(Ez egy máshol megjelent, majd ott törölt poszt rekonstruált változata. Valószínűleg nem egyezik meg betű szerint az eredetivel, mert ugyan lelkes blogmotorgyűlölőként egy szövegfájlba szoktam írni a mondókáimat, de miután bemásolom szinte mindig alakítgatok rajta egy csöppet, és a kész változatot természetesen már lusta vagyok visszamenteni szövegfájlba. A lényeg remélem így is megmaradt, tényleg nem egy nagy durranás, de ha már megírtam és ha már törölték akkor biza én megint közzé teszem, posztot nem azért írunk, hogy a hiszterolib törléskényszerét kiszolgáljuk.)

Él itt közel tízmillió ember egy többé-kevésbé országnak, kevésbé-kevésbé nemzetnek tekinthető kockázatközösségben. Szerintem statisztikailag is szükségszerű, hogy egy ekkora populációban akadjon 500 olyan ember, aki valami hihetetlenül nagy ostobaságra van rákattanva. Változatosan hülyülünk bucira, van, aki egy reggel arra ébred, hogy ő az Apostoli Magyar Királyság Kormányzója,  és ebben a mániájában hajlandó vele több tucat ember is osztozni. Többféle ehhez hasonló trip is van, ilyen például az is, amikor furcsa rucikban, érdekes frizurával és katonásdit játszva gyűl össze ötszáz ember egy teljesen hétköznapi közterünkön, és olyasmire ropja, hogy a világ minden bajára az egyedüli gyógyír a nemzeti szocializmus valamiféle kortárs innovációja lenne. Tízmillió embernek kereken a 0,005%-a ez az ötszáz, ráadásul csak évente alig néhányszor szokták ezt a közteres parádét forszérozni.

Azaz: csá, olvasó!

Ez persze a régieknek szólt, akikkel összetegeződtünk, miközben széklábakkal kedélyesen gyepáltuk egymást a kommentsávban. Önt, kedves új olvasó, vagy kedves régi, de hozzám hasonlóan vénülő és emiatt konzervatívodó olvasó a továbbiakban is magázni fogom. Posztban. Persze lehet, hogy idővel kommentben is, még nem igazán tudom, hogy a benáculás milyen mellékhatásokkal jár, majd az idő eldönti.

Azt, hogy miről fogok írni úgy istenigazából még én sem tudom, valójában ezt a blogot azért üzemeltem be, hogy a szeretteimnek elmondogassam benne azt, hogy mit is gondolok én a miről is, csak hát az lett, hogy egyrészt a blogot is megfertőzte ez az orbánfixáció nevű betegség, másrészt pedig a szeretteim idővel teljesen épeszű módon hagyták a francba az én marhaságaimat, és most ott tartunk, hogy inkább én olvasom az ő marhaságaikat, amelyeket a saját helyükön írogatnak. Van egy csomó dolog a fejemben, de vagy hosszú, vagy már én is kezdem unni, és attól tartok, hogy az olvasót sem érdekelné, na, mindegy, majd alakul.

Azt viszont fontosnak tartanám elmondani, hogy miről nem akarok írni. Igen, Orbánról nem akarok írni. Meg arról, hogy ki hülyéje a nagyobb hülye. Úgy gondolom három év pont elég volt rájönni arra, hogy tényleg nem szeretjük Orbánt, és hogy nevezett - ki hitte volna! - nem fog itten habos-babos ballibsikonform liberális demokráciát építeni. Esetleg meghagy majd egy kalitkát, ahol a ballib maradéka elszotyolázhat, és két csőrreszelés között megveregetheti egymás vállát, hogy no, nézd meg Pityukám, milyen jól kirekesztettük őket! Persze ha nem hagy, hát nem hagy, majd pont én fogok sírni ezért a ballibért. Védje meg őket a Selmeczi, és ezzel le is tudtam egy időre a kötelező orbánozó kűrt, jöhet tehát a szabadon választott. Majd.

Most zárásként inkább még elmondok egy viccet, nehéz napom volt, olyan dolgok történtek ma körülöttem, amilyen dolgokról nem hittem volna, hogy újból meg fognak történni, de hát ilyen az élet, a repeta a szarosszendvicsből nem mindig opcionális. Szóval a vicc: A réten ballagtában észrevesz a tehén egy földön alvó kismadarat. Ó, szegény, gondolja, elaludt itt, a papsajtosban, mindjárt jön az este, lehűl a levegő, jól megfázik, mit tegyek, mit tegyek, majd rövid tipródás után kitalálja, hogy betakarja jól egy kiadós tehénlepénnyel. Odafarol fölé, potty, és mint aki jól végezte nagydolgát indul is tovább. Megébred erre a madárka, iszonyú ingerülten kidugja a fejét a trutyiból és elkezd tele torokból üvölteni a tehénre. Te utolsó náci mocsadék, te rohadék, te szemét, ó, hogy csinálnának ágyelőt a bőrödből, hogy főznének sóletet a szegyedből..., és így tovább. Felkapta erre a környéken sertepertélő róka a fejét, ó, egy guszta kismadár, mondta, persze csak úgy magának, majd odaosont, kicsippentette a madarat a szmötyiből, kicsit lesikálta néhány papsajtlevéllel, majd hamm, jóízűen megozsonnyázta. Mi mindebből a tanulság? A tanulság hármas: aki a fejedre szarik, az nem biztos, hogy az ellenséged, aki kihúz a szarból, az nem feltétlenül a barátod, de a legfontosabb tanulság az, hogy ha nyakig ülsz a szarban, akkor legalább a pofádat fogd be. 

Istentelen világunkban ugyancsak iparkodnia kell annak az embernek, aki szeretné röpke élete alatt a legtöbbet abszolválni abból a bizonyos hét főbűnből, már ugye ha szempont, hogy az élet nevű társasutazás tényleg végig élvezetes legyen a számára. Szerencsére elég jól beosztható, hiszen mire az ember kiöregszik a bujálkodásból kellően megérik ahhoz, hogy értőn nekiláthasson a következőnek, a falánkságnak. Külön öröm, hogy bizonyos belső ellentmondások miatt (aki lusta, az rest komolyan kapzsinak lenni, például) szükségtelen a teljességre törekedni, így bőven marad idő egy-egy bűnt az indokolt alapossággal kiélvezni. Falánknak lenni jó. De lehet-e úgy falánk az ember, hogy a falánksága idejére felfüggeszti az egyéb főbűnök szakszerű gyakorlását? Lehet-e tisztességgel falánknak lenni például a kapzsiság nélkül? Mit faljon a középosztály?

Pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy Brezsnyev-szendvicset. Ugye emlékeznek még, hogy milyen is az? Két ígéret között egy lófasz. Mostanság mintha egy hasonlóval lennénk megkínálva, Orbán által újratöltve.

Matolcsy György szerint az egykulcsos adó megmozgatta a magyar családok fantáziáját, és feltüzelte gyerekvállalási kedvét, ezért született tavaly év végén több gyerek, mint egy évvel korábban. Az [origo] által megkérdezett demográfusok nem tudják az okot, de nem hisznek a miniszter magyarázatában. Ráadásul hiába született az elmúlt néhány hónapban több gyerek, még mindig fogy a magyar.

Anyjuk, anyjuk, futás gyorsan a hálószobába, most hallgattam meg Matolcsyt és már nem bírom tovább, gyere, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket! Feltüzelte, mondja Matolcsy, az egykulcsos adó, az tüzelte fel, és attól. Nézzünk már rá azért egy pillantás erejéig arra a nyomorult korfára, ha időnk engedi a sok lelkesedés közepette:

Játékosabb kedvű olvasóink a KSH honlapján is megnézhetik, és ellenőrizhetik a számításaimat.

Látni kéne, hogy a leginkább szülőképes korosztályban van egy igen jelentős kitüremkedés. Az "elmútnyócév" során közel százezerrel kevesebb nő toporgott a szülőszobák ajtaja előtt, mint most. A 37-45 éves korosztályhoz képest a 28-36 évesben, tehát abban a csoportban, amelyik a következő években esélyes arra, hogy a tagjai gyereke(ke)t szüljenek jelentős többlet mutatkozik, fillérre pontosan 95 241 darabbal több nő lesi áhítva Matolcsy izgató szavait. Ez azt jelenti, hogy egy 15,33%-os többlet fog feltorlódni a szülőszoba ajtajában, és ez jó eséllyel fogja valamelyest csökkenteni a születésszám-csökkenés ütemét. Kevésbé körülményesen fogalmazva: sanszos, hogy az elmúlt évekhez képest valamivel több gyereket szüljön a jelentősen több tipikusan szülőképes korba lépett nő.

Matolcsynak pedig semmi más dolga nincs, mint odaállni a szülőszoba ajtajába és büszkén rámutatni a szaporulatra: ezt mind mi csináltuk! (Bár, jobban belegondolva, ha ezt nem Matolcsy, hanem Deutsch mondaná sokkal hihetőbb lenne, de ez már legyen a fidesz píárosainak a baja.) Ja, és ezt az örömhírt, mármint hogy a Matolcsy egy kulcsától támadt az országnak gerjedelme szépen szorgalmasan el kell mondatni minden baráti médiával, ami a csövön kifér. 

...hogy a menyem is értsen belőle.

Szokványos jelenet: kisebbik tipródik egy elvégzendő feladat fölött, nagyobbik megunja, szolgálatba helyezi magát: na, figyelj, megmutatom hogyan k… Hoppá, itt elakad egy picit. Szinte hallani, ahogyan az agyában a beépített gps mondogatja: újratervezés… újratervezés… Meg is van egy pillanat alatt, reset, majd egy valamivel kisebb levegővel újrakezdi: na figyelj, megmutatom neked hogyan lehet ezt csinálni.

Most hagyjuk Pomádé királyt, olyan, amilyen, és gondoljunk bele, miért is ne lenne olyan, amilyen, ha az alattvalóknak így, olyannak, amilyennek is tökéletesen  elfogadják? Most inkább az alattvalókról ejtenék pár szót. Lamentálnék egy kicsit afölött, hogy tízmillió hazánkfia közül nem akad egy Igaz Ember, egy ártatlan gyermek, egy őszinte kisinas, aki ki merné mondani, hogy a király bizony meztelen. 

Annál mi sem természetesebb, hogy a palotaszolgák lelkesen cipelik az uralkodó után a semmiből font köntös levegőből készült uszályát és egymást túlharsogva dicsérik a király láthatatlan ruháját, ez van, ez legalább akkora evidencia, mint az, hogy a keselyű dögöt eszik, ilyesmin kiakadni teljesen fölösleges. Ezzel szemben az már kifejezetten elkeserítő, hogy nincs ember, nincs intézmény ebben az országban, aki/amely szólni merészelne.

A Magyar Tudományos Akadémia lapít, mint szar a fűben.

Hallgat Pálinkás, hallgatnak az akadémikusok, pihennek a grémiumok, kiköthették őket, bennük még a sötétség is kussol. 

Hallgatnak az MTA intézményei is. Csöndben van a Filozófiai Kutatóintézet, pisszenni sem pisszen a Politikatudományi Intézet, pedig nem is olyan rég volt az, amikor ezen intézményeket pont a kikezdhetetlen minőség jegyében definiálták újra, nem is annyira csöndesen. Érdekes, akkor még tudták, hogy mi fán terem egy tudományos publikáció, és minden további nélkül törték ki olyan emberek nyakát, akikhez képest Schmitt Pál, pardon, Dr. Schmitt Pál egy zsakuzziba szellentő celeb, egy VV Pali.

Hosszú ideig hallgatott a Semmelweisről elnevezett egyetem is, majd miután megszólalt az embernek volt egy olyan érzése, hogy bár ne tette volna. Tegnap még ott tartottunk, hogy nincs e lángoktól öleltben egy igaz ember sem, akire rá lehetne bízni valamiféle bizottságosdi keretében azt, hogy kimondja: tényleg pucér a törzsfőnök. Az a hír járta, hogy nem meri senki elvállalni. Senki, széles e hazából. És miért nem? Mert fél. De mit félt valójában? Az esti réteskéjét. Ha merne nem lépni egyszerre, kockáztatná az esti rétesét. Az aznapit. Másnap már újból léphetne egyszerre, szinte biztos, hogy meg is kapná érte a megszolgált réteskét, de neki minden este kell, ez van, ehhez tessünk igazodni.

Volt hír az is, hogy külföldről hozunk szakértőket vizsgálódni. Tízmillió emberünkből nem akad egy igaz, ártatlan, őszinte sem, se gyerek, se kisinas, sem senki fia. Borja. Importra szorulunk, mi, a valamiféle magyar érték és magyar igazságosság jegyében függetlenségi háborút vívó csodanációja Európának. Sőt: a világnak.

Most meg az a hír, hogy mégsem lehet elsunnyogni, valamit mégiscsak szükséges csinálni, no, hát lesz bizottság, de nem árulják el, hogy kikből áll. Össze vagyunk magunkat fosva. Ez lesz mától a minta. Bízzunk benne, hogy elterjed, hogy ami nagyban, az előbb-utóbb kicsiben is. Hogy majd valami lokális notabilitás, a pártállam valamelyik gauleiterének a gyereke ha pöcsöt rajzol az üres lapra és úgy adja be, nem lesz tanerő, aki vissza merné utasítani a dolgozatát. Sőt, kiteszik a dicsőségfalra, és áhítattal mennek el majd előtte: né, milyen remek a kis Tas Huba Töhötöm esszéje! 

És a dolgok természetes folyásaként a kis Tas Huba Töhötöm felcseperdik, majd megkapja a segge alá a papától 25. születésnapjára a helyettes államtitkári széket, ahonnan is majd jól elmondja nekünk, hogy hogyan kell élnünk, hogyan kell mindenről gondolkodnunk, milyen értékeink legyenek, lehetőleg Isten nagyobb dicsőségére, ámen.

Ez a magyar út, és miért? Mert tízmillió között egy nem akad, aki hitelesen is ki merné mondani, hogy a címerállat segge kopasz, pöcse lobog, ideje lenne kiröhögni, emberek.

A cél, hogy minél több képzett értelmiségi maradjon Magyarországon - mondta Hoffmann Rózsa. Különben pofán lesztek baszva - iktatta törvénybe.

Én látom, hogy nincs minden rendben az országban. Nagyon nincs minden rendben. Magamat okos embernek tartom (ki ne tartaná magát okos embernek), tehát amit én, az okos ember látok azt az összes többi okos embernek is ugyanúgy kell látnia, ahogyan én látom. Ha mégsem úgy látja, annak csak az lehet az oka, hogy nem okos ember. Hanem hülye. Hát ezért vonultak! Mert hülyék! No meg azért is, mert le lettek fizetve. Effélék. Hát, nem tudom. Túl egyszerű magyarázat lenne, és nem is nagyon lehet vele mit kezdeni.

Lássuk be: el kell jönnie annak a pontnak, amikor elkezdünk alternatívákat nyújtani. Mint azt maroz már megírta korábban, előbb-utóbb az építkezéshez is hozzá kell fogni, különben az orbántakaroggy nem ér semmit, és a Mi Viktorunk helyett csak egy másik földesúr jön, más ispánokkal akiket (ideig-óráig) szeretnek a jobbágyok.

Nálam most jött el ez a pont. Én nem akarok elnök lenni, sőt, polgármester sem, de istenuccse még városi jegyző vagy plébános úr sem. Csak egy kicsit szeretnék hozzáadni ehhez az alkotási/reparálgatási folyamathoz, és már azt is eredménynek tekintem, ha ezt a cikket legalább a zártosztály 233 betege elolvassa.

Már megint tör fel belőlem a bazmegelhetnék. Úgy különösebben nem vártam én semmit, ami következménye lehetne ennek a diákcsínynek, és leginkább azért nem, mert egy adott társadalomban csak olyasmit van értelme számon kérni, ami a társadalom szerint is számon kérhető. Nálunk az nem rendít meg komolyabban senkit, ha valaki lopva, csalva, hazudva ér el sikereket, vagy bármit is, hiszen ez itt eléggé közelfogadott, mondhatni része a nemzeti karakterológiánknak, el is nevezzük időnként magyaros ravaszságnak, büszkék vagyunk rá, azt mondjuk, hogy ez a létezés magyar minősége. 

Egy emberevő közösségben nem sok értelme van valakit azért a köz elé ráncigálni, mert teszem azt betorkoskodta a misszionárius jobb lábát. Na és. Legfeljebb azon hörrennek fel páran, ha nekik nem jutott. A doktori cím mifelénk nem ennyire közkívánatos jószág, így semmi furcsa nincs abban, hogy alig van csak valamiféle morgolódás a plebejus elnök plebejus doktorija miatt.

Viszont ezek a csont nélkül benyalt tilalomfák, ezek felbosszantanak. Olvasom már sokadik cikkben, hogy „Mivel a disszertációt nem lehet fénymásolni, fényképezni…”. Helyben lennénk. Írjuk már le még vagy öttucatszor ezt a nemlehetet, hogy végre tényleg elhiggyük mi is, miszerint ez a „nemlehet” valójában egy természeti törvény, mint a gravitáció. Sőt, egyenesen valamiféle paradoxon. Nem lehet, mint ahogyan nem lehet egy áthatolhatatlan falat átlőni egy megállíthatatlan lövedékkel.

De, lehet fénymásolni, lehet fényképezni, és még csak akkora nagy csoda se kell hozzá, mint amekkorát Krisztus urunk művelt egy szűkös költségvetésű családi rendezvényen.

A jog ugyanis egy szóval se mondja azt, hogy nem lehet, hanem igenis azt mondja, hogy lehet, egy apró megkötéssel: a szerzői jogok tulajdonosának a hozzájárulásával. Mi a teendő?

Oda kell ballagni az emberek elnökéhez, jó plebejushoz illően köszönteni, szevasz, doktor Pali, és megkérni, hogy ugyan, adja már hozzájárulását ahhoz, hogy a műve az egész nemzeté lehessen. Tegye közkincsé. Egymillió érv állítható e mögé az aprócska kérés mögé. 

A legfontosabb az, hogy a köz érdeke most talán nagyobb súllyal esik latba, mint a szerző szerzői jogi érdeke. Ha Dr. Schmitt szerint az a mű egy annyira, de annyira remek és hiánypótló és a hazát fényre derítő alkotás, akkor tegye lehetővé, hogy azt bárki megismerhesse. Ezzel egyúttal a gyanút is elháríthatná, hiszen bárki kedvére megnézhetné, összevethetné, és láthatná, hogy kinek van igaza.

Valójában inkább a közkincsé tétel ellen nem igazán találni érveket. Talán egyet tudnék, az anyagit. Ha Dr. Schmitt Pál abban bízik, hogy pénzt kapna a disszertációjáért, azt még megérteném. De ha így is lenne, mondja meg, és nevezze meg az összeget is. Mibe, hogy pillanatok alatt összedobnánk?

(Vajon Torgyán doktor zéháját azóta elolvasta, elolvashatta az a bizonyos érdeklődő?)