(Ez egy máshol megjelent, majd ott törölt poszt rekonstruált változata. Valószínűleg nem egyezik meg betű szerint az eredetivel, mert ugyan lelkes blogmotorgyűlölőként egy szövegfájlba szoktam írni a mondókáimat, de miután bemásolom szinte mindig alakítgatok rajta egy csöppet, és a kész változatot természetesen már lusta vagyok visszamenteni szövegfájlba. A lényeg remélem így is megmaradt, tényleg nem egy nagy durranás, de ha már megírtam és ha már törölték akkor biza én megint közzé teszem, posztot nem azért írunk, hogy a hiszterolib törléskényszerét kiszolgáljuk.)
Él itt közel tízmillió ember egy többé-kevésbé országnak, kevésbé-kevésbé nemzetnek tekinthető kockázatközösségben. Szerintem statisztikailag is szükségszerű, hogy egy ekkora populációban akadjon 500 olyan ember, aki valami hihetetlenül nagy ostobaságra van rákattanva. Változatosan hülyülünk bucira, van, aki egy reggel arra ébred, hogy ő az Apostoli Magyar Királyság Kormányzója, és ebben a mániájában hajlandó vele több tucat ember is osztozni. Többféle ehhez hasonló trip is van, ilyen például az is, amikor furcsa rucikban, érdekes frizurával és katonásdit játszva gyűl össze ötszáz ember egy teljesen hétköznapi közterünkön, és olyasmire ropja, hogy a világ minden bajára az egyedüli gyógyír a nemzeti szocializmus valamiféle kortárs innovációja lenne. Tízmillió embernek kereken a 0,005%-a ez az ötszáz, ráadásul csak évente alig néhányszor szokták ezt a közteres parádét forszérozni.
A ballibnek, de talán most inkább nevezném kultúrliberálisnak a kabát hordóját erre az a reakciója, az az elvárása, hogy ő ezekről a jelenségekről ne szerezzen tudomást. Az nem zavarja, ha otthon, a négy fal között csinálják, mert ő ugye liberális, de köztéren, na, azt aztán mégse! „Nincs nekem bajom a buzikkal, csak csinálják otthon, a négy fal között, ne már, hogy vonulgassanak!” Tehát a kultúrliberális és a homofób is kielégül, ha valami hatalomnak, államnak nevezett entitás eléri azt, hogy az ő tág komfortzónájába ne hatoljon be olyan információ, amelyik ilyen megnyilvánulásokról számol be. Szíve joga, nem az az állításom, hogy miért ne tenné ezt, hanem az a kérdésem, hogy mi értelme ezt tenni. Miben reménykedik? Hogy amit nem lát, amiről nem hall, az már nem is létezik? Magyar Liberális Struccpárt?
A nagy probléma abból adódik, hogy hál’Istennek ma már nem lehet erővel megakadályozni azt, hogy az információ terjedjen. Azt persze el lehet érni, hogy a kedvenc, mainstreamnek gondolt csatornáink kedvünkre nácitlanítva legyenek, és azt is lehet követelni, hogy a nem kedvenceink is nácitlanodódjanak, mert ugye a kultúrliberális krédó azt is tartalmazza, hogy minden és mindenki a mi kedvünk szerint köteles eljárni, de mit érünk el azzal, ha nem jelenik meg a mainstreamnek gondolt csatornákban a szélsőség, a náci? Azt, hogy meg fog jelenni az alternatív csatornákban, hálózatosodik, és még erősebben fog hatni, hiszen megkapja a tiltott gyümölcs bukéját is, amitől még értékesebbnek fog tűnni az ilyesmire fogékonyak körében. Ráadásul az egész fű alatt fog zajlani, és a kultúrliberális már csak az eredményét fogja látni, és nem fogja érteni, hogy mégis, mitől lett ez ide, amikor én pedig olyan szépen homokba dugtam a fejem? Nem érti, de talán nem is nagyon akarja. Neki ugyanis hobbija a nácilesés, afféle speciális ornitológia ez, nála a noteszkéje és húzza a strigulákat: ma láttam egy közepes testalkatú fasisztát. Ez csoportosan is működik, mintegy versenyszerűen űzve: én eeeeeekorra náci láttam, bibibí, hol van ehhez képest az általad talált koszlott kis fasiszta? Mondják, hogy akinek kalapácsa van és arra erősen rákattan annak idővel minden szöggé válik. A hobbinácileső is ilyen, neki náci kell, vagy fasiszta, és bármi áron. Vele szót érteni nem lehet, kikéri magának, neki abszolút érzékenyre kalibrált nácimétere van, és akire ő rámondja, hogy náci, hogy fasiszta, az az is, és ha a beazonosított tagadni merészeli az újabb bizonyíték a nácisága mellett. Érve arra, hogy miért is náci, miért is fasiszta ma, 2013-ban egy szerepjátékot játszó zavart fiatal az, hogy hetven évvel ezelőtt Hitler kiirtotta a zsidókat. A nácitlanító ugyanis egy kicsit zsidófixált is, persze ha megszorongatják, akkor elismeri, hogy Hitler más entitásoknak is okozott némi kellemetlenséget, és hogy abban a csodálatosan humanista huszadik században azért ért másokat is némi málőr, de a zsidók, na, az azért egészen más!
Szóval a nácitlanító nácitlanítana ezerrel. Mi a módszere? Megkeres, megjelöl, rekeszd ki!, határolódj el!, majd este összeül a sprottársaival egy haboskávéra egy körúton belüli cukrászdában és egy omlós croissant mellett megbeszélik, hogy ma is tettek valamit a nácik ellen. Szinte legfrissebb köztársaságunk kikiáltása óta űzik ezt a sportot és eszük ágában sincs ránézni arra, hogy lett-e ennek bármiféle, a nem mániákus nácitlanítók által is eredménynek tekinthető akármi, jutottunk-e közelebb ahhoz a kultúrkörhöz, amelyikben jóval kevesebb szükség van a nácitlanítókra, hiszen a polgárok az értékeik alapján saját maguk is képesek felismerni és kezelni a problémát. Ha a számok mégis inkább azt mutatják, hogy nem, akkor jajj a számoknak. De hát végső soron ez érthető is, a nácitlanító célja nem az, hogy a társadalom szelídebbé, az ország élhetőbbé váljon, hanem hogy ő az „Idén ki talál több nácit?” versenyben dobogósközeli helyezést érjen el.
Jeeee! Kirekesztettük a sok mocsadékot, juhéééé!
Ezért aztán ha véletlenül azt látja, hogy valahol valakik végre kurvára ráunva erre a teljesen ostoba és eredménytelen szerepjátékra valamiféle, a „címkézd meg, rekeszd ki, határolódj el” nácitlanító szentháromságtól eltérő választ próbál meg adni egy olyan kihívásra, amelyikben a mániákus nácitlanító szokása szerint csak a vérbő fasizmust látja, akkor gyorsan beleszarik a ventilátorba és maximális fordulatra kapcsolja, mert mi az már, hogy itt nem az ő szög-kalapács módszerét használja valaki. Hogy az nem hatékony és kábé semmire sem vezetett az elmúlt 23 évben, az mellékes, Hitler, zsidófájdalom, címkézd meg, rekeszd ki, határolódj el, pont. Azaz inkább felkiáltójel. Azzal sem foglalkoznék most különösebben, hogy ezen a harczon a politikai elit, és persze az értelmiségi elit is szépen keres, így az sem meglepő, ha ők egyáltalán nem mutatnak szándékot arra, hogy ezt az aranytojást tojó tyúkot levágják, sőt, ha azt látják, hogy nem elég eltökélten folyik a küzdelem diszkréten elkezdik lazítani a nadrágszíjukat és elindulnak a ventilátor irányába.
Mindeközben fel se tűnik a lelkes nácitlanító kultúrliberálisnak, hogy lassanként ő lett a kisebbség, ráadásul egy olyan kisebbség, akivel úgy nagyjából bárki akkor törli ki a khmmm…, szóval akivel a többség pont azt csinál, amit akar, mert se állama nincs, aki őt megvédené (holott ugye a 23 évből elvileg 12 éven keresztül az ő favoritjai építgették azt), se szervezettsége, se semmiféle formális vagy informális hatalma. Pofája van, például simán odadobna tizenéves gyerekeket védtelenül olyanok elé, akikről ő maga terjeszti, hogy hú, de mennyire veszélyes állatok. Menjél, öcsém, nácitlaníts, és ha esetleg szarrá vernek, akkor tudd, hogy mi veled voltunk lélekben! Nagy áldozat ez, de a nácitlanító még ezt is bátran meghozza az Ügye érdekében. Ha pedig minden kötél szakad nagy duzzogva bejelenti, hogy ő most már aztán kivándorol Izraelbe, vagy menedékjogot kér Kanadától. Persze onnan is visszakiabál, biztatja a harcostársait a címkézésre, kirekesztésre, elhatárolódásra, áldozat nem számít, neki annyit bőven megér. Ha egy egész ország megy rá, akkor is. Fő a harc.
Megoldás nem nagyon van, legalábbis rövid távon. Acsarog egymásra a nácitlanító és az, akinek a nácitlanító a maga nácija, és ha bárki valami mást szeretne, mint ezt a sehová se vezető acsargást, akkor rottyantanak egy nagy közöset a ventilátorba, a nácitlanító meg az ő pandanja, feltolják a legmagasabb fordulatra és megdicsőült arccal nézik, ahogyan elborítja az országot a tengermély szar.
