nagy epigon is kijátszható. A hatalmilag einstandolt kommunikációs csatornák is megkerülhetőek, lásd még: ha a kádárizmusban sikerült... Csak hát mindez sok-sok idő, és mi is elmondhatjuk, hogy azt tudjuk mi lesz, csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz. Én csak sejtem, hogy letargia lesz. Az orbáni pangás évei jönnek. Akik eddig is pangtak azoknak mindegy, akik minden segghez képesek megtalálni a megfelelő nyelvet azok Boldogok lesznek, a kiválóságaink követik az évszázados mintát és kitántorognak, a többiek pedig lemerülnek, hogy kibekkeljék. Hogy ez mennyi ideig fog tartani, nehéz megbecsülni. Lehet pár év, de akár néhány évtized is.
Erre a lemerülésre és kibekkelésre érdemes most berendezkedni. Boldog új lemerülést és kibekkelést mindenkinek!
