Tisztiszolgák beszélgetnek egy másik, korábbi dzsentrivilágban:
-Te, ez az én kapitányom kiégett egy alak lett, a minap azt mondta, hogy ő biza már a baszást is unja.
-Á, ilyent az én őrnagyom is mondogat néha, de én tudom, hogy hazudik. Ha tényleg unná, akkor azt is velünk csináltatná.

A dzsentrivilágnak (ennek az újnak, a régiben szerencsére nem éltem) az egyik jelentős aspektusa pont ez a "csináltatás". Például elég jól látni, hogy az erkölcsi normák mifelénk leginkább csak afféle tanácsok, bár időnként még ez sem igaz, mert a tanács legalább egy többé-kevésbé konkrét valami, tedd ezt és ez fog történni, ezzel szemben a döntéseink zömében még csak addig a felismerésig sem nagyon jutunk el, hogy annak lennének, lehetnének akár morális aspektusai is, szóval mifelénk az erkölcsi normák inkább olyanok, mint valamiféle megfoghatatlan, körülírhatatlan sóvárgás tárgya, ülünk a nagy századeleji szplínben és felsóhajtunk, hogy ajjaj, ha lenne itt morál, akkor! És mivel van ez a "csináltatás", mint mánia rögtön ki is találjuk, hogy no, akkor oktassunk a gyerekeinknek erkölcsöt! A gyerekek persze nem hülyék, igen hamar leveszik, hogy ha a felnőttek velük akarnak csináltatni valamit, akkor az azért van, mert ők unják. És valóban, persze ez valahol érthető is, hiszen ki ne unná a morálról való töprengést akkor, amikor pont lopni megy. Lopni pedig sokan és sokféleképpen mennek, a cigány és a mezei talpas csóringer kevésbé, míg a relatív jómódú, felső-középosztálybeli polgár szofisztikáltabban, de ha tényleg nem unnánk és nem lőcsölnénk rá az ártatlan kisdedeinkre a moralitás terhét, hanem beszélgetnénk minderről, akkor kiderülhetne, hogy a parancs akár szofisztikált akár együgyű megszegése bizony az, ami: az erkölcsi normák íves leszarása. 

Mi, felnőttek halálosan unjuk a moralizálást, meg különben is, drága időt és energiát vonna el az "egyrészt-másrészt"-től, így mit teszünk? A saját problémáink megoldása helyett elkezdjük szokás szerint baszogatni azt, aki gyengébb nálunk, aki képtelen arra, hogy az akaratát velünk szemben érvényesítse, azaz nekifogunk erkölcsöt tanítani a pulyáinknak. 

Államilag. Ami ugye nálunk úgy néz ki, hogy valaki egyszer kiszopott valamit a hüvelykujjából és mivel van neki egy jó adag, a hülyepolgároktól önként megkapott hatalma ezt arra használja, hogy az ötletét parancsba adva elkezdi mással "megcsináltatni". Aztán többnyire ezek a mások jól elkúrják, mert vagy eleve nem is értik, hogy a tisztelt hülyehölgy vagy hülyeúr mit is szeretne, vagy legyintenek rá, á, ezt mink jobban tudjuk, vagy csak szimpla évszázados rutinból elszabotálják az egészet, és mivel az ilyen ujjból kiszopott faszságok semmiféle átgondolt és konkrét célt nem jelölnek meg így akkor sincs semmi baj, ha elbaszódik az egész, hiszen ha nincs explicit cél így azt se lehet soha sem megállapítani, hogy kerültünk-e közelebb hozzá, vagy sem. Az meg, hogy elment a pótcselekvésre egy csomó idő, erőforrás és pénz le van szarva, dzsentrik lennénk, vagy mi, éljünk a mának!

Tehát államilag, ami már eleve bukó, hiszen nálunk köztudott, hogy az állam a mi ellenségünk. Igen, mi ilyen mérhetetlenül idióták vagyunk, csinálunk magunknak eszközöket hogy utálhassuk őket és használás helyett legyen mit kijátszanunk, átvernünk. Vizuálisabbaknak: megalkotjuk a motoros fűrészt, majd nagy kaján arccal elkezdjük szakócával püfölni a tölgyfát, közben nagyokat röhögünk és büszkék vagyunk a nagy ravaszságunkra, hogy milyen jól kibasztunk mi azzal a mocsadék motoros fűrésszel! Épeszűek vagyunk, ugye? Az államtól várjuk el, hogy belenevelje a gyerekeinkbe azt, amit saját magunkban nem tűrünk meg, és attól az államtól, amelyikben szinte semennyire sem bízunk, amelyiket átverni, kihasználni, leszarni afféle nemzeti sportnak tekintünk és űzzük is lelkesen. Az államot, a központi hatalmat a pártpolitikusok igyekeznek birtokolni, bármilyen áron és bármilyen eszközzel. A kevésbé hülye része a pártpolitikusoknak rájött, hogy a hatalom ebben a posztmodern korban tipikusan a hálózatokban van, a kérdés tehát az, hogy ki bír minél jobb hálózatokat építeni és ki bírja ezeket a hálózatokat úgy telekommunikálni, hogy az számára hatalmat fialjon. A felnőttek morális dagonyája ez, ahol a cél érdekében a hazudás minden további vizsgálat nélkül megengedhető, sőt, egyenesen üdvözlendő dolog. A hazudás hol többé, hol kevésbé szofisztikált, de a komoly probléma abból adódik, hogy a pártpolitikai aktorok és az őket lelkesen kiszolgáló hasznos és haszonra hajtó idióták miatt lassan már a struktúrák is úgy átalakulnak, hogy teljesen elvész az értelme annak, hogy abban igazságról és hazugságról beszéljünk. Nincsenek fogalmaink, mert elfogadjuk a pártpolitikusoktól azt, hogy nekünk nem is kellenek fogalmak, és ha nincsenek fogalmaink, ha a leírt karaktersor, a kimondott szó bármit valamint annak az ellenkezőjét is jelentheti, akkor ott a rációnak vége, ott már nem lehet konszenzust keresni arra, hogy a leírt, a kimondott az vajon igaz-e vagy hamis, ott már csak a hit marad, és mi bőszen védelmezzük valamelyik szentünk kinyilatkoztatását, egyúttal köpködve a mások szentjének a hasonlóját. 

Pedig a morál valahol a nyelven is nyugszik. Nyugodna, ha hagynánk.

A nyelv, a szó fontosságát már az ókori Róma is felismerte, a mi mai világunkra igen jelentős hatást kifejtő XII Táblás Törvény is erről mesél: „…uti lingua nuncupassit, ita ius esto”, azaz: „…ahogy a nyelv szólott, úgy álljon fenn a jog”. Ésszerű, hogy ahol a nyelv bárhogyan szólhat, ahol a szónak semmi jelentősége sincs, mert az jelölhet bármit, ott pontosan ugyanilyen lesz a nyelv szólásából származtatott jog is: megfoghatatlan, értelmezhetetlen, ergo annak lesz több joga, akinek erősebb a bunkósbotja, aki masszívabban képes fejbe vágni a másikat, tehát akik ma tagadják a nyelv, a szólás súlyát és fontosságát azok valójában az ókori Róma óta eltelt időt is tagadják, és mit hoznának vissza? A lehető legprimitívebb társadalomszervezési módokat, a nyelv, a jog, a bármiféle komolyabb strukturáltság előtti viszonyokat, a bunkósbotot, azt, hogy annak van igaza és annál a morális felsőbbrendűség, aki a botcsatában győzött. Családon belül úgyszintén, az a király, aki leteszi a szarvast az asztalra. Na, körülbelül erre kéne ma felkészítenünk a gyerekeinket, legalábbis annak alapján, ahogyan az állam, a hatalom hüvelykujjból kiszopott ötletelését a végrehajtók értelmezni bírják:

Szerinte ennek fokmérője például, hogy az első év végére meg kell érteniük, hogy mi a különbség a fiú és a lány között a társadalomban betöltött szerepe alapján, vagyis hogy a férfi „családot alapít, ő hozza és teszi le a szarvast az asztalra”.

Itt tart ma a morálról való gondolkodásban egy pedagógus, Hajduné Tölgyesi Lívia, aki keni-vágja a "gyerekfilozófiát", és ha jól értem, akkor körülbelül ő lesz a minta, az etalon, aki többi pedagógus nem szarja le ezt az egészet, nem próbálja meg szokás szerint elszabotálni az Szarvasvadászné Líviát kövesse. Olyan közösségben, ahol a nyelv az nem csak egy, a seggnyalást szolgáló testrész, szerv, vagy mi, hanem az értelmes, a racionális szólást elképzelhetővé tevő fogalom ott egy ilyen kijelentésre öröm lenne lecsapni, hiszen ott komoly esélye lenne annak, hogy hosszabb-rövidebb szóváltás után megtaláltassék valamiféle konszenzus azt illetően, hogy Hajduné megmondása (uti lingua nuncupassit) bír-e komoly igazságtartalommal, tehát alkalmas-e arra, hogy jogot keletkeztessen, és ott minden további nélkül el lehetne mondani, hogy bizony nem alkalmas, mert a kijelentés nagyon, de nagyon erősen vitatható.

Probléma, sok-sok súlyos probléma napjainkban ugyanis pont abból adódik, hogy ez a kedves kis primitív munkamegosztás, ami a patriarchális dominanciájú jogot eredeztette egyre inkább nem működik. A férfi sajnos az esetek igen jelentős százalékában baszik rá, hogy szarvast liferáljon a családi asztalra, de még egy nyamvadt nyulat, hörcsögöt, fél marék sáskát sem tesz le, sőt, ha a nő innen-onnan összegyűjtöget arra a bizonyos asztalra némi bogyót-gyökeret még azt is elveszi, és annak ellenére, hogy a díl rá eső részét nem teljesíti a jogait masszívan követelné, és itt jönne Hajdúné Vértesszőlőssy Lívia számára a csemege, most akkor tessék megmondani, hogy ez morálisan mennyire elfogadható, vagy sem. A tapasztalat, a megfigyelés az, hogy korunk alacsonyabb rendű teremtményei, azaz a nők bizony nagyon határozottan és nagyon masszívan kikérik maguknak és inkább olyan családot alapítanak, ahol eltekintenek a férfitól, amiben van bőven ráció, hiszen így több bogyó és gyökér jut a nőnek és a gyerekeinek is, a teremtés koronája pedig bassza meg a szarvasát, kit érdekel. 

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan forgatókönyvek is, amelyekben a nagy morális etalon kinyilatkoztatása működne. Igen, vannak bőven olyan nők is, akik köszönik szépen, ők eddig is és továbbra is boldogan elvannak azzal, hogy még csak nevük sincs (kedvencem a "Kovács Jánosné" formában viselt név), életük társát "uram"-nak aposztrofálják, és nagyon is kedvükre való az, hogy ők a konyhában epedve várják a szarvast az asztalra hazahozó "uram"-at. Szívük joga, akaratuk ellenére váltsa meg őket a belvárosi liberális, kit érdekel.

Viszont a gyereknek illő, mit ne mondjak: morálisan is elvárható lenne elmondani, hogy azért ennek a családmodellnek igenis vannak komoly buktatói. És nem csak elmondani, hanem fel is készíteni őket arra, hogy alkalomadtán a problémákat kezelni képes felnőttekké cseperedjenek. Az ugyanis, ha a gyereket, in concreto a lánygyereket arra kondicionáljuk, hogy a férfi az isten, az úr, és a nő az önmagában semmi, akkor olyan felnőtteket fogunk kapni, akik nem, vagy csak iszonyú nehezen fogják tudni kezelni azt, ha történetesen a gép nekik egy olyan "uram"-ot dob, aki nem hozza a szarvast, hanem viszi. Ha a lányt abban a hamis tudatban tartjuk, hogy neki mindig, minden esetben alá kell rendelnie magát egy férfinak, ha nem mondjuk el nekik, hogy ez a patriarchális modell manapság hol működik, de többnyire inkább nem, akkor a lehetőséget is elvesszük tőlük ahhoz, hogy önmagukra mint egyéniségekre, mint a férfival egyenlő jogú emberre gondoljanak és bátran merjenek felkészülni arra is, hogy bizony, van amikor nem a férfi alapít családot, hanem a nő és a férfi együtt, egyenlő félként, és ha ez az egyenlők kockázatközössége valamiért megbillenne, akkor ott a nő számára legyen elképzelhető más lehetőség is, nem csak a vak komondoron átesésé. Mert sajnos nagyon sok szenvedést, tönkrement életet eredményezhet az, ha a nő azért nem tud kilépni egy számára előnytelen, megalázó, alkalomadtán egyenesen a testi épségét, az életét veszélyeztető kapcsolatból, mert a maga idején elmulasztották minderre felkészíteni, és mivel a hatalom még mindig nagyon erősen férfiközpontú ezért az intézményi hátteret is úgy alakították, hogy abban a nőnek kénytelen legyen viselnie a születésekor szerzett hátrányát, jelesül azt, hogy neki egy pár dekányi húsdarabbal kevesebb jutott.

De ismétlem, minderről csak akkor lenne értelme beszélgetni, netalántán vitatkozgatni a konszenzuskeresés szándékával, ha működne a nyelv, nem seggnyalási értelemben is. Nálunk mostanság nem tűnik működni, ezért ha a mostani isteneik azért kérik az áhítatot és a tiszteletet a nagybetűs Férfi számára, mert úgymond ő bassza le a mindennapi szarvast az asztalra, akkor ezt a hitet kell szajkózni, és ezt kell megpróbálni beleverni a kisdedeink buksijába is, hadd ne csak mi bűnhődjünk a tengermély amoralitásunk miatt, hanem hetedíziglen is.