Egy süket kornak muzsikál egy süket ember — kétszáz évre elhallhatóan.
Mindent értek, csak a csodálkozást nem. Hol élünk? Milyen évet írunk, hogy ilyen megtörténhet? Csókolom, eddig hol tetszett elleni a művészúrnak? Befőttesüvegben? Ha csak úgy nem... Alföldi művészúrnak tisztelettel jelentem: még magasról nézvést megvolna az ország. 2013-at írunk, és az, hogy ilyen megtörténhet, sőt, ennél sokkal, de sokkal ilyenebbek is az azok számára, akik nem annyira magasról nézik még érthető is. Lehet érteni, ha az ember nem zárja be a fülét a hallásra. De Alföldi bezárja:
Az fontos, hogy egy témáról elinduljon a polemizálás, de annál fontosabb, az milyen szinten zajlik. Bizonyos szint alatti dolgokkal nem foglalkozom.
Bizonyos szint alatti dolgokkal nem foglalkozik. Szíve joga, de akkor legyen következetes, és ne tegyen fel olyan kérdéseket, ne boncolgasson olyasmiket, amire korrekt válasz így, ennyire magasról nézvést nem adható. Sajnos bármennyire is arra szocializált minket a kádári kor, hogy vannak szintek, melyek közül bizonyos szintekkel a művészuraknak nem kell foglalkozniuk, ma már ennek úgy nagyvonalakban vége.
A hangversenyterem kitágult.
Mindig elárvulunk egy kicsit, ha növekszik a tér.
Jó reggelt, művészúr, a kádári szoft diktatúrának vége, ma már nincs aki érdemben biztosítani tudná művészúréknak azt a kellemes kis kiváltságot, hogy csak a szívüknek kedves szintekkel kelljen foglalkozniuk. Persze ettől még ez megmarad opcióként, dönthet úgy bármelyik kedves művészúr, hogy bizonyos szintek alatti dolgokkal nem foglalkozik, de a probléma az, hogy ettől még az a szint létezik, és mint létező hat. Igen erősen hat, és lehet ugyan arra a fi donc! álláspontra jutni művész uraméknak, hogy azzal nem foglalkoznak, de ettől az még ugyanúgy fog hatni, ugyanúgy be fogja azt folyásolni, hogy mik történhetnek meg ebben az országban, mint ha foglalkoznának vele. Hangsúlyozom: lehet, szabad vele nem foglalkozni, lehet struccmódra a fejet a homokba dugni, amit viszont nem nagyon lehet, illetve lehet azt is, csak kissé röhejes: fejet a homokba dugni és közben meg csodálkozni, ha valakik hátulról beakasztanak.
Beethoven karnagy úr, hát nem hallja, hogy mást fúj az emberiség?!
Egy művésznek szíve joga leszarni azt, hogy mit értenek meg a kortársak az ő művészetéből. Rakom a fülükbe, csomó begyöpösödött agyú süket, de sebaj, majd az utókor. De vajon megteheti-e ugyanezt egy nemzeti intézmény, konkrétan a Nemzeti Színház igazgatója? Mit jelent ebben a kontextusban a Nemzeti Színház? Közpénzen fenntartott szórakozóhely, mely rendeltetése az, hogy katarzist nyújtson a kevés kiválasztottnak? Tényleg ennyire leszarható az, hogy a nagyon szűk elit egy kellően szűk részén túl mások nem nagyon értik? Beszéljen az előadás önmagáért, pro vagy kontra, mondja a művészúr, de hogy beszéljen, ha nincs száj, ha nincs szó a beszéléshez és nincs fül a halláshoz? Odamegyünk a süketekhez, elmondjuk nekik a magunkét, ők visszajeleznek, hogy nem értik, mert nem hallják, mire fel mi vállat vonunk, mi elmondtunk amit akartunk, a többi minket nem érdekel?
Elégtétel, hogy egymillióan látták. Ezek tények, de mostanság olyan világot élünk, ahol a tények nem számítanak.
Igen, így kell magasról nézvést beszélni. Ötvenezren látták Szegeden, amihez hozzáadjuk, hogy a tévét is nézték kilencszázötvenezren, amikor a mű ment, hátra lehet dőlni, egymillióan látták, küldetés teljesítve. Ez az egyik legsúlyosabb hibája a honi közgondolkodásnak, amikor ilyen számokkal takaróznak, amikor pusztán csak ennyit tekintenek ténynek, holott ennél sokkal, de sokkal fontosabb az, hogy milyen hatással volt a szóban forgó esemény az emberekre. Hogyan, miként, milyen irányba befolyásolta például a vélekedéseiket. Ment-e az előadás által a világ elébb? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, hiszen fel se tesszük őket, így nem is kaphatunk. Megvan helyette takarónak az, hogy egymillió emberhez eljuthatott, mosom kezeimet. Az, hogy ezek az emberek értették-e, és ha nem, akkor miért le vagyon magasról szarva.
A karnagy urat figyelmeztetik, s lelép, pedig nem volna szabad elhinnie!
Egy művet érteni nem olyan könnyű ám. Munka van az értésben is, nem csak az alkotásban. Megtanulhatom én úgy, ahogy a betűt, de ha nem olvasok el minimum néhány száz könyvet akkor szinte garantáltan nem fogom érteni a mívesen írott szót. Nekem jogom, hogy ne olvassak el minimum néhány száz könyvet, ettől én ugyanúgy egyenlő jogú é méltóságú tagja maradok a társadalomnak, mint az, aki elolvas ezeret. Sőt, jogom azt is mondani, hogy hülyeség könyvet olvasni, hülyeség mívesen írni a szót, és mindenki marha, aki ilyen szarságokra vesztegeti az időt és a pénzt. Ez is annak a bizonyos európai demokráciának a része, kedves művészúr. Mint ahogyan az is, hogy aki ezzel nem ért egyet az próbáljon meg tenni ellene, de úgyszintén "európai demokrácia"-konform módon. Felejtse el ezt a kádári beidegződést, azt, hogy ebben az országban lenne egy hitbizománya bizonyos köröknek, hogy az elit megteheti azt, hogy a társadalom többségét ívesen leszarja, felejtse el azt, hogy elit értelmiségiként szabad kérkedve nemérteni ezt az országot, helyette inkább tegye fel a jó kérdéseket és keresse intenzíven azokra a választ. Például: mit értenek a művészetéből azok, akik érteni vélik, vajon jól értik-e (tippem szerint: lófaszt), és ami még ennél is sokkal fontosabb: miért, na jó, ezt nagybetűkkel, pedig nem szokásom: MIÉRT nem értik azok, akik manifeszt módon nem értik. Van-e, és ha igen kinek felelőssége abban, hogy ennyien nem értik, és miben áll ez a felelősség? Lettek-e elmulasztva dolgok, lettek-e elkövetve hibák? Elismerem, hogy ezekre a "miért?"-ekre válaszokat találni nehéz, embert próbáló értelmiségi munka, de nem pont arról lenne szó, hogy a munkát nem lehet megúszni? Nem azért sírunk, mert az elitünk folyamatosan féltudású, állandóan a megúszásra, az alibizésre, utána pedig a következmények íves leszarására játszik?
Alföldi Róbert művészúr, mint ahogyan bármely másik alkotó persze dönthet úgy, hogy őt mindez nem érdekli, pont leszarja. Dönthet így, de tudnia kell, hogy ennek a döntésének következményei lesznek. Persze a művészúr úgy is dönthet, hogy még a következményeket is leszarja, de vajon Alföldi Róbert, aki mégiscsak a magyar értelmiség elitjében lenne dönthet-e ugyanígy? Van-e az értelmiségi elitnek bármiféle csoporttudata, és vajon mit gondolnak, hogy belefér-e abba az Alföldi által mutatott viselkedés? Ha nem, akkor szükséges-e jelezni, hogy ezzel mégsem értenénk egyet? Lehet-e, szabad-e az elitnek, az értelmiséginek azonosulnia azzal, hogy mi kiszarunk az elefántcsonttoronyból és a legkevésbé sem foglalkozunk azzal, hogy kire pottyan és mit okoz? Van-e egyáltalán valamilyen értelme feltenni ezeket és egy csomó másik kérdést?
Semmi. Most csöndben s hétköznapian, s egymásnak őszinte hittel hazudván egybegyűl mindenki, akit a süket muzsikus hallani tanít.
Egyszer. Majd. Máskor. Talán.
