A nyolcvanas években járta egy vicc Romániában, kérdés: mi volt Romániában a petróleumlámpa előtt?, válasz: villanyvilágítás. Ezt lehet, hogy ma már nem sokan értik, a lényeg, hogy a kommunizmus útján nagy kardcsörtetések közepette, tökig nemzeti öntudatba vértezve menetelő országban egyre sűrűbbek lettek az áramszünetek, aztán a vége felé egyre ritkábban szakította meg a delej a kitartó áramszüneteket, és hát ugye a kisember mindenhol küzd, ahogyan tud, ott például petróleumlámpával mentek a sötétségre, gondolom leginkább azért, mert a párt és a kongeniális vezetője a legnagyobb igyekezete mellett sem tudott világosságot dumálni a sötétbe.
Ad analogiam: mi volt Magyarországon a pléhbódé előtt? Üzlethelyiség. Persze szavunk nem lehet, hiszen ezek a bódék egészen esztétikusak, tehát elmondhatjuk, hogy innen van még hová fejlődni. Még egy kevés nemzeti összetartozás, még egy kiadósabb hangsúly rápakolása a nemzeti ügyekre és a következő fejlesztési etapban már jöhet is az a klasszikus forma, a szemet gyönyörködtetően már gyárilag rozsdás hullámlemez, hol összedrótozva, hol csak éppen lazán, jelzésértékűen egymásnak támasztva, a portéka természetesen igényesen szőrös deszkára pakolva, az apróbb malacok bent rajcsúroznak, de a kecske csak a bejáratig jöhet, mert azért igényesség is van a világon, vagy mi. Nem, kedves érdeklődő, emberhús nem kapható. Még.
Hát, így jár az az ország, amelyiknek önmagába fordul az elitje. Lehet ugyan háborodni felfelé azon, hogy mekkora fasz már ez a nép, hogy ezekkel bármit meg lehet csinálni, de ez nem egy nagy szellemi teljesítmény, mert igen, tudjuk, hogy a néppel, azzal speciel bármit meg lehet csinálni, hiszen a nép már csak olyan, hogy legfeljebb morgolódni tud az orra alatt, jobb esetben káromkodni a kocsmában, de hogy mindezek az elégedetlenkedések valahogyan manifesztálódjanak is mindenképpen szükség van az elitre, azokra, akik képesek koncentráltan is artikulálni a morgásokat és egyúttal képesek valamiféle cselekvési stratégiákat is felvázolni, amelyek végén a valami, ami ma rossznak tűnik idővel jobbá válik.
Sajnos nekünk ma csak olyan elitünk van, amelyik a villanyvilágítás felől a petróleumlámpa irányába, az üzlethelyiségtől a pléhbódék felé képes csak elképzelni azt a bizonyos fejlődést, és mivel nem nagyon akad olyan, aki hitelesen is képviselni tudná, hogy ez miért nem pont annyira jó, így mi marad? Rezignáltan vállat vonni és megjegyezni, hogy a kecskét, azt azért mégiscsak hiányolnánk a bódé elől.
