O tempora, o mores! Senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit!
- kiált tízmillió polgár, vagy legalábbis tízezer értetlenségi, sértetten, hangosan, felháborodottan, egymást túl- meg túllicitálóan méltatlankodva.
Ó idők - mondai idők - amikor az értelmiségi szerep nem az elitista fanyalgásról szólt, hanem a felelősségvállalásról, a normális tájékozódás, objektív mérlegelés, és legfőképpen a cselekvés felelősségéről. A legvérnőszőbb hayekiánusokat leszámítva mindenki elismerheti, hogy az értelmiség felhalmozott tőkéje képes társadalmi változásokat elérni, s emiatt felelős is azok elindításáért. Hol van ez a felismerés? Mikor jön el ez az idő?
Ó erkölcsök! Melyek szerint liberálisnak lenni nem a kirekesztésről szól, mikor konzervatívnak lenni nem a tradicionális értékekkel való zsonglőrködésről szól, mikor baloldalinak lenni nem az alsóbb osztályok kollektív lenácizásáról szól, mikor a segítséget és támogatást nem tagadjuk meg azoktól, akik nem értenek egyet velünk, amikor nem húzzuk pártunk szennyes kabátját az újszülött civilekre, amikor a vidéket nem audik ablakából nézzük, amikor képesek vagyunk mesterséges politikai tengelyeken kívül ítélkezni zenéről, színházról, irodalomról, építészetről, gasztronómiáról. Ó, kultúra, miért vagy te oly politikai? Ó politika, miért vagy te oly kulturálatlan?
A szenátus tudja, a konzul látja mindezt, ez mégis életben van! - kiált elefántcsonttornyából az Értelmiségi. Ám szereptévesztésben van, nem Cicero ő, hanem a szenátus egy tagja, sőt, indőnként konzul is. Egy percre ÉN vagyok most Cicero, ti meg a padokon ülő nobilitások, és próbállak titeteket nagyképűen O moresre tanítani. De sietek is vissza szenátornak lenni, vár Catilina.