Van egy hang a magyar közéletben. Nem kiabáló, nem agresszív. Inkább kicsit dörmögős, rekedtes hang ez, amely az utálkozást, a viszonyok miatti undort képes maró és felszabadító iróniába fordítani. Nem szól állandóan, de mégis mindig hallhatjuk, ha akarjuk. Sokaknak segít. Parti Nagy Lajos hangja.
Még ez is. A viszonyok miatti undort is kisajátítanák. Van egy literátusunk, aki a kerált basztatja, de nem ám a kerálság intézményét, hanem csak az egyik kerált. Azt, amelyiktől a Szocialista Kultúráért díjat kapta azt nem basztatta. Mert gyáva volt, mondja, és legyint. Voltak, akik nem voltak gyávák és vannak, akik nem legyintenek. Van, nem kevés, akikben a legyintés, mint viszony kelt undort. De rendben, akkor gyáva volt, viszont utána már mitől félt? Mi volt olyan rettenetes abban a másik kerálban, hogy azt sem merészelte basztatni, hanem inkább odatolta elé a széles literátusi mellykasát, hadd rakja rá a kerál a tisztikeresztet meg a Kossuth-díjat?
Engem a rendszerváltozás felszabadított, úgy éreztem, nem történhet meg, hogy befogjam a számat. Ez volt a legfontosabb, a közös esély a szabadságra. Részemről inkább személyes, zsigeri indíték volt, nem valami elhivatottság a népboldogításra. Ha úgy tetszik: önzés.
Az bizony, önzés. Aki mindig csak az egyik kerált szidja miközben a másiknak mindig csak mellyet pucsít plecsniért az azon túl, hogy önző még csak nem is szabad, és ez a súlyosabb probléma. Sóvárog a szíve a szabadságra, de csak a sajátjára, mondta erre egy másik literátus. Sokakban ez is undort kelt és pontosan azt látják benne, amit: önzést. Nem a szabad embert, aki a kerálság intézménye ellen ráspolyozza a hangját, azt a reszelőset, hanem csak azon kerál ellen, aki nem neki adja a hűbért.
A közvélemény-kutatások szerint a rendszert még mindig támogatja a többség. Ezt el kell fogadnom, mint ahogy azt is, hogy azokkal együtt, akik másképpen, rendszerkritikus értelmiségiként elég kiábrándultan gondolnak erre az egészre, egyre inkább kisebbségben vagyok. Ez se olyan nagy baj. Megleszek. Nem hinném, hogy ne lenne hely, ahol publikálhatok.
Undor a köbön: én, reméljük, megúszom, mondja a literátus, aki miattunk, nekünk koptatja reszelősre nap, mint nap. Lesz hely, ahol publikálhat, és ez a lényeg. Nem szól állandóan, de mégis mindig hallhatjuk, ha akarjuk. Sokaknak segít. Áldja meg az Isten, és persze azt a kerált is áldja meg, amelyik az ő nagy jóságában mégiscsak hagyja, szigorú, ámde szerető atyaként eltűri, hogy ez a jó literátus továbbra is megküzdjön helyettünk, csurdéseggű jobbágyok helyett a konyakivás fáradságos munkájával. Mi meg majd csak elleszünk valahogy, eddig is elvoltunk, ezer éve elvagyunk, kerálok, urak, literátusok jöttek, majd mentek, majd újabbak jöttek, és így tovább, de mi még mindig megvagyunk.
Ha valaki nem állhatja az alkotmányos zsákmányszerzést, ezt a hazug bolsepopulista jobboldalt, az minden fenntartása ellenére is közelebb érzi magát egy szocdem vagy balliberális értékrendhez, még ha emögött nincs is párt.
Egyszer az udvari bohóc viccet mesélt az ő kerálának. Képzeld, felség, dugom nagy unottan azt a rém randa nőt, osztán ammeg olyant mond keservében, hogy: De ugye drágám bennem is van valami jó? Van ám, mondok, de ha nem maradsz csöndben menten kihúzom belőled! Na, ilyen ez a hazai balliberális értékrend. Nem az a baj, hogy emögött nincs párt, persze kicsit baj, hogy soha nem is volt, de nagyon nagy baj, hogy ha abból, amit a jó literátus és eszmei köre balliberális értékrendnek gondol kihúzzuk az orbánfóbiát akkor ottan nem marad semmi se. Illetve de, marad: egy nagyon randa valami. Egy undort keltően randa valami. A hazai balliberális értékrenddel nem az a baj, hogy nincs mögötte párt, hanem hogy nincs mögötte értelmiség. Hogy kevés mögötte a szabad ember, viszont sok a hűbéres, aki csak a saját szabadságát siratja. Hogy a balliberális értékrend egy mondattal leírható: Adjátok vissza a kerálomat! Csoda, ha mára ez az egy mondattal leírható értékrend szinte teljesen amortizálódott? Lassan már az undor se fogja összetartani, és akkor mi lesz?
Szörnyű, de úgy fest, a Fidesz nemzeti szotyializmusa, erőnyelvűsége az első olyan pakk, amelyre a többség igazából vevő. [...] Fogalmam sincs, hogy mi lesz, hogyan lesz, ami lesz, és hogy mi lenne a jobb, de ha elhúzódik is a változás, remélem, hogy a gyerekeink, a mostani húszévesek ezt a rezsimet zsigerből váltják le majd. Annyira fogják utálni. Vagy szánni, ahogy minket is, akik hagytuk, hogy így legyen. Hagytuk hagyódni.
Hagytuk hagyódni. Csak úgy, en passant, megtörtént, kiszalad egy pukika, mondd már, bárkivel előfordul. Hagytuk hagyódni, amint hogy hagytuk délceg mellykasunkra is felpakolódni azt, ami éppen jött. Nézd már, Jenőm, hát nem ide lett az elejemre egy Szocialista Kultúráért! Dezsőm, szard le, hagyjad hagyódni. Soros-ösztöndíj? Hagyódjon!
Közben persze ott a lényeg a sorok között. Mint a lelkes pedagógus, aki ha nem is tudja, de hiszi, hogy a tudás ott van a diák fejében, és kicsalogatható úgy nézek én is mosolyogva sugárzó arccal, enyhén bólogatva, ajkaimon a választ némán megformázva a jó literátus uramra: tessen már végre kimondani! Nehéz, ugye? Sebaj, segítek: miért is van az, hogy a fidesz pakkja az első olyan pakk, amelyikre a többség igazán vevő?
Tán csak nem pont azért, mert literátus uramék nyakig ülve a balliberális értékrendben, a tengersok hagyódni hagyás közepette el tetszettek mulasztani összeállítani egy másik pakkot, amire lehetett volna építeni politikai kínálatot is, és akkor máris lett volna a bides jobbágynak miből választania? És hogy ennek a mulasztásos történelemsértésnek oka az a furcsa szabadságfelfogás, amelyik nem a hűbéri viszonyokat támadja, hanem csak a saját kerált követeli? Oka-e a pakktalanságnak az, hogy ennek a sajátos szabadságfelfogásnak köszönhetően a balliberális elit vazallus bátran leszarhatja és le is szarta a pórt, a szintén nem szabad jobbágyokat? Oka-e ennek az, hogy literátus uramék ott, a keráli palota környékén nem is akartak a pórnak mondani semmit, mert azzal voltak, hogy a mondás feuduma az övék, azt ők még egy régebbi és hosszan uralkodott keráltól kaptál hűbérbe és ahhoz a pórnak semmi köze? Oka-e a pakktalanságnak az, hogy a balliberális literátusnak nem is kell tudnia, hogy mit gondol a pór, mert ő ahhoz a módihoz lett szoktatva, mely szerint a pór hogygondolását is neki kell megmondania, és a pórnak fővesztés terhe mellett ezen oktrojt elfogadnia jobbágyi kötelessége? Aki pedig mégsem az megcímkéztettetik és kirekesztettetik: ők a fasiszta nácikok.
Hogy a balliberális értékrend rendi hűbérurai egymásnak állítottak össze pakkokat, egymásnak magyarázták a valót széles e párezer hasonszőrű által olvasott irodalmi és közéleti lapokban? Megírták egymásnak, majd jól meg is veregették érte egymás vállát, derék balliberális vagy, Dezsőm, jól megmondtad a pakkot! Köszönöm, Jenőm, és engedd meg, hogy cserébe én is leszopjalak téged a múltkori írásod miatt, valami zseniális volt! Ió, ció, felláció. Gyere, fiam, nincs itt semmi látnivaló, csak az urak kényeztetik egymást.
-Dezső, akkor mi most buzik vagyunk???
-Nem, Jenő, mi most kvittek vagyunk.
Mindeközben Nyilas Misi pakkot kapott. Undort keltőt, de hát mit tehet ő erről? Ha egyszer másik pakkot nem kapott, mert valami hagyott hagyódás, vagy mi volt, akkor mi mást tehetett volna, mint fogja a kapott pakott és azzal foglalkozik a nemkapottal szemben. Jobbágyéknál így megy ez.
Vacak évek voltak és lesznek, és ha az ellenzéki pártok tehetetlen asszisztálásával újraválasztja a rezsimet a szavazók többsége, hát meg is érdemli.
Az undorfüggvény itt éri el a maximumát. A jobbágy így járt, meg is érdemli. Ő a hibás. Mi, balliberális literátusok és egyéb konyakfogyasztók semmiben hibásak nem vagyunk, befigyelt persze némi kis gyávaság, önzés, meg hát a szabadságot se értjük még ma sem és talán hagytunk valamit hagyódni, de a jobbágy a hibás! Meg is érdemli.
Az ajtónk elé szarni, rendben.
- Kontárok voltunk mindahányan,
Majd bekopogni papírért, rendben.
s az évek szálltak, mint a percek,
Úgy tenni, mint akinek semmi köze az ajtó előtti pakkhoz, rendben.
véred kiontott harmatával
De az már nem igazán van rendben, ha még le is baszatunk, hogy milyen rendet tartunk a portánk előtt!
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Az undorfüggvény elérte a maximumát. Mi vagyunk a hibásak, és meg is érdemeljük. 2014-ben megderiválhatjuk ám ezt a függvényt, és bízok benne, hogy az undorfüggvény deriváltja a maximumhelyén hozza az elvárható nullát. Egy szép, kerek nullát. Én hagynám hagyódni azt a nullát. Meg is érdemlik.
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!