Azért, mert van rá igény. Most turistautat, de a napokban olvastam, hogy az építészet területén is. Ez van, ehhez nem tudok mit szólni, legyen ez azok problémája, akik megválasztották. Ha a jobboldali emberkéket és a jobboldali értelmiségi elitet nem zavarja az, hogy hülyének nézik őket, fogalmatlan idiótáknak, akik képtelenek önállóan értékítéleteket alkotni, akkor mutasson nekik irányt Orbán, furcsa gusztus, de hát ha ilyen a jobboldaliak gusztusa hát ilyen, ne disputáljuk.
Vessünk azért erre a turistáskodásra egy óvatos pillantást, na nem azért, mint ha bármit is vitatni szeretnék, mert minek, hiszen ha a honi elképzelés a turistáskodásról kimerül abban, hogy zokniba betűrt farmerben ülünk a tábortűz körül, akkor mit is vitathatnék, de azért volt Orbánnak egy vicce, amit már csak a rend végett is nehezen tudnék szó nélkül hagyni:
„Ha turistaházat építünk, ne legyen gyengébb az ausztriainál, és ne legyen félmegoldás"
No, tehát én itt most ennek az ambiciózus célnak az értelmezéséhez szeretnék pár kis adalékkal hozzájárulni. Csak úgy, érintőlegesen mesélgetnék turistaházakról, ausztriai, de nem csak, és majd döntse el a kedves olvasó, hogy érzelmezhető-e egyáltalán ez az orbáni megmondás.
Kezdjük rögtön a szervezeti keretekkel. Ausztriában turistaházakat jellemzően a civil szervezetek építenek és ők is üzemeltetik. Például az, amelyiknek én is a tagja vagyok, az Oesterreichischer Alpenverein, egy pimf kis 150 éves szervezet 450 000, ismétlem: négyszázötvenezer taggal. Én olyan 60 euró körüli éves tagdíjat fizetek, és ha figyelembe is vesszük, hogy vannak ennél alacsonyabb tagdíjak is azért ez a tagok számával felszorozva már egy egészen érdekes szám. Különösen kellemes dolog ebben a tagságban még az is, hogy a nagyobbacska európai hasonló egyesületek kölcsönösen elismerik és többnyire a sajátjukkal egyenlő elbánásban részesítik a többiek tagságát. Tagnak lenni ugyanis előnyökkel jár, például pont az egyesületek által épített és üzemeltetett turistaházakban olcsóbban kapjuk a szállást.
Sajnos az egyesületi életben nem nagyon (na jó, egyáltalán nem) veszek részt, mert nix dájcs.
De ha részt vennék, akkor egészen biztosan szóvá tenném, ha a kancellári seggnyalonc hasznos útmutatásai alapján az általam is fizetett egyesületi forrásokból, de akár még adóeurókból is az egyesület oda építene turistaházat, ahol kurvára semmi értelme nincs. A helyzet ezzel ugyanis az, hogy elég régi és elég sok helyen megfordult bakancskoptatóként azt figyeltem meg, hogy ahol van kismillió egyéb szálláslehetőség oda tipikusan nem építenek turistaházat. Lehet, hogy azért mert hülyék, vagy azért, mert nekik nem jutott egy Orbán, aki hasznos útmutatásokkal látná el őket, de talán az is lehet, hogy azért, mert tényleg ott a teméntelen sok szálloda, panzió, bauerhof, kemping és döbbenetes, de ezek képesek piaci alapon is kezelni a felmerült problémát. És milyen a világ, akár még a pilisi hütte tervezett háromezer forintos árfekvése környékén is akad egészen tisztességes hegylábi szálláshely, zuhannyal, konyhával, internettel. Hatezer forint körül meg már szauna is van. Gondolom kiszaladna néhány sájze az ebből élő vagy ebből mellékest húzó polgárok szájából, ha az aktuális uralkodójuk turistaházat építene melléjük.
Nézzük akkor, hogy tipikusan hová építenek az osztrákok turistaszállást.
Tipikusan oda, ahonnan a turista már nem tudna ugyanaznap visszatérni az autójához. Vagy tudna, de nagyon nem lenne gazdaságos a számára. Ezek a helyek többnyire úgy néznek ki, hogy kellően messze és kellően magasan vannak az országúttól. A hüttének álcázott berghotelekről most ne beszéljünk, azokról a legtöbb kispénzű turistáknak íródott kalauz úgyis csak annyit ír, hogy: kerüld el! Tehát az ausztriai turistaszállás oda épül, ahol nincs más lehetősége a természetjárónak fedél alá kerülni. És akkor most jöjjön néhány kedvencem, szubjektív válogatás, amint hogy az élményeim is azok, és eszem ágában sincs semmi általánost belőlük megmondani.
Nagy kedvencem a Dachstein. Ez egy cuki kis mészkőfennsík, olyan kétezer méternél kezdődik a pereme. Essünk neki délről. Ha az ember csak messziről nézné, akkor ott van Ramsau, Schladming és a környező falvak kismillió szálláslehetősége, és tényleg bőven akad pénztárcabarát megoldás is. De ha az ember fel akar rá mászni, akkor egy kicsit már más lesz a helyzet. Az van, hogy gyakorlatilag a függőlegeshez közeli sziklán kell felkorcolni vagy ezer méter szintet. Még a zergék is anyáznak, mire felérnek. Lejönni ugyanaznap hülyeség lenne, tehát jó lenne ott egy szállás. Vagy több, de ne rohanjunk előre, nézzük, hogy ha a déli falon felhúztuk a belünket mi vár ránk. Hát a 2700 méteren lévő Seethalerhütte!
Na jó, ez egy vicc volt, így néz ki a hütte télen, amikor éppen zárva van, szigorúan. Nyáron azért barátságosabb. Cuki kis családias házikó, priccsekkel, hogy meglegyen a közösségi élmény is, így még az is előfordulhat, hogy a férfiember hazaérve elmesélheti, hogy te, ne tudd meg milyen egy bombázóval feküdtem le a Dachsteinen... Persze azt már nem kell hozzátenni, hogy meg még másik tizenegy emberrel is, hát vagyunk mi krónikások, hogy mindenről beszámolni legyünk kötelesek? Természetesen a házban nem túl sok pénzért enni is lehet nem túl izgalmas dolgokat, no meg sör is akad, és ha szerencsés az ember, akkor grátisz kap egy olyan napfelkeltét, ami viszont megfizethetetlen. Mi kellhet ennél több? Mi, mi, még néhány ilyen házikó a fennsíkon azért, hogy az ember kedvére körbejárhassa az egész csodát, a gleccsert, hogy töményen kapjon a pofájába annyi sziklát, annyi mészkövet, amennyitől még egy cementgyáros nagyvállalkozó is skorbutot kapna. A bőség zavara keveri meg az embert, hirtelen nem is nagyon tudja, hogy hogy tervezzen: másszon át a Dachstein-csúcson az Adamek hüttébe, de nem ám aludni, csak éppen érinteni, esetleg enni valamit, mert estig még simán el lehet érni a Simony házat, vagy inkább fordítva? Mindegy is, a fő, hogy van és jó, hogy van. Ott, annyi, és olyan, amilyen kell. Annyira, de annyira szeretném megnézni egy osztrák sporttárs arcát akkor, ha jönne az éppen ügyeletes kancellárjuk és elkezdené megmagyarázni, hogy hova és milyen turistaházat kellene építeni.
De nem csak Ausztriából áll a hegyek világa, ott van a csöppecske Szlovénia is, ráadásul ők még egy időben hozzánk hasonlóan szocializmust is építettek, de ettől még nem egy miniszterelnök mondta meg, hogy hová is kéne turistaház, hanem például egy pap, név szerint Jakob Aljaž. A Triglav a másik nagy kedvencem, bár itt a szállásokkal már akadtak sűrűn gondjaim. Egy újabb viccesnek szánt felvétel jön, a képen két menedékház is látszik, az egyik a legismertebb, a Triglavski Dom nevű. Na jó, kis túlzás, hogy látszik, pedig higgyék el, a Seethalerhüttéhez képest ezek bazinagy hodályok. 
Látják? Nem látják? Na látják! Ugyanaz a mese, mint a Dachsteinen: felkecmereg az ember kétezer méter fölé és ott bóklászik kedvére vagy három-négy napot. Estére pedig hála a szlovén miniszterelnökök bölcsességének mindig kerül turistaszállás az út végére. Mondanám, hogy kedves, hangulatos, tele csöndes, jóravaló természetszerető emberekkel, de ez sajnos nem pont így van. Azt hinné az ember, hogy ez a magasság, ezek a már viszonylag komoly kihívások valamelyest szűrik a duhaj elemeket, de sajnos nekem nem ez a tapasztalatom. Szezonban rengetegen vannak, és mindig akad egy olyan duhaj társaság is, akik valamiért fontosnak tartják, hogy hajnali háromig a lehető leghangosabban üvöltözzenek. Az utószezonban már jobb a helyzet, olyankor csak az odaszabadult rengeteg nyugdíjast kell elviselni, azok meg már csak feleannyit isznak és éjféltájt többnyire már abba is hagyják az ordibálást és az ajtócsapkodást. Bevallom őszintén nem bánnám, ha Orbán megoldaná ezt a problémát is, mert sajnos engem nagyon zavar. 
Így, fejből meg se tudom mondani hány menedékház van a Triglav tetején, szinte nincs is komolyabb tervezési kényszere az embernek az útvonal összeállításakor, bármit is talál ki igen jó eséllyel lesz a nap végén egy útba eső ház. Lehetetlennek tűnő helyeken, sokszor úgy, hogy az ellátmányt jobb esetben drótkötélpályán cibálják fel, rosszabban helikopterrel. Mondjuk arrafelé maga az ösvény is lehetetlennek tűnő helyeken megy, az alábbi képen is rejtőzik egy darab menedékház és egy darab ösvény, mindkettőt a kép felső harmadában tessen keresni, az ösvény amúgy vízszintesen fut.
Érdekességként megemlíteném, hogy a menedékházak zöme télen is használható, mert vannak olyan perverzek, akik ilyenkor is bóklásznak. Személyzet ugyan olyankor már nincs, és nem is az egész házról van szó, hanem az úgynevezett téli szállásról, osztrákul: winterraum. Ez körülbelül egy fáskamra méretű fáskamra, és innen a variációk végtelenek, van, ahol csak pár lestrapált vaságy van, de akad fűtött, fullextrás is, olyan, ahol a pénzes becsületkassza mellett van egy természetbeni is, jelesül némi otthagyott tartós élelmiszer gondolva olyanokra, akik tényleg végszükségként térnek be egy ilyen menedékhelyre. Ami pedig itt, a szöveg mellett látható az már nem más, mint a perverzió csúcsa: a bivak. Ha a menedékházak téli szállása fáskamra, akkor a bivak tyúkól. De ez már valahol erős határeset a turistáskodás és a hegymászás között, ezen a szinten már nem egy arbiter elegantiarum szűri a lila túrabakancsosokat, hanem a természet, és sajnos utóbbi sem szokta félmegoldásokkal beérni.
Ha valaki a témát picit közelebbről is szeretné megismerni és Nyugat-Magyarországon él ne habozzon felkeresni a Rax-Schneeberg hegycsoportot. Itt is ugyanaz a helyzet: a hegy lábánál szállodák, panziók, apartmanok, a hegyen pedig turistaszállás. Igaz, itt már akad egy kivétel is, a Weichtalhaus, ez tényleg a hegy lábánál van, autóval húsz méterre megközelíthető, de erről tudni érdemes, hogy a szezonban a környék falairól fürtökben lecsüngő sziklamászók kedvelt bázisa. A Rax fennsíkon is akad bőven turistaszállás, régebben a Karl Ludwig haus volt a személyes kedvencem, de sajnos amióta ilyen ökobioizét csináltak belőle ez elmúlt. Sőne álte cájte, vagy mi. Jobban kedveltem akkor, amikor még egy kétesnek tűnő egzisztencia mérte a grammerknödelt és valami idióta kakaduja abuzálta a vendégeket, miközben két bécsi férfi osztott minket, hülye magyarokat azért, mert a nőink is jöttek velünk, holott szerintük a nőknek ilyenkor szépítkezni illene menni mindenféle wellness-izékbe, ahogyan azt az ő asszonyaik is teszik. Lehet, hogy ezek a bécsi férfiak valójában Orbán ügynökei voltak? Kinder-küche-kirche agitátorok?
Amúgy nem vagyok én a haladás ellen, például azt is tátott szájjal néztem amint a hegyen is elkezdett megjelenni a hájtek. Első fecskeként a svájci Monte Rosa hüttét építették meg a zürichi egyetem pionírjai, természetesen a ma oly divatos fenntarthatóság jegyében. Ja, és a megrendelő egy civil szervezet volt, a Schweizer Alpen-Club, az osztrák társzervezethez képest pitiáner 135 ezres tagsággal. Sajnos arról nincsenek információim, hogy vajon a beruházáshoz adott-e a svájci miniszterelnök nekik hasznos útmutatásokat, ha nem, akkor az csak azért lehet, mert vagy nincs lila túrabakancsa, vagy olyan idétlen, hogy még a farmert sem tudja betűrni a zoknijába. Mindegy is, a fő, hogy a Monte Rosa divatot teremtett, pár évre rá a franciák is előrukkoltak egy űrbázissal a Mont Blanc oldalában, de ezeket a turistaházakat már hagynám is, egyrészt nem osztrákok másrészt meg ezekhez képest bármilyen félmegoldást szívesen fogadnék bárhol.
Talán még egy szót erről a zokniba tűrt farmerről. Jelentem, nem túl sok ilyent láttam az osztrákoknál. Talán ha szempont az, hogy a turistaházaink ne legyenek gyengébbek az ausztriai hasonlóknál, akkor akár még a ruházatban is követhetnénk őket. Van ugyanis ennek is egy kultúrája, és az nagyon nem a zokniba tűrt farmerről szól. Van egy kultúrája, és az ma már bárki számára elérhető, hiszen ma már potom pénzért bárki hozzájuthat azokhoz a cuccokhoz, amelyekkel a természetjárás még inkább élménnyé tehető. Nem is nagyon kell ehhez más, mint merni levetni a lelki mackónadrágot, merni kicsit körülnézni a világban, na jó, legyen csak Ausztria ez a világ és picit utánamenni, hogy milyen szerkóban turistáskodnak azok, akiknek nem a miniszterelnökük mondja meg isteni sugallatra, hogy mi a szép, mi a jó.
Szóval ezek lennénk mi, amikor valamihez nem individualista módon nyúlunk. Mi így tudjuk ezt kollektíven intézni. Nekünk miniszterelnök kell, lila túrabakancsban és zokniba tűrt farmerrel mutatja az utat, miközben a mindenféle obskúrus szakemberei miniszteri biztosként szórnak el közpénz-tízmilliókat nehezen értelmezhető dolgokra. Ha valami, hát a turistáskodás az aztán egészen biztosan civil ügy, és nagyon szép osztrák példáink vannak arra, hogy hogyan csinálták, hogyan csinálják ezt ők. De ismétlem, ha nekünk ez a jó, ha a jobboldaliaknak egy ilyen útmutató Orbán kell, mert nélküle még egy bakancsot befűzni sem képes idióták vagyunk, akkor ez kell, nincs mit tenni. Illetve szerencsére van, mert ha valamit, hát pont a turistáskodást lehet ám individualista módon is művelni, és ha mégis a közösségit szeretnénk az osztrák alpinklub szeretettel lát minden magyart, különösen azokat, akik nem félmegoldásokra vágynak.
